A Hét 1963/1 (8. évfolyam, 1-26. szám)
1963-05-05 / 18. szám
HERNAftDO TELLEZ Köszönés nélkül lépett be. Éppen legjobb borotvámat fentem. Amikor megláttam, a lábam remegni kezdett. Rám se nézett. Nyugalmat színlelve tovább fentem a borotvát. Azután végighúztam élén a hüvelykujjarqat, s a fény felé tartva vizsgáltam. Közben levette töltényekkel körülrakott derékszíját, amelyen pisztolytáskája függött Felakasztotta az egyik ruhafogasra, és rátette sapkáját. Megfordult. kioldozta nyakkendője csomóját, s így szólt: „Pokoli hőség. Borotváljon meg.“ És leült a székbe. Becslésem szerint négy napja nem borotválkozott. Ez alatt az idő alatt a mieinket üldözte. Arca erősen mégbarnult. Aprólékosan munkához láttam. Néhány kis szelet szappant tettem a tálacskába, kevés langyos vizet öntöttem hozzá, és pamacsommal kavarni kezdtem. Csakhamar habzott. „A fiúk is megszakállasodtak.“' Tovább kavartam a habot. „Hanem - jó fogásunk volt, tudja. Elcsíptük a főkolomposokat. Néhányan ott vesztek, a többi még életben van. De majd velük is elbánunk.“ „Hányat fogtak el?“ — kérdeztem. „Tizennégyet. Alaposan kidöglöttünk, míg lefüleltük őket. De most már a kezünkben vannak. És nem menekül meg egy sem.“ Hátravetette magát a székben, amikor meglátta közeledni a habos pamacsot. Akkor vettem észre, hogy nem kötöttem a nyakába kendőt. Bizonyára nagyon kábult voltam. Kivettem egy kendőt a fiók ' bél, és eléje terítettem. Egyre beszélt Kétségtelenül a rend derék hívének tekintett. „A nép megint tanulhat, mint a. múltkor“ — mondta. „Igen“ — feleltem, és üggyel-bajjal megkötöttem a kendőt barna, izzadtság szagú nyakszirtjén. „Jó volt, mi?“ „Nagyon jó“ — bólintottam, és újra kezembe vettem a pamacsot. Emberem fáradtan lehunyta szemét, várta a szappan üde cirógatását. Sohasem volt ilyen közel hozzám. Azon a napon, amikor elrendelte, hogy a nép gyűljön össze az iskola udvarán és tekintse meg a négy felakasztott felkelőt, egy pillanatra találkoztam vele. De a megcsonkított testek látványa olyan iszonyattal töltött el, hogy nem figyelhettem meg jól annak az embernek az arcát, aki midennek irányítója volt s aki most a kezem alá leült. Akárhogy is, nem volt kellemetlen arca. A szakáll kissé öregítette, és ez jól illett hozzá.' Torresnek hívták. Torres kapitánynak. Élénk fantáziájú ember, aki előbb íelakasztatta, majd megcsonkittatta a felkelőket. Szappanozni kezdtem az arcát. Szemé még mindig csukva volt. „Hej, de jót aludnék — mondta —, pedig még sok tennivalóm van ma délután.“ Kezemben megállt a pamacs. „Agyonlövés?“ — kérdeztem, közömbös arcot színlelve. „Olyasféle, de lassúbb“ — válaszolta. „Mindet?“ „Nem. Csak néhányat.“ Tovább szappanoztam. A kezem remegett. Emberem nem vette észre, és ez volt a szerencsém. Az ördög hozta ide! Bizonyára sokan látták a mieink közül, amikor belépett És most az ellenség vendég a házamban. Meg kell borotválnom, éppúgy, mint mindenkit, gondosan, mint akármelyik jó vendéget, egyetlen karcolást sem szabad ejtenem arcán. Ügyelnem kell, hogy bőre tiszta, sima és fényes legyen, s ha ujjaimmal megsimítom, egyetlen szőrszálat se érezzék rajta. Igen. Titkos forradalmár vagyok, de ugyanakkor lelkiismeretes borbély, aki büszke munká10 jára. Négynapos szakálla van, és leborotválása nem kis szakértelmet kíván. Fogtam a borotvát, szétnyitottam, s egyik pofaszakállától borotválni kezdtem lefelé. Pompása.; fog a penge! A szőrzet nem volt nagy, de sűrű és erős. Lassan előtűnt a bőr. A borotva jellegzetesen sercegett, és szőrszálakkal keveredve gyűlt rajta a hab. Letöröltem és újra megfentem a borotvát, mert lelkiismeretes borbély vagyok. Emberem most kinyitotta szemét, egyik kezét előhúzta m kendő alól, megtapogatta arca leborotvált részét, s így szólt: „Jöjjön el délután az iskolába hat órakor.“ „A múltkori?“ — kérdeztem szorongva. „Lehet, hogy jobb lesz“ — felelte. „Mit fog csinálni?“ „Még nem tudom. De jó mulatság lesz.“ Újra hátra-T SZABÓ ERZSÉBET RAJZAI dőlt, és behunyta szemét. Felülről közeledtem a borotvával. „Mindet megbünteti?“ — érdeklődtem félénken. „Mindet.“ A szappan már száradni kezdett arcán. Sietnem kellett. A tükörből az utcára pillantottam. A megszokott kép: a fűszerüzlet, két vagy három vevő. Az órámra néztem: húsz perccel múlt kettő. A borotva lassan csúszott arcán. Most a másik pofaszakállától kezdtem. Kék, sűrű' szakáll. Mint némely költőé vagy papé. Igen jól illett hozzá. Sokan nem ismernék fel. S talán ezt is akarja, gondoltam, miközben óvatosan körülborotváltam a nyakát. Mert nem csekély figyelemre van itt szükség: az apró récékben- könnyen megbotlik a penge, és máris vér serken a nyomában. Jő borbély vagyok, büszke arra, hogy soha egyetlen vendégemet sem karcoltam meg. Hát még ilyen fontos személyiségen Hány emberünket küldi a halálba? Hányat fog megcsonkítani?... Jobb, ha rá sem gondolok. Torres nem sejti, hogy ellensége vagyok. Sem ő, sem más nem sejtL Csak nagyon kevesen tudják, hogy kapcsolatom van a forradalmárokkal: értesítem őket Torres helybeli dolgairól, tudatom velük, mikor indul üldözésükre. így hát megmagyarázni sem tudom: ez az ember a kezem között van, és én hagyom, hogy élve, sőt megborotválva nyugodtan elmenjen. Már csaknem egészen eltűnt a szakálla. Arca évekkel fiatalodott, mint mindazoké, akik a. fodrászüzletből távoznak. A borotvám megfiatalította Torrest, meg bizony, mert én jó borbély vagyok, dicsekvés nélkül mondhatom, a legjobb a helységben. Még egy kevés szappan ide, az ádámcsutka alá, erre a nagy ütőérre. Micsoda meleg_ van! Torres bizonyára izzad, /mint én. Ám ő nem fél. Vasidegzetű ember, mit sem érdekli, mi lesz ma délután a foglyokkal. Ellenben én, kezemben a borotvával, amelynek pengéjét óvatosan húzom arcán, éppen hogy nem gondolkodom nyugodtan. Átkozott legyen az óra, amikor ide belépett; én forradalmár vagyok, de nem gyilkos. Pedig milyen könnyen végezhetnék vele. Megérdemli? Nem! Senki nem érdemli meg, hogy az ember beszennyezze vérével a kezét. Aztán meg mi: érnék el vele? Semmit. Mások és ismét mások jönnek, egymást gyilkolják, egész vérfürdő, támad. Én elvághatnám ezt a nyakpt, így, nyissz, nyissz! Még csak sóhajtani sem lenne ideje, a szemét se tudná kinyitni. Nem látná se a penge, se a szemem villanását. De reszketek, mint igazi gyilkos. Ebből a torokból vérsugár ömlik a fehér kendőre, a" székre, a kezemre, a padlóra. Be kell zárni az ajt*t. A vér piros, gőzölgő kis patakban folyik ki az utcára. Tudom, hogy ha egyetlen nyisszatással elmetszem a gégéjét, a legkisebb fájdalmat sem érzi. Nem szenved. És mit csinálok a holttesttel? Hova rejtem? Menekülni kell, meszszire, nagyon messzire. Bizonyosan üldöznek és elfognak. „Torres kapitány gyilkosa. Megölte borotválás közben. Hitvány féreg.“ És mások: „Megboszulta a mieinket. Sosem felejtünk el (itt a nevem következik). A falu borbélya volt. Senki nem tudta, hogy ügyünket védelmezi...“ Mi hát? Gyilkos vagy hős? Ettől a borotvaéltől függ életem sorsa. Kissé megfeszítem karomat, ujjammal megtámasztom a pengét, és vágok. A bőr hasad, mint a selyem, mint a kaucsuk, mint a szíj. Nincs finomabb az emberi bőrnél, a vér máris kiserken. És ez a kés nem hagyna engem cserben. A legjobb borotvám. De én nem akarok gyilkolni, nem uram. Maga azért jött, hogy megborotváljam, és én becsületesen teljesítem a feladatot... Nem akarom beszennyezni magamat vérrel. Csak habbal, és más semmivel. Maga hóhér, én pedig csak borbély vagyok. Kiki a maga mesterségét végezze... Igen ... Ki-ki a mesterségét... Arca már tiszta volt, sima, fényes. Előrehajolt, megnézte magát a tükörben. Tenyerével megtapogatta bőrét, és érezte, hogy friss, puha. „Köszönöm“ — mondta. A fogashoz ment, levette sapkáját, pisztolyát és derékszíját. Nagyon sápadt lehettem, az ingem átnedvesedett. Torres összekapcsolta övét, megigazította pisztolytáskáját, s haját gépiesen hátra simítva, sapkáját fejébe csapta. Nadrágzsebéből pénzt kotort elő, hogy megfizessen a szolgálatomért. Az ajtó felé indult. A küszöbön egy pillanatra megállt és visszafordult: „Azt mondták, hogy maga megöl engem. Kíváncsi voltam, és eljöttem. De ölni nem könnyű. Én ezt jól tudom.“ És kiment az utcára. Várady László fordítása HERNANDO TELLEZ kolumbiai író 1908-ban született Bogotában. Jelenleg egy irodalmi újság szerkesztője. Az ebben a számunkban közölt novella Cenizas al viento (Pernyék a szélben) című novelláskötetében jelent meg, 1952-ben.
