A Hét 1963/1 (8. évfolyam, 1-26. szám)
1963-05-26 / 21. szám
Fényt a sőt VALAMIT A HASONLATOKRÓL . .. Minden hasonlat sántít, nem íedi hűen, pontosan azt, amit mondani akarunk vele. Néha azonban a legpontosabb meghatározásnál is jobban rávilágít a dolgok lényegére. Dobos László az Írószövetség szlovákiai konferenciáján gondjainkról szólva, sötét saroknak nevezte irodalmunk létkörülményeit, azokat a viszonyokat, amelyek között dolgozunk, megvalósítjuk művészi törekvéseinket. Sajnos, a hasonlat találó, a diagnózis helyes. Duplán az, ha szlovák posztról néznek felénk. Keveset nagyon keveset tudnak rólunk, kultúránk és irodalmunk helyzetéről. Eddig minden megmutatkozás! szándékunk csak szándék maradt. Literatúránk nem jutott országos szévé. Néhány magyarul tud.ó szlovák író nyilvánossághoz, és így nem válhatott igazán a csehszlovákiai irodalom szerves réugyan szemmel tart bennünket, van szekciónk, folyóiratunk és ha a szerencse kedvez, akadálytalanul megjelennek a könyveink. De ha nem kedvez a „szerencse“ ... aligha létezik hatalom, mely segíthetne rajtunk. Hat évvel ezelőtt könyvkiadónk igazgfitóia kijelentette, hogy elsődleges feladatának a fordítások megjelentetését tartja, s csak e nemes küldetés teljesítése mellett beszélhetünk az eredeti müvek kiadásáról, mint másodlagos feladatról. Akkor mi a rendelkezésünkre álló módon tiltakoztunk ez ellen a kiadói politika ellen. Sajnos, nem találtunk megértésre. Furcsa helyzetbe jutottunk. Ugyanis a nemzetiségi kérdés jogi és politikai rendezése után az első években, amikor még csak államdíjas írónk volt, de irodalmunk nem, akkor volt saját könyvkiadónk. Tehát viszonylag kedvező körülmények között tehettük meg az első lépéseket. Mire azonban megszületett az irodalmunk, elvesztettük a könyvkiadónkat. Akkor kezdődött az a paradox állapot, hogy rólunk és ügyeinkről, nélkülünk, megkérdezésünk nélkül kezdtek dönteni. Előtérbe kerültek a fordítások, a gazdasági érdek, az üzleti szempontok. A magyar könyvkiadást olyan emberek kezébe helyezték, akiknek csak nagyon kevés közük van kultúránkhoz, és akiknek nem szívügyük irodalmunk fejlődése, felvirágoztatása. Kéziratokról, művekről csak hosszas huza-vona után döntöttek. Nem akarták megégetni a kezüket, nem vállalták a kockázatot semmiért. Ez a bátortalan, alibista magatartás jóformán minden derék művészi kísérletezésnek a szárnyát szegte. így született meg a sötét sarok egyik sötét pontja. Természetesen nem szólhattam mindenről, ami könyvkiadásunk fejlődését gátolta vagy gátolja még ma is. Gondolom, elérkezett az ideje, hogy itt is rendet teremtsünk. A könyvkiadás csak akkor jó, ha istápolja, támogatja törekvő sükben az írókat, ha ösztönzi őket új utak keresésében, ha megérti, hogy kockázat nélkül nincs igazi kísérletezés. Nincs szándékomban a sötét saTok többi sötét pontjára rávilágítani, nem akarok sajtónk, kultúrpolitikánk magatartásával foglalkozni. Remélem, hogy a vita ezekre is kiterjed. Jó, hogy végre már mi is vitatkozunk. Ha Tőzsér nem is ugrott fejest a legfontosabb problémák közé, a vita mégis egyre szélesebb gyűrűkben hullámzik. Eddig bizony békés öbölhöz hasonlított irodalmunk. A nyílt tengeren zajló vihar hullámai alig jutottak el hozzánk. Évek óta heves viták dúlnak világméretekben az irodalom, a művészetek legfontosabb kérdéseiről. Hónapok óta vitatkoznak a cseh és szlovák irodalomban benét sarokba nünket is érintő problémákról. És mi hallgatunk, kényelmesen várakozunk, mintha a mi portánkon minden a legnagyobb rendben volna. A hruscsovt politika szelleme, a Xll. kongresszus erőfeszítései alig jutottak el Irodalmunkig. Nekünk is tisztáznunk kell tisztázatlan kérdéseinket. Soha erre jobb alkalmunk nem volt, mint most. Végre mi is megmutathatjuk,-hogy nem magunkat, hanem az ügyet szeretjük. Sajnos, a kritikánk gyenge, képtelen a célokat megjelölni. Énélkül pedig csak sötétben botladozó, széthúzó tévelygők maradunk. Csak a kritika segítségével teremthetünk sajátos irodalomtudatot. „Add meg szabadságát mindennek, hogy szólhasson, hogy ítélhessen: tanács-széket adj, mely igazgassa az erőket, s adj kritikát, mely kimutassa az időnek: merre s hogyan...“ így kiáltott egy és negyed évszázaddal ezelőtt Toldy Ferenc, a magyar irodalomtörténet atyja. Azt hiszem, ma is időszerű a figyelmeztetés. Ha nincsenek a kor követelményeit megértő kritikusaink, magunknak kell tisztáznunk: merre és hogyan? A SZELLEMI ELZÁRKÓZÁS SZELLEMI ÖNGYILKOSSÁG Ha már a sötét sarokkal kezdtem, azzal akarom folytatni is. Ne haragudjon Monoszlőy, hogy még mindig nem az úgynevezett tisztán irodalmi kérdésekről beszélek, de a sötét sarok felszámolását irodalmunk létkérdésének tartom. Sokat beszéltünk már arról, hogy a nemzetiségi irodalom bizonyos értelemben és bizonyos körülmények között hidat verhet két nép kultúrája között. Tehát közvetítő szerepet tölthet be. Korántsem új, mai ez a felismerés. Nem is boncolgatom, csupán egy számunkra jelentős vonatkozására szeretném felhívni a figyelmet. Nevezetesen, hogy az országos irodalmi viharok miért nem borzolják fel irodalmunk öblének csendes vizeit. Azt hiszem, ennek nemcsak sajtónk merev magatartása az oka, hanem mi magunk is. íróink és költőink egy része nem érdeklődik eléggé a cseh és szlovák iro dalom eseményei iránt, nem követik kellő figyelemmel országos jelentőségű megnyilvánulásait. Tehát bizonyos vonatkozásban sötét sarok számunkra a cseh és a szlovák irodalom. Ezen a lehető legsürgősebben változtatnunk kell! Azt hiszem Tőzsér mondta valahol, hogy számunkra Prága a világ kapuja. Ha biztosítani akarjuk irodalmunk egészséges fejlődését, gyümölcsöző kapcsolatot kell teremtenünk a cseh és a szlovák irodalommal, érzékelnünk kell a világirodalmi mozgásokat. Szét kell törnünk provinciális béklyójainkat, fel kell húznunk az elzáró *ilipeket az irodalomban is. Amikor Cselényi és Tőzsér első versei megjelentek, elhangzottak olyan vélemények, hogy túlságosan modernek, felrúgnak minden hagyományt, nagyon a világirodalom áramlatainak a hatása alatt állnak. Jócskán túlzottak, elhamarkodottak voltak ezek a megállapítások. Természetes, hogy egy irodalom — ha egyáltalán jogot formál erre a rangra — együtt mozdul a világirodalom mozgásával, a szocialista irodalmak mozgásával, nem mentes jelenségeiktől, a kölcsönhatásoktól. Azok, akik mindettől meg akarják óvni irodalmunkat, valójában a formai és szellemi gazdagodástól akarják elzárni. Ez maga a szellemi öngyilkosság lenne! Irodalmunkat elfonnyasztaná, megfullasztaná. Nem volt a magyar irodalomnak egyetlen áramlata sem, amely valamilyen formában ne kapcsolódott volna Európa és a világ haladó szellemi törekvéseihez. Talán véletlen, hogy Ady évekig Párizsban élt, hogy a népies Illyés francia művészi légkörben izmosodott, hogy József Attila a szocialista irodalom útjára lépett? Nem nem véletlen. Ha a tizenkilencedik század hagyjait nézzük, akkor is a szemünkbe ötlik mindez. „Arany János nem féltette a magyar irodalom nemzeti jellegét a Madách Goethe- és Byron- utánzatától s felforgató gondolataitól — írja Ignotus. — Sőt Egressy Gábor sem féltette a magyar színpad nemzeti jellegét a kétszeresen idegen, Hugó Károly százszorosán idegen Báró és Bankárjától. Ezek a férfiak _s az ő ideáik a magyarság ügyét a műveltség, a művészet, a nagyvilágba való szoros beletartozás ügyével tekinthették egynek, s azt a magyart tartották rossz magyarnak s nemzete árulójának, aki a világ, a tudomány, a demokrácia, a művészet s a nemzetköziség új megállapításaitól, új törekvésitől, új formáitól és kitalálásaitól azzal akarta volna elzárni nemzetét, hogy ezek kártékony ídegenségek, s nem valók a magyarnak.“ Elgondolkoztató ez a megállapítás. Bár nekünk, egy nemzetiségi irodalom művelőinek fokozottabban kell védekeznünk a fölösleges, káros idegen behatások ellen (itt elsősorban nyelvi behatásokra gondolok), mégis úgy vélem, hogy jelenleg az elzárkózás az ártalmasabb. Ha azt akarjuk, hogy elismerjenek, versenyképessé kell vállnunk, ha versenyképessé akarunk válni, a kor színvonalára kell emelkednünk. Ez természetesen nem könnyű, sőt nagyon is összetett feladat. Tudjuk, hogy sok nyavalyánknak értelmiségünk kiforratlansága is oka. Irodalmunk egymagában nem képes pezsgő szellemi életet létrehozni, olyan szellemi életet, amely ösztönzőleg visszahatna az irodalomra is. Erre csak az értelmiség egésze képes. Ilyen, hivatását tudó, népével’szembeni kötelességeit ismerő értelmiség kialakításán kell fáradoznunk. Népünk jövőjét csak akkor tudhatjuk biztosnak, fejlődését normálisnak, ha egész kultúránkat felvirágoztatjuk. Ez pedig jól képzett értelmiség, olyan értelmiség nélkül, amely a kor színvonalán áll és minden tekintetben versenyképes más népek értelmiségével, de ugyanakkor nemzeti kultúránk tökéletes ismerője és birtokosa — ilyen értelmiség híján fejlődésünket nem tarthatjuk egészségesnek. Messzire kalandoztam. A dolgok azonban összefüggnek. Sok a ránk váró feladat, sok mulasztást kell behoznunk, Száz évvel ezelőtt a megszokotthoz ragaszkodók ellen Vajda János így fakadt ki: „Már ha egy ily mű születne nálunk (itt Vajda Victor. Hugo Nyomorultak című regényére céloz) bizony elterjedne és rokonszenvet gerjesztene irántunk a világon — jobban, mint- egynémely tormába esett féreghez hasonló, bár originális, zseniális művünk, melyek eddig idegen nyelvekre lefordítván, de amelyek annyira be vannak pólálva magyar sajátságaink juhászbundáiba, elfogultságunk, önteltségünk azokból oly kirívó ...“ Bármerinyire is ellenszenvesek mostanában az idézetek, tanúnak kellett hívnom elődeinket, hogy példájukon okulhassunk, és így könnyebben eligazodhassunk bonyolult viszonyaink között. Ami kultúránk egyéb szféráit, népünk kulturális nevelését illeti, más a helyzet. Minden nép a saját kultúráján keresztül jut el más népek kultúrájához. Amikor a magáé már nem elégíti ki, érdeklődni fog a másoké iránt. Ezt azonban semmiféle adminisztratív, iskolaügyi intézkedéssel siettetni nem lehet, mert visszatetszést szül, ösztönös védekezést és elzárkózást vált ki. 14
