A Hét 1963/1 (8. évfolyam, 1-26. szám)
1963-03-03 / 9. szám
Szemközt a Dzsurzsura fala mentén bíbor visszfények suhantak a végtelen hómezőkön, s a hideg fokozódott. Ajni megtömte a kanunt, megmelegítette a kevéske maradék üriihúst, míg Noreddin odabenn egy bádogdobozt javítgatott, az úton találta tegnap a Beni- Duala-i vásárról jövet. Zörgettek, s kis tétovázás után Ajni ajtót nyitott. A lámpa fénye egyenruhás, fiatal férfira vetődött, alulról fölfelé. A lámpa a földön állt, a doboz mellett, Noreddin utána nyúlt, a feje fölé emelte. Megismerte a kint várakozót. — Te vagy, Hoszin? — Gyere velem — mondta a másik komolyan, s mintha kényszeredetten. Noreddin intett a feleségének, hogy hamarosan visszajön, de azért az öregaszszony csak úgy vacogott félelmében. Noreddin megigazította humuszát, odament Hoszinhoz, aki idősebb fia volt unokatestvérének, Amérnek, s megkérdezte messzi mennek-e. — Hallgass, és eredj csak előttem ... A kihalt utcán még két katona várt. A csillagos égről hideg fény permetelt, kékre festette a házakat. A fügefák az ereszkedőn súlyos, feketp tömböket formáltak, de itt-ott levelek villantak: csupa üveglapocska. Az első tavaszi levelek. A közkúthoz érve balra fordultak egy házcsoport felé, amely alig-alig sejlett, de cserepein, mint rétegnyi só, úgy ült meg ez a tiszta derengés. Nagyon messze kutya ugatott, a völgyektől felszálló sötét ködök mélyéből. Átéllenben, a szomszédos hegyoldalban egyetlen, árva fénypont pislákolt. Noreddin arra sandított, szipákolt. Hoszin és két társa — mindhármuknak géppisztoly lógott a vállán — otthonosan, biztonságosan mozgott. Ahogy egy kaktuszsövényt megkerülve az első ház elé értek, maga-magától kitárult egy ajtó — a halál ajtaja, ötlött föl Noreddinben. De szorongás helyett inkább örömet érzett, megilletődött, mint a kutató, akit a türelem s a kitartás végül is célhoz segít. Ez az ajtó a halálba vezet és most majd megismeri a nagy titkot, amelyhez minden áldott nap közelébb jutott. Lelkében máris verssorok rajzottak, s gondolataiba veszve réveteg szemmel pillantott körül a szobában, ahová belépett, és ahol öt férfi ült. Egy ládán petróleumlámpa füstölt, de senki se gondolt arra, hogy a kanócát megnyesse. Ez a lámpa is azonnal beleolvadt a költeménybe, megkapó képpel gazdagította. Mihelyt az ajtó bezárult, a legfiatalabb férfi szárazon csak annyit mondott, hogy Noreddin Ajt Kaszi, aki már régóta gyanús, mivel együttműködik a franciák rádiószolgálatával, elárulta honfitársait. A vád felrázta álmaiból az öreget. Merőn a fiatalember arcába nézett, aki legfeljebb húsz éves volt, és aki egy alkalommal elszavalta neki egyik költeményét, melyet a rádión hallott. — Mit tettem? Hadd halljam. — Tájékoztattad a francia tisztet a mieink hollétéről. Rajtunk ütöttek. Még szerencse, hogy megfigyelőinknek szemet szúrtak a franciák csapatmozdulatai. — Badarság — vetette oda Norredin: félvállról vette az egészet. — Tanúink vannak. Értesüléseink szerint a franciák Tizi-Hibelbe készültek. Már most az a tény, hogy váratlanul megváltoztatták az útirányukat, s épp miután a tisztjük nálad járt, ez a te műved, Noreddin! A higgadt hang ezzel a benne bujkáló szenvedéllyel felkeltette érdeklődését. S a jelenlevők mindnyájan —az öt férfi törökülésben az alfagyékényen, s a többi három Noreddin mögött állva, szinte érintve a testét — a választ várták. Az öreg a lámpára nézett, majd anynyit mondott, hogy noha valóban fogadta a tisztet, csupán csak költészetről beszéltek, semmi másról. A fiatalember visszautasító mozdulatot tett. — Hazudsz... — Dehogy — felelte Noreddin szelíden. — Miért is hazudnék? Azzal szószerint elismételte a beszélgetésüket a főhadnaggyal. Felszólították, mondja el a két költeményt, állítólagos rögtönzéseit: megtette ezt is, összefonva két kezét a hasán, mintha most is a megszokott hallgatói előtt állna. Szavalt, s közben kiszökött a szobából, lelke valahol ott kóborolt az éji égbolt fagyos magasában, a végtelen hómezök, a vad sziklahalmazok fölött. Csend támadt, épp olyan, mint amilyen nála volt otthon. Akárcsak a főhadnagy, ezek a férfiak is zárt ajakkal, ködös szemmel hallgatták. A fiatalember tekintete a fal egy pontjára tapadt, a fal üres volt, ámde ő önmagát látta most rajta, amint ott jár-kel ellenséges, de mégis csak hazai földön. — Ne kívánd, hogy higgyünk neked — mondta végül lágyan, szelíden. Ekkor megszólalt egy másik s halált kért Noreddin Ajt Kaszira, mert hallgatnia kellett volna a francia előtt. A többiek helyeseltek, de inkább csak kelletlenül. A géppisztolyos férfiak nem mozdultak. A szagukat azonban, vad erdőlakószagukat Noreddin is jól érezte. — Mi az utolsó kívánságod? — kérdezte a fiatalember, az öreg arcát kémlelve, aki leplezni próbálta megrendültségét. Itt volt hát a döntő, a rég várt óra. Noreddin könnyen az ajtó felé fordult, talán hogy meggyőződjék: ott van-e régi helyén, majd tekintete vissza, a lámpára szállt. A lámpa 'övén a petróleumtartály kis árnyéktócsát tormáit. Noreddin csak annyit kért, hogy versbe foglalhassa a halált. Réhagvák. Sőt, mintha a szándéka az egész gyülekezetei érdekelné: kis fészkelődés jelezte, hogy mindenki felkészült a hallgatásra. Noreddin egy percre magába szállt. Elámult tulajdon közönyén. Ajnira gondolt. A francia tisztre gondolt, aki őt a vesztébe sodorta, csak azért, mert nagyonis szereti a verseit. Bizonyos, hogy van valami titkos kapocs a ma történtek között, valami rejtelmes összefüggés. Ez a sóvár szomorú idegen északról jött, üzenetet, parancsot hozott. És Noreddin most sorra vette ezeket a tényeket, minthogyha láncolatuk a sors ujját mutatná. De a halál már a háta mögött állt, őrei szúrós szagát lehelte. Belefogott hát a költeménybe, azon a kissé kenetes hangon, mely már jó ideje a sajátja volt. Az első terzina elérzékényitette, arról beszélt, hogy az árnya ezután is ott lesz minden gyűlésen, ahol eltikkadt emberek az ő hangját hallgatják, vágy a verseit szavalják. Arról beszélt, hogy míg dalai az emberek emlékezetében élnek, ő is itt él tovább a tájjal, a lejtőkkel, a forrásokkal összevegyülve. Nem magáról: művészetéről beszélt, leikéről, mely el nem enyészhet, mivel egy ezzel a földdel. Utolsó szavai abba a csöndbe hulltak, amelyet Noreddin olyan jól ismert. Aztán a fiatalember felsóhajtott, s azt mondta, hogy keserves dolog ilyen nagy művészt elpusztítani. A vers szemlátomást megrendítette. A többiek arcán Noreddin ugyanazt a habozást olvasta. Hideg szemük tükrén fények gyúltak. Végül is a legidősebb kijelentette: hihetnek Noreddinnek: érvei elfogadhatók, és hogy mindez szolgáljon neki intelmül a jövőre. A társai helyeseltek. — Elmehetsz — mondta az egyik. faksics Ferenc rajzai Odakünt az iménti szelíd, hideg világosság várta. Útnak eredt, egyedül immár, de valahogy nehéz szívvel. Mégis, az öröm — valami ifjonti, ficánkoló öröm — sietésére nógatta. Röpül Ajnihoz, mert az aggódás még közben megölheti szegényt! Egy sziklás kiszögelléshez ért, magasan a völgy felett. Innen, tudta, már csak húsz percnyi az útja. Énekelni kezdett, a gyönyörű éjszakát zengte, önmagának dalolt, hogy könnyítsen kissé a terhén, mivel a túlságos boldogság egészen elnehezítette. Megbékélten, hívő alázattal várta azok közt a halált, de Isten, Iám, haladékkal jutalmazta. Igen, ennek a mai napnak csakugyan volt értelme, vidám dalt kanyarított róla, de ezt már soha senki fel nem jegyezheti, mert egyedül volt a csillagok alatt. Énekszóval haladt az ösvényen, bár alig látta. Örömében hangja magasan szárnyalt, oly magasan, hogy nem hallotta az őrszem „álljl“ kiáltását. Hiába kérdezték volna tőle, kabil-e vagy francia volt a golyó, amely szíven találta. Szederinda ágyra fektette le gyöngéden, s míg ujjai közt langy élete elfolyt, Noreddin megtudta, hogy a végzet erre a remény-dalra várt, s Csak utána terítette le. Somló Vera fordítása Emmanuel Robles, francia fró 1914-ben született az algériai Oranban. Regényíró, szímftíró, novellista. Les Hauteurs de la Vilit című regényéért 1948-ban Feminadíjat kapott. Monserrat című darabját hazánkban is játszották. Magyarul megjelent kötetének címe: Villanegyed (1982). 13
