A Hét 1963/1 (8. évfolyam, 1-26. szám)
1963-05-12 / 19. szám
t Veres____ János versei Régi barátok Üljetek körém, régi barátok, málhátok, az időt, dobjátok félre, titok-ajtókról hulljon a lakat, szomjazom nagyon a meghitt beszédre. Megszállt a nagy tél, lesnek az árnyak, a csiklandó fények messze kószálnak. Gyurikám, a víg napok előtolakodnak, belőlük a fények kilesnek•: ugye, szép volt élni? karburátor és benzin volt a világ heves szívednek. Megtaláltad-e a csoda-motort, mely elvitt a szépre-festett célhoz, ahol a csókod igazi csók már, ernyedő izmot vassá acéloz? Mit költött az ideges sziporkázás, mely éveid fölött mint tűzmadár kotlott? Menedéked-e a házad, vagy poklod? Ha tagióz a gond, hogy hajhullásod sürgesse, mit zümmögnek a gépek a füledbe? Lacikám, jó lenne kiülni a ligetbe, a szagos árnyékba, ugye, a folyóhoz?. Babitsot olvasni havas lélekkel, s nem félni, hogy az idő bekormoz? Mindent hinni, s hogy a vetést ne érje fagy, mindent olyan jónak kívánni, amilyen te vagy. Mit mesél a levéltár homálya, a poros papírok, a százéves sorok? Tud-e az irodád olyan torony lenni, hol nem érzed, hogy Földünk vesztébe forog? Tomikám, a pincelejáró tetején ugye, ízlett az a kaparós dohányfüst? Nem bánnád, ha versekkel háborgatnálak, csak megadná a titok, hogy velem ott még egyszer tanyát üss. Mit olvasol ki a vaddisznótúrásból, ha az idő szelíden körülnylábol? Lesz e még ringó, virágos ág a szívünkben fészkelődő valaha megálmodott csodákból? Nem feleltek? A percek dideregnek, nem lehel rájuk a visszanevető diákkor. Üvegfal rettenti. Sírdogál a homály. Nem billenhet a szánkba a bor az összetört, eltűnt pohárból Különösen néztek rám, s én érzem, hogy a mellemen az inget a szigorú élet vasmarka fogja. Szememből az esengést az alkony ráakasztja a homályból kivilágító köd-arcotokra. (Új-Tátrafüred) Veszélyes tavasz Alacsony kapuban Szőkefürtű leány szeretőjét várja, szeretőiét várja. Nagybögyű orgonák föléje lebbennek, mint fehér galambok) mint fehér galambok. Kocsmaasztal mellett öreg munkás mereng, kék zubbony van rajta, kék zubbony van rajta. Cigaretta füstje, mint az atomhamu feje körül szálldos, feje körül szálldos. Fénylett a kazlak púpos háta Bazsarózsa, billentsd fel esett fejed, ne hajolj a lázverte földre! felém, felém, felém kopog egy leány piros nyári cipője! Gyémánt-őzönt dalolt a földre az a nyár, mely öt először megmutatta, fénylett a kazlak púpos háta, madarak szálltak a sistergő Napba, fák alatt tarka ruhák libegtek, pihegett a város a boldogságtól, ránéztem, ő a bodzabokrot nézte, megingott a sorompó, mely az örömtől elhatárol, lábát, tűnődő arcát néztem, lelkemben régi nyarak, kék vizek kavarogtak, gémeskút, házak, gyerekkorom álmai, mint a gyöngyök, mélyükről felbuzogtak, egy perc volt, — eltűntek előlem a rozsdabarna haj csigái, de emlékét a szelek fúvása nem tudta szétzilálni, dolgaim közt lappangott, továbbfutott, vak ködök szárnya alatt, mint hegyek üregeiben a szorgalmas búvópatak, mely meszet old, homokot sodor, hogy magának utat vágjon, — s fojtó reménnyé könnyesedéit egy gyerekes arc a szempillámon. 11
