A Hét 1963/1 (8. évfolyam, 1-26. szám)
1963-04-14 / 15. szám
B. TRAVEN Egyidőben meg voltam győződve arról, hogy nagyszerű külföldi tudósító lennék, ha bebizonyíthatnám ebbeli képességeimet. A becsvágy arra bírt, hogy egy rendkívül udvarias levelet írtam szép és drága papíron az egyik hires ohlói napilap szerkesztőségének; megírtam benne, hogy nagyon tehetséges vagyok, hogy rendkívül gazdag élettapasztalatokkal rendelkezem s ezért engedjék meg, hogy felajánljam lapjuknak külföldi tudósítói szolgálataimat. A főszerkesztő, egy nyilván erősen elfoglalt, azonban udvarias úr, válaszolt levelemre: „Küldjön egy megélt történetet, amelyben Jó sok becsületes, vörös embervér folyik, s ha lehetséges, kösse össze egy olyan kalanddal, amelyben a főszerepet az az átkozott gazember és roblóvezér, Pancho Villa Játssza. Hangsúlyozom azonban, hogy a történetnek kiválónak, élénknek, érdekesnek kell lennie és fején kell találnia a szöget A főszerkesztőnek valóban szerencséje volt, hogy éppen rám talált, mert olyan ember vagyok, aki eleget tehet kívánságának. Különböző alkalmakkor már' több ízben vol* jq Pancho Villa foglya, s mikor íogvatartásom ellen tiltakoztanv minden esetben megparancsolta, hogy a következő nap reggelén lőjenek agyon, mivel nem kívánatos és alantas jellemű kém SZIROTYAK DEZSŐ RAJZA vagyok. Azonban mindeddig sikerült ép bőrrel megúsznom e találkozásokat. Az igazságnak megfelelően azt is ki kell jelentenem, hogy sosem voltam tanúja olyan eseményeknek, amelyekben sok vörös vért láttam volna, s határozottan állíthatom, annyit sosem láttam, hogy. eleget tehettem volna az udvarias főszerkesztő különös kívánságának. Az eset 1915 közepe táján történt, körülbelül akkortájt, mikor Obregon tábornok elfoglalta Celaya városát és elvesztette a jobb kezét — lehet, hogy egy-két hónappal az ütközet előtt vagy után — mikor Terreonba érkeztem. (Elvégre valahol csak kell lennünk, míg élünk.) Egy szép reggelen ott álltam annak a szállónak a bejárata előtt, amelyben az előtte való nap szobát vettem ki. Körül akartam tekinteni, milyen idő várható, szippantani egyet-kettőt a friss, reggeli levegőből, mialatt a szállóban elkészítik a reggelit. Ott álltam, magam előtt tartott kézzel és gondolkoztam, mint ahogy általában gondolkozni szokás, ha az embernek semmi dolga sincs — talán arról, hogy nem ártana, ha egy kissé több figyelmet fordítanék a körmeim ápolására — mikor előre tartott bal kezemre váratlanul egy nagy, sűrű, vörös színű csöpp hullott. És nyomban azután a jobb kezemre egy másik csöpp. Mielőtt még feltekinthettem volna, hogy lássam, honnan hull rám az áldás, már az arcomon mázolódtak széjjel a sűrű csöppek. Megtöröltem a zsebkendőmmel a szemem és az orrom, s akkor a földön hat visszataszítóan vörös színű tócsát pillantottam meg. Felnéztem és magam fölött egy erkélyt pillantottam meg. Bizonyára mázol valaki és mit sem törődik azzal, hogy a festék az utcára folyik! Hazafias kötelességem, hogy megintsem a figyelmetlen mázolót, az utca közepére hajtott, ahonnan oda akartam kiáltani a fickónak, hogy jobban ügyeljen az ecsetjére, mivel így könnyen tönkre teheti valami szépséges hölgy köntösét, aki aztán esetleg elköltözne a szállóból.* Az erkélyen azonban nem dolgozott semmiféle mázoló. Az sem volt vér, ami egyre csöpögött a gyalogjáróra. Olyasvalami volt, amire sosem vártam volna egy ilyen napfényes, nyugodt reggelen. Az erkély korlátja gyönyörű, gyarmati stílusban készült, ornamentumokkal teli munka volt. Minden egyes vas hegyére egy egy levágott emberi fej volt tűzve. A szálló emeleteinek négy ilyen erkélye volt, amelyekre szárnyas üvegajtó nyílt. Minden egyes erkélyen hat hegyes vasrúd állt s mindegyiknek a hegye egyformán volt feldíszítve. Irtózat fogott el és én berohantam a szállóba, hogy felverjem a tulajdonost. Azt vártam, hogy holtan, vagy legalábbis ájultan találom. Szó sem volt róla! Csak a vállát vonogatta s a szeme se rebbent meg, mikor a részvét minden jele nélkül megszólalt: — Nem újság ez, amigo mio. Inkább az lepne meg, ha ma reggel nélkülöznöm kellene ezeket a díszeket. Tekintsen csak át az utca túlsó oldalára. Mit lát? Egy vendéglőt. Ebben a percben a mellett a nagy ablak mellett éppen Pancho Villa reggelizik legkedvesebb tábornokaival. Panchito — próbálja megérteni — nem tud jóízűen reggelizni, hanem lát ilyen díszítést, pedig higgye el, uram, igencsak tud enni; előételül is két kiló húst, tíz tojást és két tyúkot eszik meg. Amott meg, jól nézze meg, ott az ezredese. Igen, az azzal a fekete bajusszal, amelynek a hegyei úgy állnak, mint az ár. Rodolfo Fierrosnak hívják. Legfőbb feladatainak egyike, hogy a „díszítés“ készen legyen abban a pillanatban, mikor Pancho a reggelijéhez ül. — Kik azok a szerencsétlenek, akiknek az a tisztesség jutott, hogy díszek lehetnek? — kérdeztem érdeklődve. — Az ellenség tábornokai és tisztjei, akik olyan szerencsétlenek voltak, hogy az elvesztett csata után fogságba estek. Még jónéhány száz van közülük a listán, úgyhogy Panchonak még sokszor támad jó étvágya a reggelire. — Nagyszerű! Ez aztán igazán olyasvalami, amiről beszélhetek a barátaimnak, ha hazamegyek — igyekeztem utánozni a szállőtulajdonos könnyed hangját. — Hanem — folytattam — ha jól látom, van ott egy fej, amelyről nem állíthatnám, hogy annak a köztársaságnak a katonájáé volt. Inkább úgy nézem, hogy valami idegennek, leghamarabb valami angolnak a feje. — Nem, az a fej amelyet oda feltűztek, nem angolé volt — felelte a szálló tulajdonosa és barátságtalanul vicsorgott — nem, amigo, nem angol volt. Az, akinek a fejét a rúdhegyre tűzték, egy rühös kutya, egy amerikai .udósítő volt. Mi az ördögnek és a pokolnak kellett ennek a büdös, nyomorult korhely fickónak beledugnia az orrát abba a levesbe, amelyet mi főztünk? Igazán szeretném tudnil Amint hallottam, ezek a tudósítók elég sok szennyet leplezhetnének le a maguk házatáján is, s ha érdekli, hogy mi a véleményem a dologról, megmondhatom, hogy teljesen helyesnek tartom, ha az ilyen semmirekelők a mi hazánkban elősegítik Pancho étvágyát. Így tehát megleltem a történetet, amelyet kerestem. Megírtam, alaposan kicsiszoltam, vigyáztam, hogy ne maradjon benne semmilyen tárgyi, helyesírási vagy hangtani hiba, legépeltem a legdrágább papírra, amelyet csak kaphattam és még aznap délután elküldtem az udvarias főszerkesztőnek. Postafordulatával megkaptam az én gyönyörű, gondosan megírt történetemre a választ. Ahelyett, hogy a főszerkesztő mint szokás, köszönettel megédesített előre nyomott visszautasítást küldött volna, sajátkezűleg írt néhány sort: „My dear sir! Az ön története nem izgalmas és nem is eléggé véres, s ami a legrosszabb, Pancho Villa nem aktív benne. Jobban teszi, ha lemond arról a vágyáról, hogy amerikai újság tudósítója legyen. Yours Truly The Editor Az udvarias főszerkesztő tanácsát megfogadtam és soha többé nem kíséreltem meg, hogy amerikai újság külföldi tudósítója legyek. És meg vagyok győződve arról, hogy egyedül ennek köszönhetem, hogy ma, mikor e sorokat írom, a fejem még mindig a nyakamon van. Fordította Péter László to
