A Hét 1963/1 (8. évfolyam, 1-26. szám)

1963-04-07 / 14. szám

Egy szemlélet ellen

Tözsér Árpád írása érdekes és ugyanakkor vitatható problémákat vet fel. A szerkesztőség helyesnek tartja, ha az írószövetség koogreszszusa előtt írók, költők és kritikusok kicserélik nézeteiket költészetünk jelenlegi helyzetéről. Az Egy szemlélet ellen című írást tehát vitacikknek szánjuk.

AHét 11. és 12-es számában a fiatal szlovák prózát és költészetet ismertettük. Felvetődött azonban bennünk a gondolat, hogy nem a mi költészetünket kéne-e inkább „ismertetnünk**, ami itt persze nemcsak ismeretést, de rendszerezést, rendszeres elemzést és bírálatot jelent, mert nemegyszer s nem egy helyen állapítottuk már meg, hogy van irodalmunk, de nincs irodalomtudatunk, amelynek éltető levegője nélkül pedig az egészséges irodalom szinte elképzelhetetlen. Javulás, sajnos, mind ez ideig nem állott be ebben az irányban. Csak így történhet meg, hogy olvasóközönségünk mérce nélkül, ösztönösen olvas, olvasmánya megválasztása közben nem tesz különbséget Monoszlói és Ozsvald, vagy Cselényi és Zala között. Hetekkel ezelőtt a Csemadok Központi Bizottságára a Csemadok járási titkárságok névsorokat küldtek: Kit szeretnének íróink közül irodalmi esteken vendégül látni. A névsor hűen tükrözi az előbb említett tervezetlenséget és ösztönösséget. Egyes s kevésbé jelentős íróinkat, költőinket aránytalanul sok helyre hívták, s más fiatalabb, de tehetségesebb íróinkról esetleg tudomást sem vettek. Ez persze már nemcsak az irodalomkritika, de az irodalom-szervezés hibája is.

De az már csak az irodalomkritikának róható fel, hogy mind ez ideig nem tudott magának olyan tekintélyt biztosítani, hogy a könyvkiadásunkat is befolyásolhatná, s a jövőre nézve is hallatná a szavát ott, ahol az szükségesnek látszik. Pedig csak így lehetne elkerülni azt, hogy egyes színvonalatlan kötetet ugyanattól a szerzőtől még színvonalatlanabb kövessen, mint ahogy azt Zala esetében állítani merjük. Ha irodalomkritikánkban nem csinálunk összehasonlításokat, nem teremtjük meg a tudat folytonosságát, hanem csak alkalomszerűen ismertetünk műveket, saját magukból magyarázva és felmentve őket, javulást alig várhatunk.

Még nagyobb baj, hogy kritikusaink nemcsak hogy nem igyekszenek a követelt irodalomtudatot megteremteni, de attól is húzódoznak, hogy a felszabadulástól kb. 57—58-ig tartó korszakhoz értékelő elemző kézzel nyúljanak s pontot tegyenek az ún. sematizmus idejének a végére. Az utóbbi időben a helyzet ugyan javult annyiban, hogy szerdánként az írószövetség klubjában a magyar szekció rendszeres munkaértekezleteket tart, amelyekben megvitatják a könyvkiadó egy-egy friss vagy kevésbé friss kiadását. Az utóbbi összejövetelekre az élénk vitaszellem volt a jellemző, kár, hogy az elhangzott vitafelszólalásokat nem rögzítették meg lapjaink számára, hogy ezzel is hozzájárultunk volna az annyira áhított irodalomtudat kialakításához. Nem lehetne gyorsírni az elhangzott véleményeket, s az Irodalmi Szemlében helyet biztosítani számukra? Mert ugyan az elhangzott főbeszámolót az Irodalmi Szemle- rendszerint teljes egészében lehozza, de az egy-egy ilyen összejövetel nemcsak a soron lévő kötettel foglalkozik, hanem a vitában sor kerül az irodalmunkat érintő legáltalánosabb problémákra is, tehát okulásul jó lenne lejegyezni az egészet azok számára is, akik azon nem vettek

részt. Az utolsó összejöveteleken Veres és Dénes legutolsó kötetei kerültek megvitatásra, s hamarosan sor kerül Zala József új kötetére, a „Két Duna között“-re is. A sorrend ott véletlen volt, de én tudatosan helyeztem őket egymás mellé. Egyrészt azért, mert időben is közvetlen egymás után láttak napvilágot (1961, 62, 63) s másrészt azért, mert lényegében mind a három ugyanazt a szemléletet tükrözi. A klubbeli viták során minket fiatalokat már nemegyszer vádoltak meg azzal, hogy igazságtalanul bíráljuk „a sematizmus** korszakát, mert abban az időben másként nem is lehetett írni. írásom célja nem ennek a kijelentésnek a megvitatása, hanem annak a bizonyítása, hogy a mi célunk, nem egy lényegében már lezárult korszak képviselőinek elmarasztalása egy új, szabadabb kor talaján állva, hanem annak a szemléletnek elemzése és mai irodalmunkba való átmentödésének a megakadályozása, amelynek jegyében a „Magra vár a föld“-féle kötetek születtek. Ugyanis gyakorlatilag számunkra már mindegy, hogy hogyan írtak Dénesék tíz évvel ezelőtt, de egyáltalán nem mindegy, hogyan fogunk írni most, mit jelentet meg a kiadó, milyen új irodalomtipus, írótípus alakul ki, hogy az utánunk feltörekvő nemzedék kitől vesz példát; attól-e aki a valóságot igyekszik hozzáalakítani, kiagyalt s merev eszmékhez, vagy azoktól, akik a valósággal napról napra megküzdenek s a valóság alakulásával napról napra alakítják ki elméleteiket, amelyek a valóságban való kiigazodásra szolgálnak s nem a valóság megerőszakolására. S hogy ez a szemlélet tovább él, erre a három köteten kívül olyan bizonyítékok is vannak, mint a mindnyájunk számára közismert huzavonák egy-egy fiatal költőnk problematikusabb versei körül (legutoljára például Cselényi László Bodrogközi szél és Végül című versei körül] s szerkesztőink gyakorlata, akik sok esetben még mindig szívesebben elfogadják a problémátlan, a felületen mozgó, egyértelmű politikai állásfoglalást tükröző, de semmi új gondolatot nem hozó verseket, mint a problematikus, de tartalmi és művészi értékeket ígérő műveket.

Mi volt a szemlélet lényege az elmúlt tizenöt év irodalmában? A megfogalmazásánál segítségükre lehetnek a szlovák és cseh lapok, amelyekben már lezárult vagy még állandóan folyik az átértékelő vita, de már olyan oldott állapotban, hogy nem a dogmatizmus régi, hanem új irodalmi jelentkezése ellen harcolnak — igen keményen. A dogmatizmus jegyei nagyjából nálunk is azok voltak, mint a szlovák irodalomban: merev, a valóságot figyelembe nem vevő, vagy ha igen, azt csak illusztrációnak tekintő szemlélet. Azokban az időkben minden túlontúl világos volt, a társadalmi és természeti viszonyok közt az emberek „játszva" tájékozódtak, nem kellett hozzá csak annyi, hogy bizonyos tételeket bemagoljanak. Ez a szemlélet nem vette figyelembe, hogy a dialektika legalapvetőbb követelménye éppen az állandó változás tudata, s az a tanítás, amely szerint a világ jelenségei között csak az tud eligazodni, aki szemléletét a jelenségek változásával együtt állandóan megújítja és módosítja. Az írói gyakorlatban a megismerés lényege sikkadt el. Elég vqlt készen kapott vagy a „levegőben lógó" közhelyeket és apriorikus tételeket megénekelni, amihez a gondolkozó, vívódó költő szubjektuma nem szükségeltetett. így az olvasó ném kapcsolódhatott be abba a folyamatba, amely ezekhez a tételekhez, eredményekhez vezetett, nem tudott az íróval együtt töprengeni lelkesedni és a megoldásban lehiggadni. így születtek az olyan feszültségnélküli „álló" versek, mint a Hajnali őrségen (Gály OlgaJ, vagy a Magra vár a föld (Dénes György) kötet darabjai. Ez a fajta írásmód azonban nem úgy élt mint törvény, vagy kötelező norma, hanem sokkal inkább úgy, mint erkölcsi kényszerhelyzet és kényelem. Tévednek hát azok, akik Gály Olgával és Dénes Györggyel együtt azt állítják, hogy abban az időben nem is lehetett másképp írni. Ne felejtsük el, hogy akkor született az Apám, a Hajnali karének, a Tűzzel késsel, a Jégvirág kakasa, s akkor jelentkezett Bábi Tibor harcos gondolati lírája is. Én inkább hát úgy fogalmaznám meg a dolgot, hogy adva volt egy irodalmi típus, amelynek a költő erkölcsi bátorsága szerint vagy behódolt vagy nem. S itt kezdődik cikkünk értelme: az a fajta természet, amelyik akkor behódolt, újra hajlandó a behódolásra, nem képes megküzdeni régi szemléletének hibáival s így akaratlanul is tovább élteti azt. S ez már nem lehet mindegy se nekünk, se Dénes Györgyöknek.

Ez a fajta szemlélet persze a bevezetőben említett kötetekben differenciáltan jelentkezik, de mindhármukra egyként jellemző az álló világkép, a problémátlanság, vagy jobban mondva a problémák nemlátása. S ez még talán érthető lenne Veresnél, aki passzív szemlélődő alkat, de érthetetlen Dénesnél, aki maga adja magának a parancsot: „Légy az igazság hirdetője". S mi a Dénes-kötet igazsága? A „Csallóköz" idillje, a „Néppel a népért", s a „Légy az igazság hirdetője" tartalmatlan fogadkozása, vagy a balladák közhely-meséi. S mi a kor igazsága? Semmiesetre sem ez. Pedig a költő feladata mindig is az volt: kiérezni a kor igazságát. Igaz, hogy a költő eddig is a nép „lelkiismerete" volt, de sajnos, csak inkább szóban s ennek oka is a vitatott „szemléletben" keresendő. Tatárka írja a Slovenské pohl'adyban, hogy nem is olyan régen egy jámbor szlovák költő azt a kérdést kockáztatta meg, hogy kik ellen kell itt a népet védeni. A tizenöt év történelme a XX. kongreszszus megmutatta, hogy kik ellen. S hány ilyen jámbor költőnk és szerkesztőnk van nekünk is, akik az „érdekvédelem" szóra megrettenve elhallgatnak. Ki ellen kell itt a nép érdekeit védeni? Hogy csak egy példát említsek, nemrég Életkorom Jókai c. riportomon dolgozva elkerültem az érsekújvári népkönyvtárba is, ahol a könyvtár vezetője régi dogmatikus nézetekkel traktált. És sajnos, nemcsak engem, de alkalmazottait s az olvasókat is, s egész munkásságát ez a szemlélet hatotta át. Természetes, hogy meg kellett védeni tőle a népet. Persze a költészet feladatát nem az ilyen napi gyakorlati célok ’ megoldásában látjuk. De a költői világkép kialakításához elengedhetetlenül szükséges ezeknek a tényeknek az ismerete.

S mit látunk s érzünk e problémákból Veres, Dénes és Zala köteteiben?

Vr eres kötetével már más helyen foglalkoztam, s bebizonyítottam róla, hogy egyrészt a társadalmi mondanivaló szükségét érző s azt megvalósítani igyekvő költő fiaskója, s csak másrészt a színek, hangulatok, meghitt érzések költőjénak kiteljesedése. Ennek a fiaskónak legjellemzőbb darabjai az ún. fogalomversek, amelyek egy-egy jelenségnek csak a fogalmát, legjellemzőbb vonásait adják s nem magát a konkrét valóságot. Ilyen pl. a Lenin vagy a Partizánok. Ezek a fogalmak nem élnek, nem fejlődnek, nem’ változnak, hanem eleve adva vannak.

Ilyen „fogalom-versek" a Dénes-kötetben is vannak bőven. Érdekes módon ide sorolhatók a balladái is (Kapor Rózsi,