A Hét 1963/1 (8. évfolyam, 1-26. szám)
1963-04-14 / 15. szám
SZIROTYAK DEZSŐ rajza HORVÁTH ISTVÁN: Kacagj bele a télutóba Ne bánts, légy jó hozzám, hisz úgy hiányzik most nekem a jóság, a megértő és bátorító sző, mint kisfiamnak az erős, fürge lábak, aki a játszadozó gyermekek láttán szinte elröpülne, — de olyan gyenge még, hiszen tíz hónapos és most tanul járni... Légy jő hozzám, lásd be: lábadozó beteg vagyok én s hiába a forrón lángoló szív, ha sípoló mellem ágyba kényszerít. — De te bízzál s buzdíts engem is, ha olykor lankadt fásultság gyötör, simítsd el homlokom redőit s tépd ki játékos ujjakkal a kora-ősz szálakat dús hajamból; — bontsd ki hajad fonatját te is s kacagj bele a télutóba. Légy hozzám jó és légy hozzám egy kicsit — kedves, — hisz olyan kevesen voltak még énhozzám jók és kedvesek ... 1 s meglátod, ha eljön a tavasz felgyógyulok újra s megint dolgozom majdl — Tán favágó leszek, hűs forrásnál oltom szomjamat s kemény leszek, mint a fejszenyél. Ha szombatonként hazajövök, kalapom mellett szamóca-bokréta lesz, hátizsákomban csörgő mogyoró, — szívemben az erdő nyugalmát s szememben az őzek szelíd tekintetét hozom el nektek; s hogy kisfiámat megnevettessem — eltanulom a madarak füttyeit is... De most — most légy hozzám jó, bízzál és buzdíts engem is: simítsd el homlokom redőit, játékos ujjakkal tépd ki a kora-ősz szálakat dús hajamból, — bontsd ki hajad fonatját te is s tavaszt-köszöntőn kacagjunk bele a télutóba. Megkerültem a főnökömet Csupán egy kicsinyke kerülővel, udvarias kitérővel, egy finom ívű, parányi kanyarral kezdődött a tragédiám: megkerültem a főnökömet. Bárcsak ne tettem volna! Munkatársaim óvtak az ilyen tekintélyttsztelet ihlette kanyaroktól, de nem fogadtam meg a főtanácsot. Hiába mondogatták, hogy lehetőleg sose irányítsam a lépteimet a főnököm felé — s ha egyszer-másszor mégis úgy hozná a balsors, hogy véletlenül egymással szembe gyalogolunk, akkor se kerüljem meg őt a világért se: inkább menjek neki egyenesen, határozottan, férfiasán! Csakhogy én nem szerettem az összeütközéseket — és a főnök különben is főnök, a tekintély pedig tekintély. Mielőtt összekoccantunk volna, én tapintatosan leléptem a futószőnyegről, s olyan művészi tekervénnyel húzódtam el mellette a keskeny főfolyosón, hogy ügyességem, leleményességem egyenesen filmszalagra kívánkozott. Kerülés közben mélyen oldalra hajtottam a fejem, a főnököm felé — de nem holmi megalkuvó, megalázkodó szándékkal, hogy „adjuk meg a császárnak, ami a császáré", hanem — szavamra mondom — őszinte tisztelettel. — Ezt jól csináltad, Gergő, s ha még nagyobb tökélyre teszel szert a kanyarságban, idővel még sokra viheted — biztatgattam az önbizalmamat, mert ez egyszer nagyon elégedett voltam magammal. Persze, nem így a főnököm. — Kanyarodj vissza! — harsogta csengő baritonján, s én most már a szó szoros értelmében megkerültem őt, háromszáz hatvan fokos szögben elvánszorogtam a háta mögött, hogy ismét szembe kerüljek vele. Határozottan kérdőre vont: — Mondd csak, te ágrólszakadt sehonnai, hát hülyének nézel te engem? Es hasztalan csillapítgattam, hogy ilyesmi eszem ágában sincs, ő csak mennydörögte tovább a magáét. Azt állította, hogy munkakerülő, tekergő lőgos vagyok, most ts meg akartam szökni előle, és a munkám elől, s a rám bízott felelősségteljes feladatokat sohasem oldom meg becsületesen és idejében, hanem besavanyítom őket a fiókomba romlás és penészedés ellen. Azzal vádolt, hogy a főnökmegkerülési kísérlet közben, a szédületes sebességgel bevett kanyarom a fizikai törvények szerint befelé, tehát véletlenül éppen feléje kellett hajolnom, mert máskülönben a centrifugális erő a falhoz kent volna — tehát szerinte ennek a főhajtásnak sincs semmi köze a főnök iránti tisztelethez — Mars! -— hangzott á megfellebezheteilen végítélet lakonikusan —* mars a helyedre! Hiába bizonygattam a főnökmegkerülési szándékom jóhiszeműségét, nem használt semmiféle érv. Csak „mars és mars" volt a válasz — és hogy ő majd megtanít engem kesztyűbe dudálni. Már szívrehatóan könyörögtem, hogy ne bántson — dicsértem az erejét, hatalmasságát, s szepegve megjegyeztem, hogy nem illik ágyúval verébre lövöldözni, de mind hiába. Végül teljes meg semmisülten bocsánatot kértem, hogy ne haragudjék rám, én már ilyen goromba, másokat letaposni vágyó cezaromániás vagyok, s ez velemszületett ferde hajlam, igazán nem tehetek róla, de szentül megígérem, többé nem leszek rossz... Erre meg kisütötte, hogy súlyos ellentmondásokba keveredtem, s diadalmasan beterelt az alkimista műhelyhez hasonló munkahelyemre. — Most pedig egy megbízhatóbb munkatársad felügyeletére bízlak, hátha még megjavulsz — mondta, s otthagyott az illető védőszárnyai alatt. A megbízhatóbb munkatársamnak persze a feje se látszott ki a rengeteg munkából és funkcióból, így hát édeskeveset törődhetett velem. Sebaj, a főnököm pár nap múlva kinevezett mellém egy másik védnököt, szerencsétlenségemre, mert az meg májbajos volt, s a rossz májára hivatkozva kétszer annyit lógott naponta, mint én. Még szerencse, hogy hamarosan akadt egy harmadik tökéletesen megbízható munkatársam is, aki szüntelenül kint kseftelt a városban, „házon kívül", s naponként csak egy-két pillanatra dugta be az orrát az üzemünkbe. Harmadszorra őrá bíztak, s ennélfogva nekem is a városban kellett csavarognom, hogy mindig a szeme előtt legyek. Es végül is bevált az ötletes javító módszer. A szokás hatalma óriási nevelő erejű — végre megszoktam én is az általam alig ismert lógást, csavargást, s én vagyok már az üzemünkben a legnagyobb lógós. Ma reggel, a fizetés napján véletlenül bent csípett a főnököm az üzemben, kezet rázott velem, s nyájas mosollyal újságolta: — Derék ember vagy, nem hiába vesződtünk veled. Már csakis jót, csupa dicséretet hallok felőled, nem úgy mint azelőtt. A munkatársaid szerint mostanában te vagy a szorgalom és a pontosság mintaképe — és tudod mit, ezentúl a te felügyeletedre bízom valamennyi munkatársadat! Most azonban már bizonyos vagyok benne én is, hogy valóban megkerültem a főnökömet!. K-9
