A Hét 1963/1 (8. évfolyam, 1-26. szám)

1963-05-05 / 18. szám

Az asszony kiment a szobából, céltalanul hátra sietett az ud­varban a disznóólakhoz és ki­nyitotta az ól ajtaját. Aztán az jutott eszébe, hogy semmi dolga a ma­lacokkal, régen megetette őket, egészen megzavarodott. Az ól ajtajába fogódzko­dott, szívére szorította a kezét, és riad­tan hallgatta a dobogását. Mi van vele, kérdezte magától, mi van vele? Ekkor jött be Lipták az udvarba. Na­gyot köszönt, a gazdát kereste. Török Péter kijött elébe az ajtóba, az udvarra, lenyelte a reggeli utolsó falatját, de nem nyújtott kezet a vendégnek. — Na, Lipták elvtárs, mit akarsz tő­lem? Az elnök reggel az istállóknál járt, és a kocsisok elmondták, hogy Török Péter milyen kurtán-furcsán otthagyta őket. Mo­gorva ember, de ilyen azért még nem volt, valami baj van vele, talán megbán­tották. Lipták Is értetlenül nézte visel­kedését az utóbbi időben, még a végén agyára megy a félrehúzódása és belső ví­vódása, gondolta ... Kedvelte és tisztelte Török Pétert,' már akkor is becsülte, ami­kor még aratója volt, mert becsületes em­bernek ismerte meg. S a szövetkezetben Is minden idegenkedése és vonakodása ellenére kiválóan megállja a helyét. El­határozta. hogy segít rajta, könnyít a munkáján. Idősebb ember, operálták is, talán mégsem egészen egészséges, meg­érdemli a könnyebb beosztást. A szövet­kezetnek volt egy öreg csézája, az elnök és az agronómus járták vele a határt. Lipták kigondolta, hogy Török Péter le­gyen a cséza kocsisa, a lovai megfelel­nének, mert jól táplált, könnyűvérű álla­tok, neki meg lényegesen könnyebb dol­ga lesz. Kap naponta másfél munkaegysé­get, igazán jól kigondolta Lipták, hogyan segítsen az öregen lőtt hát megkérdezni, elvállalja-e az Ú1 munkát... Török Péter meghallgatta, és nem értet­te az egészet. — Nem értem — mondotta homlokrán­colva —. miiven kocsis? A szövetkezet kocsisa? Hát ki az a szövetkezet? Lipták magyarázta hogy a csézáról van szó és elmondta az előnyöket, amelyek az új beosztásból származnának: köny­­nvebb munka, állandó és biztos jutalma­zás .. Őszintén beszélt, és annak az em­bernek az önkénytelen meleg szeretetével nézett Török Péterre, aki tudia, hogy jót tesz és örömmel feszi. A gazda 161 látta, hogy komolyan godolja, amit mond. Nézte és nem szólt hagyta beszélni az elnököt. Lipták kifogyott a szóból, el­hallgatott. és várakozóan nézett rá, a vá­laszt várta, de ő még mindig nem szólt. Egyszerre nagyon nehéznek érezte a fe­jét, kavargás indult benne, nem tudott gondolkozni. Még az izzadság is kiverte a homlokát. — Na. Péter bácsi — mondta moso­lyogva az elnök, hogy áthidallja a csen­det —. lesz hát a kocsisunk? Erre valami megpattant benne, éppen úgy pattant meg, mikor a kocsmában Koncz megkérdezte tőle, hogy igaza van-e. szinte belefáidult a fele az éles pattanásba Kábán körülnézett, és egészen elerőtlenedett. Az eresz alatt egy fapad 12 állt, oda kellett leülnie. Zihálva léleg­zett és agyában kristálytisztán és félel­metes logikával rosszindulatú gondolat­sor indult meg. Az ő kocsisuk .. vigyá­zat, az ő kocsisuk... Még csak ez kell, ez az utolsó lépés és tökéletesen kiké­szítették, maguk alá gyűrték, legyőzték ... Érezte, hogy elérkezett a döntő pillanat, most nagyon erősnek kell lennie, helyt kell állni, mert ha gyengének bizonyul, hiába volt az egész... hiába tűrt és szenvedett... Lipták barátságos mosolya szertefoszlott a levegőben, kusza homá­lyos ködök mögé rejtőzött, hogy kaján gúnnyal és feszült várakozással vigyo­rogjon rá, mint egy ördög... Igen, ilyen lehet az ördög, amikor bűnre csábítja az embert, futott át az agyán ... Lipták megdöbbenve nézte. — Mi az, Török bácsi... rosszul érzi magát? Felugrott, és erőtlenül támolygott. Ke­zével össze-vissza hadonászott, a szeme elborult, homlokán kidagadtak az erek, úgy kiabált. — Nem fogadom el... nem fogadom el... Rongyosak, a ti kocsistok legyek ... a volt aratóm kocsisa legyek, én Török Péter ... Alávaló rongyosok ... Nem foga­dom el... Újra elgyöngült, látszott, hogy alig áll, lába megroggyant, kiabálni sem bírt. Lip­ták gyorsan a pádhoz vezette és lefek­tette. Néhány pillanatig zihálva léleg­zett, majd természetellenesen, zokogva sírni kezdett, szájába harapta az öklét és a könnyel bőven potyogtak az ereszalja beton talajára. Lipták úgy vélte, mindent megértett. Idegösszeroppanás, gondolta. Egy pilla­natig tanácstalanul, sajnálkozva nézte, és hogyan, hogyan nem, az lutott az eszébe, hogy milyen értelmetlenül hull­hatnak néha meleg emberi könnyek a hű­vös cementre... 12. Hangok Szeptember végén már a télre készü­lődik az élet. A fák levele megsötétedik, nem sárgul még, de üde zöld színe kifa­kul. Fecskék már nincsenek, és a falu utcáját nehéz lánctalpas traktorok nyo­ma hasogatja. Őszi búza alá szántanak. Kevesebb a napfény, nappal hűvös az idő és fél nyolckor besötétedik. Korábban gyúlnak fel a fények és később huny­nak ki, mint nyáron, aratás és cséplés Idején. Török Péter házának ablakán legtöbb­ször éjfél utánig világítanak a fények. A gazda, fekete keretes szemüveggel a szemén az asztal mellett ül és olvas. So­kat olvas az utóbbi időben, mindent elol­vas. ami a kezébe kerül. Újságot, régi naptárokat, gazdasági szakkönyveket és színes, füzetes regényeket. Olvasásba menekül az éjszaka elől . .. Az utóbbi Időben megfogyott, lesoványodott, és fe­kete haja egészen megőszült. S mindezt az éjszakák teszik... a sejtelmes han­goktól népes éjszakák. Az esttel számára nem nyugalom száll a világra, ellenke­zőleg. Olyanok most az élszakái, mint amikor a kórházi ágyon feküdt bekötött fejjel, és figyelte a nyugtalan sötétet, amelyben a hangok játsszák a főszere­pet. Ahogy lefekszik, rendszeresen megje­lennek, élkezdik mondókájukat, ágálnak, fecsegnek és bizonygatnak, néha kórus­ban énekelnek és nem engedik aludni. Inkább olvas hát, mintsem hogy lefe­küdjön. Rendszerint a szeméről beszélnek a hangok, a jobb szeméről, napról napra bizonygatják, hogy nem az ő szeme, ide­gen szem... Minden baja, tévedés-e és helytelen gondolata miatta van ... Ma is az asztal mellett ül, de nem könyvet olvas, hanem egy gömbölyű lányírással írt levelet, Pénzes Marika, a Jani mennyaszonya írt. Harmadszor ol­vassa a levelet, ezeket a sorokat meg ta­lán huszadszor is: „Janival baleset tör­­tént, egy másik motorkerékpáros bele­hajtott, és ahogy leesett, eltörte a jobb kezét, ezért nem ő írt. Nem veszélyes...“ Ügy, hát megjárta Jani, lám el kellett mennie. Azért olvassa olyan sokszor ezeket a szavakat, mert a hír gondolatokat éb­resztett benne, amelyek szenvedélyesen érdekelték és egészen lefoglalták. Nem is vette észre, amikor a felesége elkö­szönt tőle és aludni ment. Mikor is látta utoljára a Janit? Sok minden történt azóta, emlékezetében se­hogy sem akartak időrendbe állni a múlt eseményei. Valami homályosan felrémlett előtte, hogy régen, régen, még a kórház­ban valamikor... mintha ott látta volna utoljára, vagy csak azelőtt a mezőn? Nem, a kórházban valóban látta, egy lánnyal látogatta meg a fia, azt mondta, a menyasszonya... Valami váratlanul megdöbbentette, de hiszen, akkor nem láthatta őket, mert be volt kötve a sze­me, csak a hangjukat hallotta. Talán nem is a fia volt, hanem valaki más. Lépten­­nyomon félrevezetik, bizonyára már akkor is félrevezették, mert valami történt a fiával! Nem látta, hét éve nem látta... meg is halhatott azóta. Metsző késként vágott belé a gondolat. Meghalt... és nem akarják neki, az ap­jának megmondani, hogy nem él! A levél Is bizonyítja ... így akarják, fokozatosan a tudomására hozni, hogy nincs már fia... Motorkerékpáros szerencsétlen­ség ... persze, motorkerékpárja volt. Ér­dekes, a fiatalember, akitől a szemét kapta szintén baleset áldozata lett. Ér­dekes ... Ö, istenem... — valósággal felnyögött. Kusza gondolatai sorából villanásszerűen kiesett az Idő fogalma, az események sorrendje összezavarodott, régmúlt dolgok óriásokká nőttek, a tegnap mának tűnt, a ma pedig elveszett a feledés útvesztői­ben. Az a nap, amelyen elhagyta a kór­házat olyan élesen ragyogott az előtér­ben, mintha a jelen pillanata lenne. — Életerős fiatalember volt, mondta a kezelő, orvos, huszonnégy éves lehetett, egészséges, mint a makk. Tragikus halál­lal hunyt el... Ö, istenem ... Iszonyattal meredt a le­vélre. Janival baleset történt, olvasta ... Kezével eltakarta a szemét, és az asztal­ra borult. Sokáig maradt így az asztalra borulva, nem mert felnézni, mert először szólaltak meg lámpafénynél, világosan a hangok ... Halkan zúgtak, mintha messze lennének még, aztán erősödtek, öblösöd­­tek, zúgásuk egyre közeledett, már orkán zajához hasonlított amelv minden emberit elpusztít és összetör. . Akkor az a fiad volt -v életerős és egészséges. A fiad szeme... hallod. Török Pé­ter ...? a halott fiad szemével nézed a világot... elvették tőle és neked ad­ták ... a jobb szemed a fiadé .. Nem, kiáltotta rettenetes hangon, a fiam él! Nem láttad, zúgták a hangok, hét éve nem láttad.

Next

/
Oldalképek
Tartalom