A Hét 1963/1 (8. évfolyam, 1-26. szám)
1963-06-16 / 24. szám
Ordódy Katalin D PaIticirizíí Ocögve megindult velem az autóbusz az Ipoly völgyén felfelé. Iskolás gyerekek, menyecskék, nénik utaztak és néhány munkás meg hivatalnok-féle ember. Szóbaeredtek egymással, s én titkos élvezettel hallgattam a zamatos, más nyelvjáráshoz nem is hasonlítható palóc beszédet. Zsenge zöld tavaszi táj tekingetett be az ablakon, melyet minduntalan megszakított egy tekintélyes, csaknem összefüggü víztükör: az Idei tavaszon oly rakoncátlannak bizonyuló Ipoly áradása. Közvetlenül a magyar határ mellett megyünk. Az már ott Magyarország. Drégelypalánk — mondja egyik ütitársnőm. Ipolyhivég és Drégelypalánk testvériesen egyforma fehér falu, zsíndelyes vagy piros cseréppel borított házai a dombok hajlatából átkukucskálnak, átmosolyognak egymásra, s nekem irodalom, történelem órák jutnak az eszembe: Drégely vára ... Szondy két aprődja ... Tekintetem mohón kutat a Börzsöny és a Cserhát szelíd hegy vonulatain, merre is vannak annak a híres, megénekelt várnak a romjai. Az autóbusz rohan, és éh nem tudom, hogy valóság volt-e a ködből kisejlő sasfészek, vagy csak a távoli erdők, sziklás hegyoldalak foltjai játszottak képzeletemmel. Megint útítársnőm szavaira figyelek. — Nincs ez a vidék azért egészen az isten háta mögött, ha talán hozzáférhetőségben, közlekedési eszközökben kissé mostohább is az átlagnál. Mindenről tudnak itt az «mberek, minden érdekli őket, ami körülöttük és a világ távolabbi tájain történik, ezzel bekapcsolódnak az élet áramlatába. Balogot kellene csak megnéznie, milyen munkát fejt ki a tanítóság! Kultúrműsorok, színdarabok, irodalom,... mindenre futja az érdeklődés. Ilyen helyen a fiatalság jól érzi magát, csak hát... erről a nyilvánosság nemigen szerez tudomást, mert az újságíró ritkábban vetődik el erre, mint az ország más tájaira. Ogy érzem, a szemrehányás nem egészen jogtalan. Sajnálom, hogy nem beszélhetünk tovább, mert kis útitársnőm leszáll. Észreveszem, nemcsak ő hagyott el minket, de az áradás nyomai is elmaradnak, amelyek egészen Csalomjáig kísértek hol távolabb, hol közelebb felbukkanó csillogó vízterület képében. A táj egyre elragadóbb, változatosabb, s csodálatos harmóniával ötvözi egybe a síkságot a komoly hegyvidékkel. Zsélyt is elhagyjuk, Szklabonyához közeledünk. A Nagy Palóc emlékműve köszönti az átuzatót. Ennek a vidéknek lelke él Mikszáth írásaiban, legizesebb alakjai ebből a talajból sarjadtak s vívtak ki maguknak tiszteletreméltó helyet a magyar irodalomban. Nemsokára elérem úti célomat, Nagykürtöst, azaz a kékkői bányaüzem egyik tárnáját: Dolinát. Itt alakul ki váratlanul további útitervem. Emberekkel, bányászokkal beszélgetek, őszinte szavakat váltunk, akad közte örömteli dicsekvés, de panaszos szó is. A Hegedűs testvérek magukkal visznek Busára. Innen járnak naponta mind a hárman a bányába. Mutatni akarnak valamit. Mikor az orgonavirágos, gőlyafészkes falut már-már elhagyjuk, akkor tárul elém hirtelen a kép, amiért ide kellett jönnöm. Egy új negyeddel, vagy negyven-ötven villával nézek farkasszemet. Készen, takarosán, vagy még vakolatlanul, de egyaránt vidám optimizmussal állnak a gondosan ápolt kertek közepén. A látvány lenyűgöző. A Hegedűsök rám néznek, szemükből látom, hogy elégedettek a hatással. Csupa bányászlakés. A tárnák mélye, a sötétbarna szén, a keskeny vájatok itt csurgó napfénnyé, fehér falakká, tágas, levegős szobákká, kertekké változtak. Így lehet ez a Nagykürtöst környező többi falvakban is, hiszen a nincsteleneket mágnesként húzta magához a bánya, de a kis parcellák tulajdonosainak nagy része is, életformát változtatott. Nem mehetett végbe ez a változás máról holnapra, de a jó kereseti lehetőségek s a szemük előtt sokasodó példák vonzó .ereje legyőzte az ellenállást, amit a hosszú éveken át beléjük rögződött megszokás Jelentett. Azért a földdel való régi kapcsolataik sem szakadtak meg. A busái szövetkezet éppen a bánya védnöksége alá tartozik, s a csákányokhoz, fúrógéphez, szénkambájn irányításához szokott kezek gyakorlottan fogják továbbra Is a kapa, kasza nyelét. Busa a gazdagabb faluk közé tartozott, a Székács-féle maradékbirtok már nem jelenthetett komoly veszedelmet a kisgazdák számára, nem is igen kaphattak a nagygazdák helybeli cselédet. Azokat a szomszédos falvak, Csalár, Mulyad szolgáltatták, ahol sok volt a nincstelen, s ipari központ sem volt a közelben, amely felszívta volna őket. Harmincnyolc után Salgótarján felé indult meg a munkát keresők csapata, de nem egy család odaátról Is útrakelt, hogy Itt találjon megélhetést. Busára települt például a közeli Nógrádszakállról a nagy létszámú Bozsó család. Gazdákhoz szegődtek cselédnek, s a gyerekek, akik egy-egy földes padlójú szoba vagy istálló sarkát nevezhették otthonuknak, ma a tyúkfarmon, a bányában jól kereső munkások. Van közöttük traktoros is, de a busái anyakönyvvezető is Bozsó leány. A szavakon átsütő dicsekvés mellett azért megláttam az árnyékot is. Az emberek érdeklődése talán túlságosan is az anyagiak felé fordul. Igaz, míg a Faluszínház létezett és rendszeresen felkereste őket, a nézőtéren nem maradt üres hely, és fájlalják, hogy a komáromi Területi Színház nemigen néz feléjük. Arra azonban mér nem telik kultúra-szeretetükből, hogy ők maguk neveljenek fel egy műkedvelő színjátszó gárdát. Könyvtár, könyvek, irodalom ... nem népszerű dolgok Busán. írót még meg nem hívták, irodalmi estet még nem tartottak. Nem nagyon örömteljes jelenség egy kb. négyezer lakosú községben. Alkony! árnyak borulnak a falura, mikor tovább indulok, de szemben a magyarországi Ludány és Zellő házalt még vörösarany fényben fürdeti a lemenő nap. Másnap reggel kelek útra Nagykürtösről, hogy a dicsekvő szavak után, melyek Busára vezettek, most a panaszos szó nyomán induljak el Györkibe. Útközben nemegyszer támad kedvem kiszállni, olyan tájakon robog az autó. Palócföld szépségével nem lehet betelni, minden fordulóján újabb meglepetést tartogat. Alig tudok elszakadni a látványtól, ami Csábot elhagyva elém tárul. Tátrai tájra emlékeztető, meghökkentően merész vonalú sziklameredek téved a mértéktartó dombok közé, melyeknek egyikén, mint apró fecskefészkek, pincék tapadnak meg egymás hegyén-hátán. Egészen bizarr kép, aki egyszer látta, nemigen felejti el többé. Az autóbusz azonban nem áll meg, menetrend szerint rója a kilométereket, már
