A Hét 1963/1 (8. évfolyam, 1-26. szám)
1963-05-12 / 19. szám
Pista meleg meggyőző hangon, de kissé türelmetlenül közbevágott, mintha elfelejtette volna, hogy nem szabad ingerelnie. — A múlt ez már, édesapám, bárha a közelmúlt is... 1 — Annyira a maga fiatal világában élt, hogy képtelenségnek tűnt számára megérteni az apját, lendületében nem is próbálta megérteni. — A nagyüzemi gazdálkodás... — akarta folytatni ... — Ez nem a múlt — vágott közbe Török Péter — bennem él, számomra hát a jelen... átmeneti időket élünk, ti mondjátok ... számotokra is jelen lehet egyszer még a múlt...! Gondolatai már rohanva váltják egymást, víziőszerű képek pörögnek a szeme előtt Török Péter, a gazda világa élőbb és erősebb, mint valaha, vad forgatagban nyüzsög körülötte, lótnák, futnak és fejveszetten kapkodnak benne a kétlényű alakok. — A fiát is ott látja köztük, ugyanolyan, mint a többi, ugyanúgy igyekszik ártani neki és kinevetni. A fiú elgondolkozva néz maga elé. Talán ha elhallgat, ha nem beszél tovább, semmi nem történik. De ő meg akarta győzni az apját, a maga igazáról. Konok ember ő is, az apja fia.. — Nézz magad köré, apáin — mondta csendesen, egyedül állsz... mindenki más, mint te vagy ...! — Kétfejűek — kiáltott közbe elfúló hangon Török Péter — a lelkűkben is két ember él . .. — A múlt árnyaival hadakozol... csüngnek rajtad, mini a kölöncök és nem bírod lerázni magadról. Gyenge vagy... — Én gyenge . . ? Elvonultak előtte kétségbeesett magánya és küszködése esztendei. Gyenge ember ezt nem bírta volna ki. Szóval ő gyenge... hát fgy állunk? A saját fia, vér a véréből, gyengeségnek tartja azt, amit ő sziklaszílárdan helytállásnak tart? Zavaros szemmel nézte a fiát és látta, hogy kétfejű ember, becsületesen jó fiú és ádáz ellenség egyszerre, és a felesége is... — Te ,sem értesz meg, Margit? A feleségem ...? Késő éjszakába nyúlt a vita. A fiú mindinkább úgy érezte, hogy normális vita ez a családon belül, két különböző gondolkodásmód szópárbaja, pedig Török Péter körül zúgott már az éjszaka, a hangok szemtelenül bekiabáltak hozzá az ablakon és uszították. Látod, mondták kárörömmel, éppen olyan, mint a többi... a balszemednek higyj, a balszemednek ... S a balszeme, az eredeti, az ő szeme mind ellenszenvesebbnek látta Pistát, gúnyt fedezett fel a szemében és lekicsinylést az arcán. Védekezett. — Nekem van igazam — mondta. Ügy érezte a fia kegyetlenül rátört, maga alá akarja tiporni és megsemmisíteni, mindenki meg akarja semmisíteni és alázni. S a fia érvei ellen néha szinte úgy látszik, nincs védekezés. — Az az igazság, amit többen hisznek, apám ... te, az igazságoddal magadra maradtál, halott igazságot délelgetsz a lelkedben, apám .. .1 Az élet vastörvénye, hogy a fiúk sosem érthetik meg maradék nélkül az apákat. És Török Pétert nagyon nehéz lenne megérteni. Elvették tőlem, futott át agyán az iszonyat, elvették és ellenem nevelték. Bensőjében nagyobbat és végzetesebbet pattant annak a titokzatos és félelmetes erőnek a lakatja, amely ilyenkor kinyílt, mint eddig bármikor. — Nem igaz -*■ kiáltotta rettenetes hangon — .hazudsz! Elvakult vagy... mindannyian elvakultak vagytok. Eltévelyedtetek és nem jól láttok. Világosságot gyújtok, hogy jobban lássatok! Felállt, a kezével zavarosan hadonászott de nagyon magabiztosnak és erősnek érezte magát. Akár a kétfejűek az ő világukban ... Súlyos léptekkel kiment. — Hová mégy Péter? — sírt fel az asszony — Istenem . .. A meggörbült hátú, széles vállú ember kifelé tart a kertalja felé, ki a falu fényeiből, a sötétbe. Mintha elfelejtette volna nehézkes, öreg lépteit, úgy siet. A fia tanácstalanul utána indult, de a szalmakazlak között a fekete alak eltűnt előle. Alusznak a házak, az emberek, az állatok, kutya is csak itt-ott vakkant egyet, álmosan. — Elvakultak — morogja maga elé a gazda —, fény kell ezeknek, hogy lángoljon az éjszakájuk, a vakoknak ... A romlás gyümölcse megérett és pusztító mérget tartalmaz, ahogy várni lehetett. Türelmetlenül gyújtogatta a gyufákat egymás után, idegesen kapkodott és sorra elaludtak remegő kezében. Az ötödik száltól végre meggyulladt a takarmány. Sietve lemászotr a létrán, bement az istállóba és kivezette a lovait. A többi állatot is megnézte és sajnálta őket. Az istálló előtt egy szekér saroglyájához kötötte a lovait és visszasietett, hogy a többi állatot is kieressze. Türelmetlenül és izgatottan próbálta kibogozni az ajtómellett álló vércsederes kötőfékjét, de nem sikerült megoldania a csomót. Annyira ráhúződott, hogy egészen kőkemény volt és sehogy sem tudta meglazítani... Feje felett halottá már a ropogást. Végignézett a lovakon és eltorzult az arca. Nem volt eszénél .. Eh, legyintett, ennek így kell lenni, a cél érdekében ... a harc áldozatokkal jár ...! Két lovával a Templompartra ment. Kedveskedve kaparta meg az orrukat. Ne féljetek, most már minden rendbe jön... Az istálló tetején akkor csaptak ki az első lángok, amikor felért a dombra. Nézte a kezdődő, fejvesztett zűrzavart és felnevetett. A zsarátnok úgy szállt az éjszakában, mintha el akarná borítani a falut. A száraz fedél gerendái könnyen meggyuladtak, ropogásuk egészen Templompartra felhallatszott. Füst, ordítás és káromkodás kísérte a vörös izzást és a csapkodó lánghyelveket. — Szép tűz — mondta elégedetten Török Péter ,—, na, most már világosabban láttok, ostobák? Hangosan beszélt, pedig csak a lovai álltak mellette és körülötte a sötét éjszaka. 14. Vihar Erősen tűz a júliusi nap, még a pacsirtáknak sincs kedvük a magasba repülni és énekelni, a forró levegő tömegét nem lebbenti meg semmi. Ilyen hőségben csak a dolgozó ember mozog a mezőn, minden más mozdulatlan. A fák tompazöld levele is mozdulatlan és a patak vize is úgy látszik, mintha nem folyna, csak ha nagyon jól megfigyeled, akkor veszed észre, hogy alig érzékelhetően csúszik a szintje lefelé, a vízimalom felé... A magas jegenyék között fehérlő ideggyógyintézet közelében aratók dolgoznak, az intézet gyógyuló betegei. Mikor beteg lelkűkben kissé helyreállt a rend, munkával próbálják tovább gyógyítani őket és visszavezetni az emberek közé ... Srrr ... Srrr... mozognak a kaszák... szzzz... sszzz... dűlnek a kalászok a csillogó acélokra, hogy a kaszagereblye a búzatábla álló oldalára rakja őket. A férfiak dereka ütemesen ring, a marokszedö asszonyok minden lépésnél lehajolnak és sarlójukkal lépegető jobb lábukra gyűjtik a búzakalászt. Aztán az összenyalábolt markot felemelik, megfordítják és bal kéz felől leteszik maguk mellé. (Folyatjuk) 13
