A Hét 1963/1 (8. évfolyam, 1-26. szám)
1963-05-05 / 18. szám
Nem elég Nem elég, Nekem már nem elég, Éhségemre az eleség. S nem elég A csiklandozás okozta Nevetés, Nem elég a szép ruha, . Fényes, cipő, s a puha Teveször kalap: Sugarat Tüzeljen rám a gondolat, S égesse el a rongyokat, Amit egy Kor — a vakmerő Rég a telkemre aggatott, S nyelvem csak dadoghatott, Nem volt bennem elég erő, Rongyaimat letépni, így kellett élni, Felcifrálködva — fél vakon, És menni, lépni — roskatagon. — Nem elég, Nem elég már éhségemre Az eleség, S a csiklandozás okozta Nevetés: Karomba magasba lendül, Ködön és felhőn keresztül, S a napba markolok, Fényt lopok! Erőt lopok, S a rongyaimat elvetem És megszűnik nyelvemen A dadogás, S dalolhatok, Miként dalol egy jóllakott... Vágy Már érzem, Örökös dajkás marad a szivem; Fény — imádatom, Napsugár — szerelmem. Számtalan versben megdaloltalak. S megsirattalak, Mert messze maradtál. Vágytalak, Kívántalak, S didereghettem: Rólad szőtt álmaim — hagytad, Hogy megfagyjanak — bennem. — Kicsi korom óta, Anyám karja óta, Megmaradtál vágynak, S vagyok annyi éve, Egy másik világnak Megszűkült szegénye ... — Pedig már láttalak Közeledni, S kezdett a vérem Tüzesedni, És megpróbáltam úgy dalolni, Miképpen a fényt ivó madarak, Meg a csobogó patak,-S az erdő fái tudnak, Mikor részegei önön illatuknak . — Azután nagy felhő kerekedett, S fekete árnyak hasaltak útamra, S a csobogó patakra, A madarakra, S ijesztő lett az erdő csendje__ — Merre most, merre? — Hiába kérdem. i Vágyam, szívem, Világíts nékem! Csontos Ének egy kormos fáról Megidézlek Pinszk,. fekete város, Mocsaraid és magas töltésed. Hátamat vetve egy kormos fához Az egyik csonka tornyodra nézek. Két napi éhség lopta lábam Izmaiba a gyengeséget. Erőt sejtek e kormos fában; Ráeszméltethet, hogy még élek. A töltés mentén autó roncsok, — Társaimnak most kényszerű fekhely. Szél süvölt, s hóra hordja a kormot, S pihenünk állig gombolt köpenyben. Mellettünk rokkant „Tigris“ nyekken Társa láncára kötve, — láttam Ma a hajnali szürkületben, Dög rokonait a mocsárban. Fáradt napsugár arcomra téved, És a kormos fa álomba ringat. Osztaga jön az élelmezésnek, S megpűpozzák a kocsijainkat. Kenyerek gurulnak — nagy kerek Cipók hazai csomagokból... — Repülő csap ránk, — s_ felébredek, Futok feketén a koromtóf.., Megidézlek Pinszk, fekete város. Tőled azóta messzire értem. Hátamat vetni egy kormos fához Mért kellett akkor, — még ma sem értem. S nem értették, kik ott maradtak, Mocsárban, vagy a töltés szélen.. > Akik küldtek, nagyon becsaptak, S hogy mentünk; marad örökre szégyen! Mélyüljön hát a tárna — Fiatal költőtársaimhoz — Mélyüljön hát a tárna — rajta! Szikla szilánk, hullj száz darabra, Koppanj csákány és csengj kalapács: Győztes lesz, aki mélyebbre ás! Kincset rejt a mély, fel kell tárni. Legyen bátorság mélyre szállni. Nem lesznek nehéz dolga a karnak, Amit titkos erők mozgatnak. Egyedül mégse indulj, — köteled Bízd társaidra, akik féltenek, S fogd erősen, míg feneket nem érez, Ujjongj fel s dalolj, ha fröccsen az érc. Aztán rostáld a törmeléket át, S ne hozd felszínre, csak a legjavát, Mi szívnek, szemnek gyönyörködtető, Mindenki előtt igaz drágakő. így álmodtam meg így álmodtam meg Az életemet: Sohase legyen Tétlen kétkezem. Éhesen gyomrom Sose korongjon. Jó nyomon járva Találjak nyárba. Szépségbe engem Nagy kalász tenger Ringasson, s bontsák" Ki kedvem bojtját Röppenő szelek... Szüreteljenek, Ha őszbe érek, S tüzes legények Borral várjanak, S megkínáljanak, S ha ittam — bennem Szívem sajgása Elcsendesedjen.., 11 \ Vilmos versei
