A Hét 1963/1 (8. évfolyam, 1-26. szám)
1963-01-13 / 2. szám
SZODY VIKTOR: Vándorúton 1. Hosszú piros sátorfának támaszkodva a cirkusz bejáratánál állok. Díszes egyenruha van rajtam aranyszínű vitézkötéssel s a rövid zakóból hosszú kezem sután kilóg. Odakint csend és sötétség. A ponyva alól ki-kitörő nevetéseket és morajlásokat elnyeli az éjszaka. Nem régen vagyok az Alfa cirkusz alkalmazottja. Csak úgy, kalandvágyból beálltam sátorverő munkásnak ... Jóllehet nem ezzel a szándékkal jöttem: bohóc akartam lenni. De hát bohócban nem volt hiány .. Nagy kedvem volna krumpliorral, kócos-vörös hajjal, idétlen nagy bőrpapucsban a porondra lépni, s végignézni a kacagó közönségen. Vajon, milyen érzés lehet? Fejem fölött naperős fényszórók, talpam alatt fűrészpor s körülöttem tengernyi nevető fej, s mindezet én mulattatom ... Milyen érzés lehet? ... Talán kellemes és megható. Másnap már úton vagyunk. Az egész cirkusz egy hosszú vonatszerelvényen robog. A kocsik négy sarka oda van láncolva a vagonokhoz, s a tömött gumikerekek mellett fadorongok. Hason fekszem a lapos tehervonaton, a cirkuszkocsi alatt. A kemény padlózatra könyökölök, úgy, hogy a fejem egészen a vagon szélénél van. Nézem az elvonuló mezőket, a lenyugvó napot. Már augusztus van s az érett dinnyék zöldjén megcsillan a nap vörös tüze. A kukorica levelei susogva integetnek, a száguldó vonat fölé, de el-elhúzódnak tőle, mintha félnének. Nem messze tőlem egy kis fekete kutya fekszik a kocsi tengelyéhez kötve. Az én kutyám. Nébáov nappal ezelőtt, amikor a ponyva felvonásán dolgoztunk, egy öregedő cigány hozta. Kinálgatta a cirkuszosoknak és bizonygatta, hogy farkaskutya, de mivel senki nem vette meg, végülis ingyen adta nekem. Elneveztem Dunának.. Ez alatt a néhány nap alatt magamhoz szoktattam. Délelőtt néhányszor megállt a szerelvény, s ahányszor leugrottunk, hogy megdézsmáljuk a közeli gyümölcsfákat, Duna keserves gyermeksíráshoz hasonló vonításba kezdett, s csak akkor nyugodott meg, mikor viszszatértem hozzá. Micsoda ragaszkodás... állati szeretet... Megdöbbent az ilyesmi... gondolkodásra késztet, s oda jutok, hogy némely emberben annyi szeretni-tudás sincs, mint ebben a kis, fekete állatban. Általába az önzés és kapzsiság sokkal elterjedtebb az emberek között. Már lebukott a Nap s a levegő hűvösödni kezd. Szélként csap az arcomba, néha simulékonnyá válik, mintha egy láthatatlan, túl finom nyelv nyaldosna. Duna mellém jön, óvatosan lenéz a robogó vonatról, aztán megcsóválja a farkát, s hozzám dörgölődik. Megveregetem a hátát, megslmogatom a fejét s egy ideig ott maradok mellette. Később otthagyom, felkapaszkodom a kocsira és benyitok. A srácok — a sátorvevő munkások, akikkel együtt dolgozom — petróleum lámpánál kártyáznak. Mátyás nincs velük. Ül a sarokban, az ágyán és pipázik, ö a legidősebb közöttük — ötvenöt éves lehet. A többi mind fiatal és olyan emberek, akiket sosem ismertem eddig. A hazudozás, a felelőtlenség, a tisztátalanság mindnyájuknak sajátja. Munkások, de nem igazi munkások! Olyan csavargőfélék. Mátyás más ember. Megfigyeltem, hogy szívesen dolgozik. A minap arról beszélt nekem szenvedélyesen és fellelkesülten, hogy az egész építkezési munkából az árkok ásását végzi a legnagyobb kedvvel. Elmondta, hogy milyen kellemes érzés, amikor a hosszú félkörmetszetű ásók belemélyednek a sajtszerű, de nem puha földbe, s az árok egyre mélyül. Odaülök melléje. Egy ideig hallgatunk, aztán megszólítom. — Mondja, Mátyás, maga miért nem nősült meg? Felém néz: — Mit kíváncsiskodsz, te folyton? Olyan vagy, mint egy vénasszony. — Aztán mégis elmondja, hogy hajdan meg akart nősülni, de a lányt végül mégis máshoz adták. Akkor hagyta ott a falut, s azóta a világot járja. A gyenge fénynél Is látni, hogy fáradt és ráncos az arca. Olyan örök fáradság ez. Sajnálom Mátyást, mert nincs senkije: se anyja, se otthona, se gyermeke. Később megkérdem, hisze-e istenben? Minden fontoskodás nélkül beszél, de meglep amit mond: — A föld és a Nap a mi istenünk. Abból élünk . . minden a Földből és Napból származik. Biztosan tudom, hogy Mátyás sosem olvasta Spinőza könyveit, minderre maga jött rá. A kocsi ringat s álomba csalogat. Odakinn rohannak a távírópóznák, a hold bágyadt fényt vet rájuk s így kiemelkednek az éjszakából. Még másnap reggel is úton vagyunk. A srácok addig nyaggattak, mig a végén rászántam magamat, hogy horgonyokat, sziréneket és egyéb cifraságokat rajzoljak a mellükre, karjukra, ki hová akarja. Űk aztán három tűt egybekötve s tusba mártva végig szurkálják a vonalakat. Edo a főtetováló. Magas termetű, sötét bőrű és sűrű, fekete haja apró hullámokban, lépcsőszerűen tornyosul a fején. Amikor megismertem, azt állította, Spanyolországból származik, csak később tudtam meg, hogy cigány. Gyakori náluk ez a hazudozás, szórakozásnak tekintik. Megfigyeltem, hogy Edo az egyedüli, akinek a szemében „valaki vagyok", bízik bennem. Néha kérdez tőlem egyet-mást, s lyenkor úgy nézem érdemes vele foglalkozni. Nemrég, mikor együtt voltunk a kocsiban, szemére vetettem, hogy folyton hazudozik. — Nevetett és vállat vont. Edo szereti a szép ruhákat, a színészi mozdulatokat, és nem adná sokért, ha legalább egy szerény artista-mutatvány lenne bemutakozási repertoárjában. Dehát ehhez akarat és szorgalom kell. Még rendes ruhája sincs, hisz minden pénzét elhányja, akár a barátai. A másik: Pityu. Alacsony termetű és sűrű, koszos haja, vadon nő, már a nyakát és fülét is elfedte részben. Sosem láttam fésülködni, a mosokadás is nagy nap nála. Inkább kötekedő, mint nyugodt természet. Bár nem éppen tompa eszű, igen keveset gondolkozik. Pityut az evésen, a kártyán és a nőkön kívül semmi nem érdekli. Még az artistamutatványok sem. Nincs az az ember, vagy emberi tett, amiről ő tisztelettel beszélne. A harmadik: magas, sima homloka van, szép arcú, atléta termetű, nyugodt természetű fiú. Úgyszólván hihetetlen, hogy tetteiben mégis alig különbözik a többiektől. Ű is belekeveredik azokba az értelmetlen és igazságtalan verekedésekbe, melyek néha este a cirkusz közelében zajlanak le. A cirkusz igen vonzza a bizonytalan talajon álló és kalandos természetű embereket. Minden városban jelentkezik egykét ember, s ha éppen szükség van rájuk, fel is veszik őket. Így jutott be egy jampec is. Most mellettünk lépkedi a nagy tér macskakővcin és insmerkedik az új környezettel. Húsz éves lehet. Oldalra fésült, barna haja van, kerek, sápadt, de sovány arca, nagy barna kapkodó szeme. Terdmete magas, szikár, de izmos. Feltűnőén szűk nadrágot visel, és kopott kockás zakót. Olyan rongyos-jampec. Gyorsan és fölényesen beszél nőkről és verekedésről. Szinte minden szó után oldalra sercint egy hegyeset, de ha sokáig beszél, elfogy a nyála s a végén 10
