A Hét 1963/1 (8. évfolyam, 1-26. szám)
1963-01-13 / 2. szám
már csak a száját csucsorítju. Edo és Pityu közrefogták, barátságosan fecsegnek vele. Szemem sarkából, de azért figyelmesen nézem a jövevényt. Ügy látom, nem lesz nehéz a dolga, ami a barátkozást és „befogadást“ illeti. Ez a két srác máris hódol előtte... Ügyesen megy neki a köpködés és hazudozás, ügy nézem, éppen ezzel szerzi magának a tekiniélyt. Beszéde és egész természete, még a mozdulata is fölényeskedő és terrorizáló Ez az az emberfajta, akinek közelében úgy érzem magam, mintha meztelenül egy kaktuszerdőn vergődnék keresztül. 3. Űjra vonaton. Verőfényes délelőtt. Robog velünk a vonat, mezőkön, erdőkön át és kicsiny muskátlis ablakos állomások előtt. Az ilyen napsütéses reggelek minden szomorúságot elnyomnak bennem, gyönyörködöm az életben. Ülök a lapos tehervonat szélén s lelógatom a lábamat. Néha a napba nézek — de rögtön elaapom a tekintetemet, már könnyes a szemem. Pedig most nem túl forró a nap — éppen kellemes. Integetek a mezőn dolgozó parasztoknak, s néha, leginkább a lányok visszaintenek. Egyesek felénk kiáltanak: dolgozni gyertek! Dolgoznil Mi haszon abból a komédiából? — Ilyenkor kissé kellemetlenül érzem magam . .. Pedig valahol, igen mélyen, szinte a tudat alatt én is osztom ezt a paraszti véleményt. Duna itt ül mellettem, a nyakát vakargatom, feltartja a fejét, igen szereti, ha a nyakát vakarják. A jampec már otthonosan érzi magát a cirkuszban. Odabent kártyázik a srácokkal, néhány üveg olcsó bor mellett. Szaporán kattognak a kerekek, most már csaknem olyan sebességgel robogunk, akár a gyorsvonat. A jampec kilép a kocsiból, s a háromfokú létralépcsőn lejön a vagon padlózatára. Utána a többiek: Edo, Pityu és az atléta termetű Jani. Mátyás alszik odabent... Általában sokat alszik. Kora reggel felkelt, megmosakodott, megvetette az ágyát, aztán ruhástul újra ledőlt. A többiek nem vetnek ágyat. Jól látom, mind a négyüknek kissé borgőzös az agya. Talán figyelmeztetni kellene őket. hogy le ne essenek. De nemi Csak kinevetnének! Száguld a vonat... A kocsi és a vagon széle között szűk a hely: alig egy méter. Edo az egyik vagonról a másikra ugrik, aztán futva halad tovább. Utána a többiek. Izgalmas játék ez az ugrándozás; néhányszor én is megpróbáltam. A rozsdás ütközőtányérok csikorogva nyomkodják egymást... A talpfák összefutnak a kavicsokkal, a sebesség egybe mossa őket. Csak a sínek kígyóznak egyre, mintha élők, lennének. Az ilyen ugrándozások itt napirenden vannak, és senkinek fel sem tűnik. De mégiscsak különbség, ha az ember józanul ugrik vagy részegen. Még az éjjel megérkezünk. Korán reggel munkához látunk — este játszanunk kell. Ilyenkor alaposan megizzad az ember: nincs megállás, míg a ponyva nem feszül a magasban. A nagy ponyva részekből lesz összerakva. Először földre terítjük, egymáshoz illeszthetve, aztán zsinórral összefűzzük. A főárbocok ilyenkor még állnak. Amikor a ponyva csigák segítségével a magasba kerül, kifeszítjük, aztán a belső berendezésen a sor. Az állványokra deszka padokat teszünk lépcsőszerűen rakva. Együtt dolgozom Mátyással. A láb alá való deszkákat hordjuk, ez a legpiszkosabb munka. A poros, mocskos, deszkák beplszkolják az ember kezét és ruháját. — Hallod-e fiúi — szól Mátyás Edóra, aki Janival együtt a megrakott kocsin dolgozik. — Lassan azokkal a deszkáK- kal!... Nem dobni kell azt, hanem a kezembe adni... — Ne morogjon, öreg! — így Edo. Aztán rámnevet. Nem viszonozom: Mátyásnak igaza van. Ha dobva csúsztatják a deszkát, úgy jobban porzik, és nehezebb is megfogni. Mikor újra a kocsihoz jövünk, Mátyás változást vár .. — de hiábal Edo most is inkább dobja, mint ereszti a deszkát. A cipőtalpak alatt porrá őrölt, száraz sár és mindenféle mocsok apró felhőként csap az arcunkba, beszáll az orrunkba, szembe még a tüdőbe is. Mátyás el sem kapja a dobott deszkát, hanem bosszankodva tekint fel a kocsin álló Edóra. — Mondom, hogy ne dobd, hanem ereszd! Nem érted — Edó dühbe jön: — Mit jártatja folyton a száját? Vegye úgy ahogy adom. — így nem lehet együtt dolgozni! — válaszol Mátyás. Most odajön a jampec és Pityu. A jampec az öreg elé áll, szétveti lábáit, fenyegetően vigyorogni kezd, közben felfel emelkedik a sarkáról, úgy ringatja magát Mátyás orra előtt: — Na, mi van apafej!... Úgy látom, sokat bőgicsélünk. Hát nem akad egy ember, aki szájba verje ezt a jampecot?... Mind gyávák vagyunk? Vagy végképp nem törődünk az igazsággal? Miért nem lököm félre? „Meg kell verekednem ezzel a jampeccel, még ha az orromat töri is be“ — magyarázom magamnak, de nem mozdulok. Ügy nézem, Jani sem helyesli ezt az összeütközést. — Gyerünk! Kevés az idő — kiáltja, s ezzel talán meg akarja előzni a verekedést. Később én és Mátyás felemeljük a deszkát s megindulunk a ponyva felé. Mikor az öreg vízért megy, hallom, hogy Edo fenyegetődzik: — Én szájon kenem ezt az öreget, ha nagyon ugrál! Pityu és a jampec helyesel. Jani is arról beszél, hogy az öreg valóban szemtelen. Nem értem: gonosztevők ezek, vagy vakok? Hát nem látják, hogy nincs igazuk? — Nem lehet így beszélni! — magyarázom Edónak — Apád lehetne ez az ember, te! — Menj a fenébe, a hülye dumáddall Te is a pártján vagy? 4. Kora délután. Elnézünk a dunapartra. Edo, Pityu, a jampec és én. Duna, a kutyám örül a szabadságnak, jobbrarbalra ugrándozik, s ha kisgyerek közeledik feléje, megcsóválja a farkát ős játszadozni kezd. Olykor megugat egy-egy mogorva férfit nevetségesen vékony és gyenge, kölyökkutya hangján. Mikor a városon mentünk keresztül, a jampec megállított egy jól öltözött fiút, aki éppen lánnyal sétált. Félre húzta és nevető szemekkel, de tettetett haraggal rámorgott. — Hogy mersz ezzel a nővel sétálni!? Ki engedte meg neked? — A fiú vörös lett és dadogva mentegetőzni kezdett, mire a jampec meghúzgálta gondosan kötött nyakkendőjét Aztán ökölbe szorított jobbját saját szájához emelte, ráfújt, majd odanyomta a fiú orra elé: — Látod ezt: temető. Hogy megelőzzem az esetelges össze-Szlrotyák Dezső rajzai tűzést, odaléptem a sráchoz, barátságosan a vállára ütöttem és rászóltam: — Van egy cigid? — Igenis van — hebegte a fiú és megkínált. Rágyújtottam, majd újra hozzá: — Most pedig menj utadral A srác elsietett. Edo nevetett, de a jampecnek nem tetszett, hogy beleavatkoztam a „dolgába“ és rámförmedt: — Hallod-e, te, hosszúcsont! Ilyesmiket nekem ne csinálj, mert meglazítom a fogacskáidat... Engem is meglepett az a nyugodtság és fölény, ami akkor úrrá lett rajtam. Szórakozottan vetettem oda a a választ: — Ha csak az a bajod, hogy a fogaidat kell meglazítani — azt csak bízd rám! Majd a dunaparton összemériük az erőnket! Nagyobb volt az elhatározásom és a pillanatnyi merészségem, mint az erőm és verekedés) készségem. Mindezt tüstént felismertem. És azt is, hogy ez a jampi minden bizonnyal külömb verekedő, mint én De visszalépni semmi kedvem nem volt. S azzal biztatom magamat, hogy régi tartozásomat kell lerónom. A Duna partján, a töltésen lépkedtünk. Nyomasztó hangulat . . Két, haragtól toporzékoló ember könynyen egymásnak ront . .. Most viszont más a helyzet. Ügy nézem, neki sincs kedve a verekedéshez. Később mégis elérkezik a döntő pillanat. Mindketten megállunk, majd vetkőzni kezdünk. Feltűröm az ingujjamat, s közben nézem az arcát. Vonásai nyugadtak, a tekintete sem kapkodó, de sötét, határozott és bosszúvágyó. Egymásnak állunk és megkezdődik a birkózás. Nincsenek begyakorolt mozdulataim, az erőm se túl nagy, de érzem, hogy a jampec nem terít le egykönnyen. Gyors mozdulattal, hátul, a dereka táján összekulcsolom a kezemet, aztán magamhoz szorítom és megpróbálom ledönteni. Nem sikerült. A jampec ügyes, hajlékony és Folytatás a 15. oldalon 11
