A Hét 1963/1 (8. évfolyam, 1-26. szám)

1963-01-20 / 3. szám

(QöúuL az élet SZIROTYÁK DEZSŐ rajza ANYA: Nem tudom, nem értek hozzá! APA- Hallatlan ... ANYA: De legalább tanulna! Mert esze az lenne hozzá, ha kétszer elolvas valamit, már egyest hoz... El Is felejtet­tem mondani, ma megint két ötöst hozott, matlkából meg kémiából... és ha elkezdtem, azt is megmondom, hogy teg­napelőtt összeverekedett a Szilajék fiával.., APA: Fantasztikus! Miért?! ANYA: Valami lány-ügy. Ha ez így megy, ebből a gyerekből egy év múlva tudod mi lesz? Huligán! APA: No majd én... ANYA: Pszt, jön... A GYEREK: Csókolom! Sziasztok! APA ÉS ANYA: Szervusz! r A GYEREK: No, mit gubbasztotok, krumpliföld?!... Valahogy nem tudom bele­élni magamat abba, hogy bi­zony már elég szépen elre­pültek jelettem az évek. Nem tudom, más hogy van vele — de én úgy érzem magam, mintha folyton csak húsz éves lennék. A húsz évnél időseb­bekre úgy nézek, mintha azok tőlem mind idősebbek lenné­nek — előre köszönök nekik — legyenek azok följebbva­­lóirm, beosztottjaim, jó barátaim vagy ismerőseim Sokszor egész fiatal, falumbeli fiúkra vagy lányokra is „ráköszö­nök“ — s csak aztán kezdek gondolkodni, és korholom ma­gamat, hogy azért mégsem való az, amit csinálok — le­hetnék már komolyabb a ko­romra való tekintettél, és megvárhatnám, hogy a fiatalok köszönjenek előbb. Ha a beszélgetés folyamán kiderül az, hogy valakinél én vagyok az idősebb, méghozzá jó pár évvel — pedig én őt tartottam tőlem idősebbnek — mindig nagyon meglepődöm. Abban az esetben pedig egye­nesen háborgók magamban, bosszankodva dúlok-fúlok — ha bácsinak szólítanak bajuszos fiatalemberek, fiatal család­apák. vagy pedig szemrevaló, eladósorban lévő lányok, no meg a „kismamák“. De aztán elkezdtek „kalku­lálni“. Hazaérve a tükör elé is odaállok — szembenézek ön­magámmal, hogy megállapít­sam, tényleg olyan idősnek látszom-e? Mert — ismétlem — én nem érzem magamat annyinak, mint amennyi va­gyok, és egyszerűen nem va­gyok hajlandó elismerni éveim számát. S ha mégis ki kell őket hivatalos helyen monda­nom, előbb kétszer is utána számolok, mert nem hiszek a valóságnak. Az ilyen — tükörképemmel titkon ejtett — szembenézé­sek után mindig meg vagyok elégedve. Bebeszélem magam­nak. hogy nem számít az, ha a halántékomon ezüstös hajszá­lak csillognak — mert hiszen húsz éveseknek is lehet őszü-Tíz év — és nagyapaság! Ez hihetetlen! Hiszen a gyere­kek még kicsik sem voltaki Észre sem vettem, és már ennyire megnőttekl — Nem, nem — én akkor — még ha így is van, akkor sem öregedtem! Hajlandó len­nék még azt is elhinni, hogy a három gyerek nem is az enyém, nem is a mienk, de... nekem mondják, hogy „apuka“, engem várnak haza szívszo­rongva a gyakori és messzi utakról, velem beszéli meg a feleségem, hogy milyen cipőt vagy ruhát vegyünk nekik, mert a régit mind kinőtték — és én kapom rájuk a családi pótlékot! — Ilyen rövid lenne az élet? Hiszen még csak teg­nap volt az, hogy apám he­gedülni tanított mint kisdiá­kot, és az is tegnap volt, ahogy anyám rakta rám a vi­zesborogatást, és az ágyam mellett virrasztóit... De nem, mégsem tegnap. Hiszen apám jó pár éve nincs már — elment — meghalt ... — Igen, meghalt! így mond­ják mások, és én is így tudom — de valahogy mindig várom, keresem őt — és ha néha a sírját meglátogatom, akkor döbbenek rá, hogy ... nem ta­níthat már hegedülni sem en­gem, sem az öcsköst, sem mást... És az sem tegnap volt, hogy udvaroltam — mert éppen az előbb szólt be a feleségem a konyhából, ide a szobába —• hogy menjek már vacsoráznia Közben belenézett az írásom­ba, és nevetve megjegyezte, hogy: „Az éveket, letagadni nem lehet!" De mikor múltak el ezek az évek, évtizedek? Bajok, gon­dok, kis és nagy örömök vol­tak, azt tudom — de az évek mikor múltak el? Egy újabb évtized, és mara­dunk, mi ketten — a felesé­gem és én. mert a gyerekeket kiröppenti az élet a családi fészekből. És ha ők kirepülnek — magunkban maradunk, és elérünk mi is oda, ahová már apám elért... APA; Hogyan beszélsz te a szüléiddel, édes fiam? A GYEREK: Ahogyan tegnap beszéltem. APA: De holnap már nem fogsz így beszélni! A GÉEREK: Miért?... APA (Leken a gyereknek egy pofont]: Ezért! ANYA (Sírva fakad és apára támad): Mit csinálsz, te őrült! Agyon akarod őt ütni?!,.. APA: Nevelni akarom végre... ANYA: Így nem lehet gyereket nevelni! A GYEREK: Bizony nemi APA ÉS ANYA (meglepődve): Hát hogyan?... A GYEREK: Én honnan tudjam, ha ti sem tudjátok?! A függöny nem gördül le, mert a gyerek még csak tizenöt éves, és a tragédia folytatódik... lő halánték divatos... — Sokkal nehezebb a dolgom, ha esténként a gyerekeket néz­ve „kalkulálok“. A kislányom lassan már olyan magas lesz, n. nt az anyja — és a fiúk is ijesztő hamar megnyúltak. Még megdöbbentőbb a hely­zet, ha az éveik alapján ha­­sonlítgatok. Rövid tíz év — tehát annyi idő, mint ahány éves a kislányom — és talán már egyikük sem lesz a szülői háznál. Kit erre, kit arra rö­pít meg az élet! Iskolába, üze­mekbe — kinek mire lesz haj­lama, és kinek milyen lesz a szerencséje. — Talán már nagyapa is leszek addigra ... Rövid az élet! Nincs idő arra hogy jót tegyünk. Hol ezzel, hol azzal veszekszünk, keserít­jük egymás életét, ezt a röp­ke pár évet — és miért? Nem, ez így nem mehet to­vább! Ha ilyen rövid az élet, inkább szeressük egymást, és segítsük! Férj a feleséget, a feleség a férjét; szülő a gyer­meket, gyermek a 'szülőt, szomszéd a szomszédot, mun­katárs a munkatársat, ember az embert. Mert — azt hiszem — mindenki rádöbben egyszer arra, hogy rövid az élet. NAGY OLIVÉR 11

Next

/
Oldalképek
Tartalom