A Hét 1963/1 (8. évfolyam, 1-26. szám)
1963-01-13 / 2. szám
Gál Sándor versei Vonalak 3 Micsoda emlékek Fogcsikorgató idő a fák repedt kérgén átüt a kín messziről jönnek az emberek pára csap ki lázas ajkukon már látni a várost az út is keményebb holdsugár-élek villognak fejük felett s a szuronyok 2 Micsoda emlékek veled vagyok a fák csengő aranya elénk hull az úton csak ketten járunk holdsugár-élek villognak csoda-fények a hajadon kedves Micsoda emlékek a függöny mögött csörtet a város lázak szenvedélyek robbannak a bordák alatt gyűrű koppan s elgurul valaki meghal egy pillanatra s az arcod kedves rózsát terem fájó szerelem tiltott virága 4 5 nincs tovább a fogcsikorgató idő elém dobott újra messziről jöttem remegés él lázas ajkamon már látni a várost az út is keményebb holdságur-élek villognak fejem felett ezüst szuronyok. Szemben a szememmel Nem tudom még pontosan, mikor, azt hiszem tavasz lesz, éjszaka vagy este, éppen mikor lehull a nap, megállsz majd szemben a szememmel. Ilyen közelről még úgyse láttalak. De te azt észre se veszed, arra nézel, ahol a felhők futnak. Én meg elbújtatom köznapi gondjaim a sarjadó füvek közé, s megrázom a bokrok csengettyűjét — tele lesz minden ág virággal — a sok fehér, sárga, rózsaszín s piros virág megtermékenyíti önmagát a perc mámorában. SSSSSSSSSSSfSt'SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS*/SSfSSSSSSSSSSSSfSSSSSSS'fSSSSSSSSS*SSSSyjSj'SfSf/SSSSSSSSS//SSS//SSS/S-f/SSSSSSS/SSS/SSSSSSSSSSJ/SS/S///SS/SSSS/SSSSfS/.-SSSSSSSSSSSSyS//S/SS amennyire engedi a részegsége, mert arcába csap a bőség. Mikor már géppuskáznak a szertepattogó cserepek, ismét leballag a pincébe. A boltozaton tátongó űr mellől szertefutó erek már azt jelzik, 'hogy a felülről nehezedő súly alaposan ropogtatja a pince derekát. Bognár József szeme ismét megszokja a pince sötétjét. Kézbeveszi a tövetőt. Egy pillanatra ugyan felvillan benne az élniakarás vágya, de akaratos dacossága még a részegségén is átsüt. Sújtani akar, de már arra sincs szükség: tompa zuhanással beomlik a pince és maga alá temeti az embert. A faluban pezseg az élet. A fiatalok elfogva az utca szélességét sétálgatnak. A házak előtt csoportokba verődve szórakoznak az emberek. Ebben az élettel teli csendbe kiált bele egy gyerek nagyhangon: — Tűz van... Égnek a pincék! Egy pillanat alatt megbolydul a falu. — Ki pincéje ég? — A Bognáré! . . A Bognár Józsié! Feljajdul egy asszony: — Jaj, jézusmárja! Mit csinált az az ember?! Mindenki Pistát keresi, nem találják. — Hová tűnhetett? — Hátha ő ts ott van az apjával? — Megölhették egymástl — Gyerünk, emberek! — szól közbe végül egy józan hang. S az Aranyhegyen lobognak a lángok: mintha nagy-nagy tűzvirág nyílna a bujazöld tengerből. Tűzvirág! Tűz és virág. A válóságban alig fér össze: az egyik pusztít, a másik gyümölcsöt ígér. Most mégis, mégis, mintha helyes volna a párosítás: valami elég, elporlad, és valami új gyökeret ver, csírázni kezd, s talán egyszer szárba szökken ... Közben megtalálják Pistát és rohannak ki a szőlőhegyre. Tüzet oltani nem lehet, mire hozzálátnának, vége, hanem az ember sorsa, Bognár József sorsa most a lényeges kérdés. A történtek után nem véletlen műve, a hajlok kigyújtása. Ott tolong a pázsit közepén a fél falu Egy rakásra repülnek a kabátok, felgyűrődnek az ingujjak. Valaki megpillantja a hajlok mögött, hogy a pince beomlott. Jó órába kerül, míg végre sikerül Bognár József élettelen testét kihúzni. Pista apja mellére szorítja a fülét: mintha dobogna még a szíve. — Gyorsan mentőt! Szaladjon valaki a telefonhoz! Szerencse, hogy éppen a választások napján történt az eset. Az egész országban működik a telefon. Félóra múlva megérkezik a mentőautó és elrobog Bognárral a kórházba. Egy hét múlva Pista a főorvostól érdeklődik apja állapota felől. A főorvos széttárja a karját: — Semmi biztosat nem tudok mondani, fiatalember . .. Talán, talán megmarad . .. Előre bocsátom azonban, ha meg is marad, nyomorék lenne . . Sajnos, ez a rideg valóság ... A jobb szeme világát elvesztette, eltörött a vállcsontja, kulcscsontja, két helyen a jobb karja, s persze az oldalbordái i-is, azonkívül összeroncsolódott az arccsontja . Szóval nem tudjuk . . Türelem .. . Mindent elkövetünk, fiatalember, ami erőnkből telik Annyit megígérhetek, hogy mielőtt bekövetkezne a . . a legrosszabb, hazaküldjük .. Bognár Pistának sem étvágya, sem kedve nincs. Az éjszakákat is álmatlanul hánykolódja át, Lelkiismeretfurdalást érez. Magát hibáztatja apja tettéért. Hiába próbálják őt meggyőzni az ellenkezőjéről, újra és újra átéli az utolsó veszekedésüket. Miért kellett akkor kimenni a hajlokhoz? És ha már kiment, miért beszélt úgy, ahogy beszélt? Mégis csak az apja. Másképpen kellett volna közeledni hozzá, más úton, de hogyan? Délelőtt kilenc óra tájban odaszól Marikának: — A rétekre megyek, mégnézem a füvet, nem lehet-e még kaszálni ... Ha valaki keres, ott vagyok ... Jövök nemsokára. — Ezt a két jelentést írja még alá, mondja Marika. Pista gyorsan aláfirkantja és kimegy az iroda elé A motorkerékpárja körül piszmog. Akkor ér oda Lencsés bácsi, a a méhész. — Jó napot, Pista fiam! — Jó napot... Mi újság, Lencsés bácsi? — Pergetni szeretnénk holnap. Segítség kellene. — Segítség? — Az Legalább két ember. — Maid estére elintézzük — mondja Pista és elhelyezkedik az ülésen. Lesz valami méz? Huncutkásan pislog az öreg méhész: — Hát valamicske éppen lesz... Olyan négy öt mázsára számítok ... — Igen? Jó, az jól jön! Közel tízezer korona! Szóval estére elintézzük a két embert. Minden jót, Lencsés bácsi! Pistával elrepül a motor, az öreg meg beballag az irodába, hogy egy kicsit eldiskuráljon Marikával. Folytatjuk 13
