A Hét 1963/1 (8. évfolyam, 1-26. szám)
1963-01-13 / 2. szám
Qxäeg. a. kedoej. =m -rem hitiem el, hogy be\ leg. Nem bírtam elhin- J_ yl ni, hogy ő is beteg lehet. 0 —' az örökmozgó gép, a mindig valamivel foglalatoskodó asszony. Mert nem fárasztotta őt ki semmi: sem a napi munkába járás, sem a főzés, mosás, vasalás, takarítás, sem a három gyerek körüli számtalan tennivaló. Mind amellett talált időt arra is, hogy kézimunkázzék, meséljen, játsszon, tanulásnál segítsen. Tétlenül soha nem ült. Ha utazott, akkor is kézimunkázott. Horgolt, kötött, hímzett. De most itt ülök az ágya mellett, és nézem láztól piros arcát, a fehér párnán elomló barna haját — hallgatom szaggatott lélegzését és közbe-közbe óvatosan — nehogy fölébredjen — megsimogatom a paplanon nyugvó kezét. Tüszös mandulagyulladás — mondta az orvos. Őszi betegség. Nem nagy baj, de nagy lázzal járó — és így nekem ijedelmet és sok gondot okozó. Halálos fáradtságom csak hozzájárul ahhoz, hogy rémképeket lássak. Mert hátha téved az orvos — hiszen 8 is ember. A gyerekeket már üggyel-bajjal ágyba dugtam, elvégeztem a legfontosabb, háztartással öszszefüggö dolgokat, a fát és szenet is bekészítettem reggelre — és hiába lenne még tennivalóm — ide húzódtam az ágya mellé, hogy nézzem, vigyázzam lázas álmát. Az éjjeli lámpa tompított fénye éppen a paplanon nyuqvó kezére esik. Ahogy a fejemet mozgatom, meg-megcsillan ujjún a karikagyűrű. Régi képek még mindig szép emléke villan föl az emlékezetemben pár pillanatra. Látom "t fiatal lánynak, amint a haját lobogtatja a szél a robogó vonat ablakában, de a következő pillanatban már együtt megyünk a csendes falusi utcán. Szép nyári este volt. Akkor csókoltam meg először. De ügyetlen csókunkat megzavarta a cseresznyecsősz, aki ránk világított az átmenti, egyik cseresznyefa tövében megbúvó kunyhójából. Azóta sikerültebb lopott csókok, majd hitvesi csókok is jöttek — de most valahogy ennek az első csókunknak az ízét érzem újra a számon ... filök az ágya mellett, és nézem a meg-megcsillanó jegygyűrűt. Nem akarom elhinni, nem bírom elhinni, hogy jó tíz év elrepült azóta — és valahogy az is hihetetlen, hogy én voltam az, aki akkor, régen udvarolgattam neki. Ügy tűnik, mintha mindig — az életünk kezdete óta együvé tartoztunk volna és ... ' Ismét jönnek a rémképek. Óvatosan a homlokára teszem a tenyerem. Eget, süt a bőre... Amikor elhúzom a kezemet, csodálkozva felnyitja szemét, Rám néz, egy ideig hunyorog, majd hirtelen elmosolyodik, De a szemében, a mosolyában is süt a láz.' — Apuci, a gyerekek vacsoráztak? — kérdi hirtelen és ahogy igennel válaszolok, meg megkérdi: — Te is? A hangja fátyolos, érezhetően nehezére esik a beszéd. De mégis tovább folytatja. — Szegénykém, biztosan kifáradtál. Nem baj no, majd meggyógyulok és ... Elhallgat. Én hamarjában nem tudok mit válaszolni. Arra gondolok, hogy én még talán egyszer sem ejeztem ki szóval a sajnálatomat. Természetesnek találtam, hogy állandóan ténykedik, mint a soha le nem járó óra. Majd arra gondolok, hogy az élet milyen hamar pergeti az éveket, és az ember tulajdonképpen észre sem veszi a másik baját, munkáját, eredményeit, de jön az öregség ... és még fiatalok sem voltunk. Ismét ő szólal meg, egy új témát kezdve. — Apuci... ha majd tavasz lesz vagy nyár ... ugye hogy esténkint elsétálunk a gyerev kekkel — de néha csak kettesben is ... arra kifelé, tudod, ahol a cseresznyefák vannak. Emlékszel még arra, amikor az a világítós csősz ott őrizte az érő cseresznyét? * Ahogy beszél, kezével, a gyűrűs kezével lenyúl a térdemen nyugvó kezemért, és hosszan megszorítja ... — Te is arra gondolsz? — kérdem én, majd folytatom. — Amikor aludtál és néztelek, én is arra gondoltam. Rövid csend lesz, amit ismét ö tör meg. — Olyan szép volt. Nagyon szép... A szemében méginkább fölparázslik a fény, s hiába tudom, hogy a láz is benne ég — már nem félek a láztól, s tudom már, hogy meggyógyul. Meggyógyítja őt a cseresznyeérés sétáinak emléke, meggyógyítja őt az új-tavasz várása. NAGY OLIVÉR SWSjySSSJTJVrSSSSSSSSSSSSSJ’SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSA ffSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS/YSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSrSSSSSSfSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSM Bognár József még mindig a tőkék között fekszik. Hanyatt fordult. Lassú körtáncba fog a nagy magas égbolt. Viharként zúg el fölötte minden szó, amit a fiától halott. Amilyen viharos az elszáguldásuk, ugyanolyan gyors a viszszatérésük. Mindenkit elűzött maga mellől... fiát. . szeretőjét... az egész falut... Olyan, mint a vízen a buborék... parányi semmi és senki... Óriás is lehetne, ha akarna . A fia mindent tud róla... Margit is elmondott neki mindent... S most a tanítónő ... — Úristen... Mit tettem!? — ordít fel Bognár a magas kék égre. Elpusztul, mint a veszett kutya... a tetűk fogják megenni. . . Mit csináljon ... Mjt kellett volna csinálni?__ Hallgatni a fiára? Az egyetlen fiára? ... Meg kellett volna borotválkozni, felöltözni ünneplőbe és elmenni szavazni? A .fiával együtt az egész falu szemeláttára? ... Elmenni Margithoz és odanyújtani neki a kezét?... És Krnosíkkal is kezetfogni? — Úristen, mit tettem?! — hörög fel belőle ismét a szó. Pista, Margit, Teréz, Krnosík, Valkó... Arcok, szemek, emberek ... Nekik van igazuk? . .. Nekik ... Nekik van igazuk! És mégsem állhat elibük... Most már nem, most már későn van ... Elkésett. Egy félórával ezelőtt még lehetett volna .. Most már nem lehet... De hát akkor most hová? ... Merre? ... Merre vezet az út?... Semerre... A végére ért... nincs tovább .. Meg kell halni, hogy meg ne egyék a tetűk, el kell pusztulnia, hogy ne kelljen fejet hajtani... Nem, nem tud fejet hajtani! . . . Ahhoz túl erős? ... Nem erős, dehogy erős, túlságosan is gyenge . .. Egy gyenge ember nem érdemli meg az életeti Feláll. A hajlok elé megy. Az üveglopót a hordóba nyomja, teliszivja, aztán lassan bekortyolja a bort. A lopót a faderékhoz vágja, a hordóba belerúg. Sután billegve gurul a hordó keresztül a pázsiton, bugyogva fröcsköli magából a bort, aztán a szőlőtőkék közé érve megáll. Fenekén lassan elcsitul az ital. Bognár a hajlókba megy, körülmatat szemével. A sarokban megpillantja a tövetőkápát: azt keresi. Kézbeveszi, aztán leballag a pincébe. Leül az egyik hordó szélére és rágyújt. Gondolkozni próbál, de már nem tud. Most már csak meg akar halni. Ledobja magáról a kabátot, beleköp a markába, kézbefogja a tövetőkapát és munkához lát: kezdi bontani a pince boltozatát. Tompán koppanak az ütések ... Félórát, egyet dolgozik? Nem tudja. Testéről patakokban folyik a víz, s ő csak bontja, bontja a boltozatot némán összeszoritott foggal. Végül meglazul, majd kiperdül az első kőkocka. A hordóra esve nagyot koppan... Aztán kiperdül a második, harmadik negyedik kőkocka... A néhány tonnányi földből lecsordul néhány kosárra való... És az ember csak dolgozik vad elszántsággal ... A súly megropapntja a boltozatot, s a tövetőkapa tovább dolgozik ... Odakint ragyog a napsugár. A diófa dús lombjában madarak csattognak. Lenn, a völgyben ezüstösen csillog a Garam vize. A falu utcáján motorkerékpár fut végig, az utcai hangszóró vidám muzsikát sugároz ... ■ Bognár József felbotorkál a pincéből és kiáll a hajlok elé. Búcsúzik? Nem. Nincs neki kitől. Most már a szőleje sem érdekli, inkább gyűlölködve néz rajta végig. Ha volna hozzá ereje, minden tőkéjét kivágna, de nincs ereje. A hajlok tetejét vizsgálja: soká tartana szétverni! A tűz! Az emészti meg leghamarább! A hajlókban megkeresi a petróleumos kannát, még jócskán lötyög benne. A cseresznyeszedő létrán felmászik a padlásra. A padlás megtömve a mezsgye füvével: száraz, mint a bors. Végiglocsoljá petróleummal a szénát, gerendákat, szarufákat még a cserépre is löttyint. Aztán gyufa villan, s a következő pillanatban végigfut a fekete füstös láng a padláson. Gyorsan lekotródik, már 12