A Hét 1963/1 (8. évfolyam, 1-26. szám)
1963-05-05 / 18. szám
A toliforgatók, az íróemberek országos értekezleteinek és kongresszusainak napjait éljük. Április 20-án volt j Szlovákiai írók Szövetsége magyar szakosztályának országos értekezlete, 22-én a Szlovákiai írók Szövetségének konferenciája és ugyanezen a napon a Csehszlovák Ojságírók Szövetségének a kongresszusa. Készülünk a Csehszlovák írószövetség III. kongresszusára. Pártunk XII. kongreszusán egyik fő feladatul tűzte ki a végleges leszámolást a személyi kultusz és dogmatizmus (az irodalomban a sematizmus) maradványaival. Közismert tény és a társadalmi tudat is régen tudatosította, hogy az írott szó, a ^személyi kultusz és sematizmus korszakában nem teljesítette igazi hivatását. Sekély volt, sokszor < agitatív jellegű, nem meggyőző és nem mindig fejezte ki a kor igazságait. Ma, amikor az ember a III. írőkongresszus előtti vitákat olvassa, elgondolkozik, felméri az utóbbi hat-hét évet, és valami paradoxként ható felismerés okoz szorongást a lelkében. Roman Kalisk?, a Kulturny zivot 16. számában megjelenő, „Menej politiky?“ (Kevesebb politikát?) című vitacikkében így ír erről a jelenségről: „Az embernek az a kényelmetlen érzése támad, hogy lényegében ott vagyunk, ahol hat-hét évvel ezelőtt, csak valahogy kevesebb „a forrófejűség“, kevesebb a kedv és meggyőződés, hogy érdemes még egyszer felvetni a problémákat, amelyeket a XX. kongresszus után nem oldottunk meg újságírásunkban." Mindez azt jelenti, hogy a XX. kongresszus után meghirdettük ugyan a dogmatizmus. és sematizmus elleni harcot, de következetesen véghezvinni nem sikerül. Az azóta eltelt évek során kiderült, hogy a személyi kultusz gyakorlata sokkal komolyabb jelenség, mint első pillanatra tűnt, mert társadalmunk életében tengermély gyökereket eresztett. A szlovák írókongresszuson elhangzott vitafelszólalásában Peter Karvas fogalmazta meg legtalálóbban a társadalmunk előtt álló probléma lényegét. Karvas arról beszélt, hogy a dogmatikus gondolkodás végleges likvidálása közéletünkből gazdasági életünk legfőbb követelményének, a szakképzettség emelésének az előfeltétele. A korszerű technika magas szakképzettséget, a magas színvonalú termelőmódszerek rugalmas, az életet dialektikus ellentéteiben szemlélő irányító módszereket követelnek. Végeredményben hát korunk problémáinak megoldása több hozzáértést, erkölcsösebb magatartást és magasabb színvonalú gondolkozást követel, mint azt a személyi kultusz évei valaha is . megengedték. Napjainkban valójában a komplexebb és dialektikusabb gondolkodás forradalmát éljük. S mindez, KarvaS szerint a régi, merev gondolkodás és az új, a lenini valőságszemléletre alapuló, progresszív, dialektikus szemlélet naponkénti összecsapásaiban nyilvánul meg. Ezek az összecsapások a magasabb színvonalú gondolkodás és tudat konfliktusai az elhalóval, a merevvel, a dogmatikussal. Hogyan tükröződtek mindezek a problémák a Szlovák írószövetség magyar szekciójának országos értekezletén? Dobos László, az Irodalmi Szemle főszerkesztője a prózáról szóló korreferátumában arról beszélt, hogy irodalmunk az élet igazságainak felkutatásában és kimondásában, a művészi igazságok megformálásában elmaradt a cseh és szlovák irodalom mögött. Elkésve kezdtük meg a dogmatizmus elleni harcot is. A Hétben megindított „Egy szemlélet ellen“ című vitával kapcsolatban megjegyezte, hogy a vitaindító Tőzsér Árpád a probléma lényegére tapintott. Irodalmunkról szólva megjegyezte még, hogy a szókimondásban sokszor kényelmesek vagyunk, óvatoskodunk, habozunk és néha hasonlóak vagyunk a megszálló csapatokhoz. Az első vonalba nem merészkedünk, de a már meghódított területeket nagy garral birtokunkba vesszük, és ilyenkor hősnek érezzük magunkat. Dobos megállapításai lehangolóak, de — sajnos — igazak. Lagalább is, ami elméleti és közéleti jellegű irodalmunkat illeti, a helyzet valóban ez. Elmaradtunk. Lapjaink hasábjairól mind ez ideig hiányzott az a felelősségteljes és bátor hang, amely egyedül méltó a XII. pártkongresszus célkitűzéseihez, és amely a cseh és szlovák lapok vitáit jellemezte. Ám ami irodalmunk egészét illeti, szerintem a helyzet nem ilyen vigasztalan. Az' utóbbi években született néhány írás, egy két verskötet, amelyek értéke és irodalmi színvonala véleményem szerint már a csehszlovák irodalom általános kritériumaival mérhető. (Nem beszélve Fábry Zoltán munkásságáról, amelynek európai színvonalú eredményei a legfőbb értékei irodalmunknak.) Igaz, a kísérletezésben elmaradtunk, kifejezési eszközeink, stílusunk, nem viseli magán a valóság megragadásáért és tökéletes művészi megformálásáért folytatott vívódás jeleit; tehát, ami irodalmunk formai útkeresését jelenti, ebben gyengék vagyunk. De az igazságok, amelyeket keresünk és megta/4 or/y////////{'//ef/e/fl M R m E D lálunk, vagy úgy érezzük, megtalálunk, valóban igazságok már, mondanivalónk hangja friss és témáink mind korszerűbbek. Legjobb úton haladunk, hogy a szocialista társadalmat formáló és a szocialista embereszményt mintázó művészi erő legyünk. Eredményeinket összegezve, nem 'átom Indokoltnak a további, túlzott szerénységet és a szegény rokon szerepére való hajlamosságot. S mindennek tudata országos értekezletünk légkörén is érződött. Valami ilyen belső tartalmat éreztem az egyes felszólalások felelősségteljes, komoly hangja mögött: több mint tíz évig tartott, de irodalmunk végre felnőtt .arra a szintre, hogy a csehszlovák irodalom szerves része legyen. Nagykorúak lettünk. Utunk nehézkes volt és döcögő, sok balsiker és vakvágány jellemezte, de végre egyenesbe ér, és mind szorosabban együtthalad a nemzeti irodalmakkal. Nem akarunk ezután hátvéd és megszálló csapatok lenni, helyet kérünk az első vonalban, országos vitákban, cseh és szlovák lapok hasábjain, hangunknak helyet kérünk a csehszlovákiai szocialista Irodalomban. Az értekezleten több oírálat érte könyvkiadónkat, illetve a Szlovákiai Szépirodalmi Könyvkiadó magyar szerkesztőségét. Több hozzászóló megállapította, hogy a szerkesztőség kiadói gyakorlata merev, egy-egy kötet elfogadásának és kiadásának módszere hosszadalmas, és a kiadásra alkalmas művek megítélésében gyakran dogmatikus szempontok érvényesülnek. A kiadói politika elsősorban nem szolgálja a hazai eredeti műveknek az olvasóközönséghez való juttatását. Sok szó esett kritikánknak az elmúlt tíz-tizenkét év során kifejtett munkájáról. Csanda Sándor irodalomtörténész ismertette kritikánk mai problémáit, és megállapította, hogy a kritika lényegében teljesitette feladatát. Állandóan Jelenlévő irányító és tanácsadó erő volt és nagyban, hozzájárult irodalmunk mai eredményeihez. Ha csupán az eredményeket nézzük, akkor ebben egyet is érthetünk Csanda Sándorral, de ha a lehetőségeket is figyelembe vesszük, akkor állítását már csak fenntartással fogadhatjuk el. Kritikánk mind ez ideig lényegében tanító jellegű volt, és a jóakaratú pedagógus rokonszenves szerepét töltötte be Fiatal és fejletlen irodalmunknak útját egyengette, igyekezett megtanítani őt, hogy hogyan kell írni, és hogyan mit lehet és mit nem lehet, s mindezt (jó értelemben mondva) pedagógiai színvonalon. Öntözgette s ápolta irodalmunkat, mint egy szerény és gyenge virágot. Magatartása jogosságát és hasznosságát az elért eredmények igazolják is. Ám, ha a lehetőségeket is figyelembe vesszük, akkor meg kell állapítanunk, hogy irodalmunk közéleti súlyának alacsony színvonalában és abban, hogy témafelvetés és stíluskeresés bátorságában elmaradtunk a cseh és szlovák irodalomtól, döntő részben a kritika is oka. Hogy miért? Miért nem az író elsősorban? Azért, mert az utóbbi években mutatkozott az íróknál és költőknél bizonyos, az útkeresésre és művészibb valóságrajzra irányuló törekvés, de a kritika ezt sem vette észre. Vagy ha észrevette, nem szólt hozzá, nem elemezte és nem csinált irodalmi problémát belőle. Egyetlen versben vagy novellában fel lehet fedezni a valóság újszerű művészi vetületének a jeleit, csak szem, szív és indulat kell hozzá. N apjainkban mintegy átértékeljük irodalmunkat, és igyekszünk benne megtalálni mindazt, ami előre mutató. Ebből a szempontból is lenne a kritikához néhány szavunk. Említettük már, hogy mind ez ideig inkább pedagógus volt, etikára tanított és nevelni igyekezett. Szinte teljesen hiányzott hangjából és módszereiből a filozófia, az absztrakció, az elvi jellegű, szintetizáló megállapítás és a gondolati integráció. Irodalmunk most olyan korszakba ért, amikor szükségszerűen meg kell telítődnie gondolati tartalommal ... Ha úgy tetszik, filozófiával. Tévedés ne essék, nem valami intelektuel máz polgári igényét jelenti ez, hanem szóról szóra a dogmatikus, állóképekben és merev formulákban gondolkozó sematizmus kirekesztését mindenből, ami irodalom, és a magasabb színvonalú, dialektikus gondolkodásmód bevonulását látásmódunkba és alkotó-művészetünkbe. S mindez a legmesszebbmenő törvényszerűség jegyében történik. Ahogy a valóságot, a mindennapi életet a gondolkodás konfliktusai viszik előre, művészi vetületeik úgy viszik előre a szocialista iro^ dalmat a mind teljesebb realizmus felé. GYULA
