A Hét 1963/1 (8. évfolyam, 1-26. szám)
1963-01-20 / 3. szám
(QöúuL az élet SZIROTYÁK DEZSŐ rajza ANYA: Nem tudom, nem értek hozzá! APA- Hallatlan ... ANYA: De legalább tanulna! Mert esze az lenne hozzá, ha kétszer elolvas valamit, már egyest hoz... El Is felejtettem mondani, ma megint két ötöst hozott, matlkából meg kémiából... és ha elkezdtem, azt is megmondom, hogy tegnapelőtt összeverekedett a Szilajék fiával.., APA: Fantasztikus! Miért?! ANYA: Valami lány-ügy. Ha ez így megy, ebből a gyerekből egy év múlva tudod mi lesz? Huligán! APA: No majd én... ANYA: Pszt, jön... A GYEREK: Csókolom! Sziasztok! APA ÉS ANYA: Szervusz! r A GYEREK: No, mit gubbasztotok, krumpliföld?!... Valahogy nem tudom beleélni magamat abba, hogy bizony már elég szépen elrepültek jelettem az évek. Nem tudom, más hogy van vele — de én úgy érzem magam, mintha folyton csak húsz éves lennék. A húsz évnél idősebbekre úgy nézek, mintha azok tőlem mind idősebbek lennének — előre köszönök nekik — legyenek azok följebbvalóirm, beosztottjaim, jó barátaim vagy ismerőseim Sokszor egész fiatal, falumbeli fiúkra vagy lányokra is „ráköszönök“ — s csak aztán kezdek gondolkodni, és korholom magamat, hogy azért mégsem való az, amit csinálok — lehetnék már komolyabb a koromra való tekintettél, és megvárhatnám, hogy a fiatalok köszönjenek előbb. Ha a beszélgetés folyamán kiderül az, hogy valakinél én vagyok az idősebb, méghozzá jó pár évvel — pedig én őt tartottam tőlem idősebbnek — mindig nagyon meglepődöm. Abban az esetben pedig egyenesen háborgók magamban, bosszankodva dúlok-fúlok — ha bácsinak szólítanak bajuszos fiatalemberek, fiatal családapák. vagy pedig szemrevaló, eladósorban lévő lányok, no meg a „kismamák“. De aztán elkezdtek „kalkulálni“. Hazaérve a tükör elé is odaállok — szembenézek önmagámmal, hogy megállapítsam, tényleg olyan idősnek látszom-e? Mert — ismétlem — én nem érzem magamat annyinak, mint amennyi vagyok, és egyszerűen nem vagyok hajlandó elismerni éveim számát. S ha mégis ki kell őket hivatalos helyen mondanom, előbb kétszer is utána számolok, mert nem hiszek a valóságnak. Az ilyen — tükörképemmel titkon ejtett — szembenézések után mindig meg vagyok elégedve. Bebeszélem magamnak. hogy nem számít az, ha a halántékomon ezüstös hajszálak csillognak — mert hiszen húsz éveseknek is lehet őszü-Tíz év — és nagyapaság! Ez hihetetlen! Hiszen a gyerekek még kicsik sem voltaki Észre sem vettem, és már ennyire megnőttekl — Nem, nem — én akkor — még ha így is van, akkor sem öregedtem! Hajlandó lennék még azt is elhinni, hogy a három gyerek nem is az enyém, nem is a mienk, de... nekem mondják, hogy „apuka“, engem várnak haza szívszorongva a gyakori és messzi utakról, velem beszéli meg a feleségem, hogy milyen cipőt vagy ruhát vegyünk nekik, mert a régit mind kinőtték — és én kapom rájuk a családi pótlékot! — Ilyen rövid lenne az élet? Hiszen még csak tegnap volt az, hogy apám hegedülni tanított mint kisdiákot, és az is tegnap volt, ahogy anyám rakta rám a vizesborogatást, és az ágyam mellett virrasztóit... De nem, mégsem tegnap. Hiszen apám jó pár éve nincs már — elment — meghalt ... — Igen, meghalt! így mondják mások, és én is így tudom — de valahogy mindig várom, keresem őt — és ha néha a sírját meglátogatom, akkor döbbenek rá, hogy ... nem taníthat már hegedülni sem engem, sem az öcsköst, sem mást... És az sem tegnap volt, hogy udvaroltam — mert éppen az előbb szólt be a feleségem a konyhából, ide a szobába —• hogy menjek már vacsoráznia Közben belenézett az írásomba, és nevetve megjegyezte, hogy: „Az éveket, letagadni nem lehet!" De mikor múltak el ezek az évek, évtizedek? Bajok, gondok, kis és nagy örömök voltak, azt tudom — de az évek mikor múltak el? Egy újabb évtized, és maradunk, mi ketten — a feleségem és én. mert a gyerekeket kiröppenti az élet a családi fészekből. És ha ők kirepülnek — magunkban maradunk, és elérünk mi is oda, ahová már apám elért... APA; Hogyan beszélsz te a szüléiddel, édes fiam? A GYEREK: Ahogyan tegnap beszéltem. APA: De holnap már nem fogsz így beszélni! A GÉEREK: Miért?... APA (Leken a gyereknek egy pofont]: Ezért! ANYA (Sírva fakad és apára támad): Mit csinálsz, te őrült! Agyon akarod őt ütni?!,.. APA: Nevelni akarom végre... ANYA: Így nem lehet gyereket nevelni! A GYEREK: Bizony nemi APA ÉS ANYA (meglepődve): Hát hogyan?... A GYEREK: Én honnan tudjam, ha ti sem tudjátok?! A függöny nem gördül le, mert a gyerek még csak tizenöt éves, és a tragédia folytatódik... lő halánték divatos... — Sokkal nehezebb a dolgom, ha esténként a gyerekeket nézve „kalkulálok“. A kislányom lassan már olyan magas lesz, n. nt az anyja — és a fiúk is ijesztő hamar megnyúltak. Még megdöbbentőbb a helyzet, ha az éveik alapján hasonlítgatok. Rövid tíz év — tehát annyi idő, mint ahány éves a kislányom — és talán már egyikük sem lesz a szülői háznál. Kit erre, kit arra röpít meg az élet! Iskolába, üzemekbe — kinek mire lesz hajlama, és kinek milyen lesz a szerencséje. — Talán már nagyapa is leszek addigra ... Rövid az élet! Nincs idő arra hogy jót tegyünk. Hol ezzel, hol azzal veszekszünk, keserítjük egymás életét, ezt a röpke pár évet — és miért? Nem, ez így nem mehet tovább! Ha ilyen rövid az élet, inkább szeressük egymást, és segítsük! Férj a feleséget, a feleség a férjét; szülő a gyermeket, gyermek a 'szülőt, szomszéd a szomszédot, munkatárs a munkatársat, ember az embert. Mert — azt hiszem — mindenki rádöbben egyszer arra, hogy rövid az élet. NAGY OLIVÉR 11
