A Hét 1963/1 (8. évfolyam, 1-26. szám)
1963-03-03 / 9. szám
/ Tóth László és Ferenczy Anna a darab egyik jelenetében (Nagy László felvétele) Vékonyan csörgedező patak, mely gazdagodást ígér Dávid Teréz: Az Asszony és a Halálé, drámájának bemutatója Egy-egy színdarab láttán visszavisszatérő gond a „mihez is mérjem, hogy ne legyek igazságtalan, hogy a valószínűséget lehetőleg jó oldaláról Közelítsem meg“ vívódása. Dávid Teréz drámája esetében az egymást űző gondolatok párharca különös erősséggel lép fel. A fenntartások, indokolt és indokolatlan vélemények és ellenvélemények ellenére azonban a darab a bemutatón megértéssel, lelkes közönségsikerrel találkozott. Kétségtelen ugyan annak a megállapításnak az igaza, hogy egységes közönség voltaképpen nincs — főleg a szemlélet és a meggyőződés azonossága alapján — ez a gyűjtőfogalom inkább a kinek mi tetszik ízlése, felkészültsége, s ki tudja még mi más okok szerint váltogatja híveit. A darab megítélésében azonban csak a közönség tetszésnyilvánítására apellálni — bár kétségtelenül ezen áll vagy bukik egy darab — meglehetősen kétes igazság. Kínálja magát a megállapítás, az igazság: szenvedély, a cogito ergo sum (gondolkodom, tehát vagyok) legszemélyesebb megnyilvánulása. Éppen e jellemzőjénél s objektív igazolhatóságánál fogva a személyes igazságfelfogás és a valóság kapcsolatában időnként ellentmondás léphet fel. S ha az említett drámát illetően szinte rapsződikusan megoszlanak a vélemények, ennek eredőjét kétségtelenül a darabban kell keresnünk Nem aról van szó, hogy a „szakmabeliek“ tévednek-e vagy a közönség ízlése, egyoldalúság esik-e kifogás alá. Akár az egyikre, akár a másikra, a példák rengetegét sorolhatnánk. Itt inkább a mű élethűségének, vagy igazságkeresésének mikéntje, művészi megformálása lehet a tét. Mielőtt a darabról szólnánk néhány szót, hadd érintsük röviden a színház vállalkozását. Mivel a művészet természetéhez méltatlan a dekázó hasonlítgatás, méricskélés — csupán egy mérce lehetséges: a szinház munkáját saját hivatásához mérni — egyértelműen megállapíthatjuk: a darab műsorra tűzését drámairodalmunk támogatásának igénye indokolta, s a választás helyes és szükséges volt. Az élet, a reális valóság igazságainak művészi visszatükrözése örök és állandóan megújuló sjaátossága a művészetnek. S bár Dávid Teréz darabja témáját a múltból meríti, mégis, óhatatlanul mainak érezzük, mondandójában megokoltnak. Az Asszony, és a Halál az írónő első műve. Témájával az ún. „örök témák“ kategóriájába esik. Elnyűhetetlen téma ez, melyet különféle kicsengéssel, százan és százan dolgoztak fel, tele emberi jelképekkel, koronként igényelt új tartalommal. Az élet és az elmúlás, a jó és a rossz az élet dialektikus ellentétéből fakad, mint ahogy életérzésünk diktálja — sokszor a lehetetlenségen túl is — a madáchi „Ember küzdj és bízva bízzál“ realitását. A dráma cselekménye az 1913-as év egy báli éjszakáján indul s a felszabadulás pirkadó hajnalfényével zárul. Az első hálós Júlia, a darab főalakja, mintegy Madáchot igazolva [,,A nő addig jó, míg rossz nem lehet! — vagy nem tud“) kóstol bele a szerelembe, hogy aztán első „botlását“ később — Pétertől elhagyatva — az életörömök eretnekeként folytassa. Megjárja az erkölcsi fertő legmélyebbjét, s végül a haladó szellemű Szerkesztő oldalán ismeri fel az élet, a küzdés igazi értelmét. Lombosodó szerelemtől a koncentrációs tábor rémségéig élete örök viaskodás a nagy kisértővel a Halállal. Az asszonyi élniakarás azonban az ember, „az élet neváben“ végül Is legyőzi. „A szomorú órák — Kísértetes, intő hívását“. (Ady.) Maga a darab időkerete, tematikai adottságai a konfliktusteremtés és cselekmény szinte korlátlan lehetőségeit kínálja. S bár az élményanyagtól hevített, mélyen humanisztikus mondanivaló előnyösen csillantja meg Dávid Teréz drámaírói képességeit, végső soron azonban adós maradt a drámai költeményeket jellemző mélyértelmű gondolatgazdagsággal, ső' több helyütt a formai igényességgel is. A helyenként erősen érezhető szentimentalizmus — bár ennek közönséghatása kétségtelen — ugyancsak kifogásolható. Az élénk színekkel megrajzolt Asszony alakja mellett ellenpólusa, a Halál — sok •alálgatás okozója. Az írónő szerint: „... az Asszony második énjét, az őrök vitát kiváltó „tudatalattit“ jelképezi és nem a misztikus ördögöt, vagy a szimbolikus rosszat, miután a Halál az élet szerves tartozéka és annak kiegészítő része.“ Megvallom, a szövegkönyv és a bemutató alapján egyaránt nehéz ezt az „alter ego“-s áttételt a tudatig bátorítani. Ha Júlia személyében a színpadképes „jóságot“ látjuk, akit előbb becsülettől, minden fegyverétől megfosztanak — megjárva az emberélet nagy kálváriáját — hogy aztán fegyvertelenül győzhessen, akkor a Halál — a misztikus értelmezést kiiktatva —, csakis a külső világ sötét erőinek néha szinte démonikus szimbóluma. S éppen a darabból adódik, hogy a legkevésbé sem érezzük a belső vívódást kifejező adys „Csönd-herceg“-ének. A rendezés mondhatni a lehetőségek maximumára épített. Monoszlóy Éva művészi egyéniségének ős bátor kezdeményezésének jó jeleit villantotta fel. A drámai légkör megteremtése mellett az élet természetes színeinek kibontására helyezte a hangsúlyt, ötletei, látványos rendezése a dráma plasztikusabbá tételét szolgálta. S bár helyenként — éppen a dráma üres járatai miatt — túlhangsúlyozódik a rendezés, munkája tényleges értékét ez aligha csökkenti. A dráma főszerepét, Júliát Ferenczy Anna játssza. Alakításában most is csillogtatta nagyszerű színészi képességeit. Érzelmi sklájának gazdagsága, szuggesztív szövegmondása — átforrósítja a szavakat. Egy-egy pillanatban szinte felszikrázik a szenvedély, hogy aztán újra visszazuhanjon a darab diktálta önfegyelem kényszere mögé. Játéka a szinte bárgyú ártatlanságtól a „bűn és szenny az élet“ mocskán keresztül az emberi megigazulásig a lélek szépségének és tragikumának gazdag színárnyalatait mutatta. Az örök kerítő és kísértő, a Halál szerepében Turner Zsigmondot láthattuk Nehéz szerep volt ez, szinte kizárólag hangban domináló, félelmetes figura. Turner Zsigmond, elkerülve az olcsó hatások buktatóját, erőteljes, jó alakítást nyújtott. Tóth László Péterje jól felépített, kiegyensúlyozott alakítás. Állja a versenyt a szereppel, s a féktelenség, erkölcsi sivárság és pökhendi politikai kalandorság motívumaiban egyaránt jól helyt állt. Nagy Eszter feleség alakítása — a figura felépítettsége szempontjából is — hálás szerep. Az unatkozó „úrtnő“ léha ötlethajhászását Nagy Eszter kitűnő, hiteles játékban mutatja. Gyurkovics Mihály alakítása a Szerkesztő szegényesen megrajzolt, Inkább csak kontúrokat sejtető alakjába szinte életet lehelt. Lőrincz Margit Prológ összeköti'-szövegszerű versmondásával tűnt ki. Az epizódszereplők közül — bár a szerző kevés „életteret“ biztosít számukra — Palotás Gabi, Lengyel Ilona, Lengyel Ferenc, Fazekas Imre, Holubek László és Nádásdy Károly játékát dicsérhetjük. A rendezés műszaki megoldásai éppúgy, mint a díszlettervező Pavol Gábor munkája ugyancsak elismerést érdemel. Bocsek Zsuzsa kosztümjei stílusosak, hatásosak voltak, s Jaroslav Meier aláfestő zenéje ugyancsak jól szolgálta a darabot. Összegezésképpen: Dávid Teréz darabjának humanizmusa, életigenlő hangvétele, a iáték iránya és törekvése helyes, csupán taríalmi gazdagsága és minősége kevesellhető S bár a bemutatók sekély gázlói, kiapadt holtterei után egyértelműen nem kiálthatjuk a „föld, föld, új föld“ felismerést, a rendezés és a színészi játék színessége nagyban segítette a darab lelkes fogadtatását, közönségsikerét. S ha a siker nem is egyértelműen teljes, azért mégiscsak vitathatatlan, hogy a palettára sok új szín került. Már pedig bíztatónak ez sem megvetendő. FONOD ZOLTÁN 14
