A Hét 1963/1 (8. évfolyam, 1-26. szám)
1963-05-12 / 19. szám
Nem is hinné az ember, hogy minden ökörnyálon egy elszánt, apró potyautas utazik, mondta Pista, és az öreg hümmögve helyeselt... Messze a horizont szélén folyt a Garam, a tiszta időben kivehétték a parti fűzfákat, de valahogy homályosan reszketővé és kék é varázsolta őket a messzeség. Délnek és nyugatnak fehér utak futottak, az egyiken zömök apró bogár — egy autóbusz — közeledett éppen a falu felé. A szomszéd falu tornyában harangoztak. Szinte reszketni látszott a nap melegétől a levegő. — Szép ez — helyeselt elhatározásához híven, ingerkedve Török Péter —, igazán szép ... Csak tudná, miért, gondolta, volt ez szebb is valamikor ... A hajlok előtt — a borpincét nevezték hajlóknak — kifogták a lovakat és szénát dobtak elébük a szekérderékba. — Valamikor másképp nézett ki a hajlok — jegyezte meg Pista — emlékszik ... Ezt szinte gorombán mondta. — Öreg vagyok, nincs rá szükségem ...! Pista egyre magasabbra mászott, verte a diót, az apja meg. felszedte. Fél zsákkal szedtek délig. Keveset beszéltek. Ej, szidta magát az öreg, elfelejtettem, hogy becsapom. Kedvesen kell hozzá beszélnem, a kedve szerint szólnom. Úgy látszik, nem tetszik neki, hogy kivágom a diófát... — Azért lehet, hogy még meggondolom — mondta — igazán jó fa...! Hazafelé már újra bensőséges lett köztük a hangulat. Mindketten megtagadták önmagukat, hogy a másik kedvébe járjanak, és így kitűnően megértették egymást ... Jó fiú ez, gondolta az öreg, talán nem is távolodott olyan messzire tőlem, mint gondoltam... Normálisan viselkedik, állapította meg a fia, okosan és természetesen beszél. Emberek közé kell Ni csak, hogy tudja, gúnyolta gondollatban az apja, hogy emlékszik...! Valóban, a piroscserepes, egykor hófe; hérre meszelt épület ugyancsak megkopott. A fala is megrepedezett, cserepeire zöld mohacsomók telepedtek és a meszelésén sárfoltok, girbe-görbe kaparások és kezdetleges rajzok alakjában maradt meg az idő és a csatangoló gyerekek munkája. Bort sem tartottak már benne csak másodrangú csigert, a színbor otthon volt... A belseje azért még a régi — folytatva elgondolkozva a fiú — nagyon szerettem ide járni és kapáláskor, délben vagy estefelé megpihenni a hűvösön ... Alakoskodik, gondolta az apja, játszik előttem, hogy a -kedvemre tegyen. Ej, hamis világ, hamis gyerekeket nevelsz... A hajlok belseje valóban nem változott. Ott álltak az öreg fakádak, a sarokban a tömbfából faragott, nagy szőlőprés, a falra akasztva a rozsdás öreg kapák és kaszák, a szögeken. Még a falakon a képes levelező lapok is a régiek, csak éppen megfakultak és a délceg huszárok meg a toronyfrizurás delnők szürke pókhálók rácsa alól néznek le az emberre. A szúette, fekete deszkapolcon, penészes, újságpapírban valami ételmaradék nyugodott, fonnyadt hagyma, mézsárga, avas szalonna és juhtúrő... évek óta itt heverhet a papírcsomag, talán még a gyerekek hagyták itt valamikor ... Pista hosszú, könnyű dióverő lécet hozott a hajlok padlásáról és felmászott a nagy diófára. Legalább hetven esztendős lehetett a vén diófa, a felnőtt ember sem érte át két kezével a derekát. Hatalmas, zöld koronája sárgult, és ágai végén a megpattant zöld gubókban barna diók ültek. — Jó fa — dicsérte Pista —, nyáron hűs árnyékot ad, ősszel meg diót. — Kivágom a télen —mondta Török Péter, és hangján parányi rosszindulat és ellenségeskedés érződött —, a törzsét eladom az asztalosnak, mert szükségem van a pénzre. Hangja bántó élét a fia is megérezte. Nem kérhetem, hogy ne vágja ki, gondolta ... — Kár érte — mondta halkan. vinnem...! Csak azt nem sejtette, hogy az apja azért tűnik előtte normális öregembernek, mert szánt szándékkal szerepet játszik és nemadja önmagát. Hogy bolonddá akarja tenni a fiát. Törökné félénken mosolyogva és bizakodva figyelte beszélgetésüket az ebéd közben. Jó étvággyal ettek, igaz, kiváló ebédet kaptak, élénken beszélgettek, még vitatkoztak is, politikáról, szövetkezetről, de mindketten nagyon vigyáztak rá, hogy egymásnak ne essenek. Ügy látszott, tökéletesen megértik egymást. Istenem, sóhajtott az asszony, csak meggyógyulna, csak megnyugodna... Ö is megöregedett, az állandó nyugtalanság és rettegés ráncokat rakott az arcára és barna haját ősz szálakkal hintette teli. Ebéd után Pista, lelke mélyén feszült várakozással de mosolyogva azt mondta. — Menjünk el délután a futbalmérkőzésre, édesapám! Derűs szeretettel nézett az apjára. A mérkőzésre ...? Török Péter meghökkent. Amikor utoljára volt a futballpályán, akkor még a fiai játszottak a csapatban. Akkor igen ... akkor volt miért elmennie. De most.. .1 Feleségére nézett, az asszony szeme reménykedve függött rajta. Szeretnétek, hogy elmenjek, ugye, gondolta, így akartok megtörni, okosan és lassan... így akartok rászedni, hogy feledjem önmagamat ...! Aztán eszébe jutott, hogy ma különleges nap van, ma becsapja a fiát, olyannak mutatkozik előtte, amilyennek szeretné tudni őt... Különben miért ne, valójában miért ne menne el...? Ha ezzel olyan nagy örömet szerez nekik ...! A pálya szélén sokan megnézték őket. Ni, mondták, Török bácsi kijött a mérkőzésre .. .1 Igazán nagyszerűen viselkedett;meg vagyok elégedve magammal, dicsérte önmagát... Még bíztatta is a helybéli csapatot... tempó, Bogár Pali, kiabált... de azért szokatlan helyzet volt ez, ilyenkor mindig zavartan elhallgatott és körülnézett, hogy nem nevetnek-e rajta, aztán újra megfeledkezett magáról... add be, középre...! utasította a játékosokat ... Nem lehet nagyon súlyos a betegsége, gondolta a fia, egészen úgy viselkedik, mint a többiek .. J Valóban, Török Péter, hogy rászedje a fiát egész délután úgy viselkedett, mint a többiek, még a kocsmába is elment vele a mérkőzés után. De amikor, megetette a lovait és este, nyolc óra felé hazament, nagyon kimerültnek látszott. — Elfáradt, édesapám? — Ó, nem... nem — mondta sietve. Hazudott és tudta, hogy nem mond igazat. Igen, ismerte be magának, egészen kimerítette, hogy olyan legyek, amilyenek ti vagytok. A kedvedért tettem, megtettem amit tudtam, de mos már elég. Vacsorázni sem akar, nem ízlett neki az étel, eltolta a tányért magától. A szeme csillogni kezett, konokárnyak bujkáltak benne és egész viselkedésén fölényeskedő, gúnyoros rosszindulat érződött. Az ablak alatt megszólaltak a hangok. A fiad szeme, zúgták ... Török Péter a feleségére nézett, aztán a fiára. Eh, legyintett, ők nem hallják ... mit tudnak ők ...? — Beszélgessünk, fiam! — mondta várakozó arckifejezéssel. Szemben ültek egymással az asztal mellett. A villany nyitott égője körül szúnyogok és puhaszárnyú éjjeli lepkék röpködtek. Egy nagy szürke lepke vadul keringett a ragyogó fényben, ki akart belőle szabadulni, de nem tudott, és egy dühöngő őrült benyomását keltette. Az asszony szemével szüntelenül a fiát simogatta, ahogy vacsorázik. Egész délután főzött, csirkét vágott, palacsintát sütött, csupa kedvenc ételét készítette a fáinak... Milyen gondterhelt az apám, gondolta a fiú, mintha mázsányi súlyok ülnének a lelkén. A szeme zavaros, riadtan kutat és minden változásra megrebben, csak nem ellenségekkel érzi magát körülvéve? Lassan kanalazta az aranyszínű, zamatos tyúklevest és közben mesélt. Az anyagról, amit tanulnak, arról mesélt. — Képzelje, édesapám — mondta és a szeme csillogott —, egy közönséges csavar méretezésével is mennyi munka van. Amikor kiszámoltuk az átmérőjét, ellenőrizni kell húzásra, nyírásra, néha hajlításra is aszerint, hogy hogyan van igénybevéve. De a legérdekesebb a robbanómotorok főtengelyének a méretezése Robbanómotoroknál néha húszszoros biztonságot is megengedünk és a számítások kitesznek harminc oldalt... Nem értette ... Összehúzott szemmel figyelte a fiát. Mit beszél ez a nagy gyerek, akire úgy emlékszik, hogy néhány éve még az eperfa alatt játszott az udvaron. Valóban, lovakon és földön kívül lennének még dolgok a világon, amelyekért lelkesedni lehet? Sokáig hallgatott, hagyta beszélni a fiát, de látszott, hogy valamin töri a fejét. Elhatározta magában, hogy most nagyon őszinte lesz. Meg kell magyaráznia a fiának, hogy nehéz időket él át, amelyek türelmes várakozást és kemény helytállást követelnek. — Tudod, fiam — kezdte lassan — az igaz ember nem tagadja meg önmagát. Elhallgatott. Ügy érezte, maga előtt is ismeretlen mélységeket tár fel önmagában. Talán a furcsa, mindenütt jelenlévő kettőség okaira is rábukkan, ha mindent elmond, ha felfedi az eszmét, amelynek élt. Egészen izgatott lett, úgy tűnt neki. mintha a bensőjét vetkőztétné és ez izgalmas szórakozásnak ígérkezett. — Induljunk ki abból — folytatta —, hogy amiért az apáink, a nagyapáink és dédapáink küzdöttek és dolgoztak, az ember nem dobhatja el magától. . Sosem fejezhete be gondolatmenetét, a sors nem tette számára lehetővé, hogy elemezze zavart lelke titkait a fia előtt. Megtette volna pedig, vergődő énje abban az órában kiutat keresett a káoszból, amelyben élt. n
