A Hét 1963/1 (8. évfolyam, 1-26. szám)
1963-02-10 / 6. szám
Repülőgép Hernyóként, lassan kúszik a vonat, fenn a magasban gépmadár, két engedelmes szárnyon századunk, a huszadik század madara száll, szeli az eget. Föl, Phaetonként a csillagokhoz, Naphoz, ős-igazsághoz egyre közelebb! Lerázva önön terhedet szállsz és szállsz, a játékos szellem könnyedségével, erős, győzelmes kéz vezet. Egykor tüzes, vad ménre ültünk, az Üjvilág felé ragadtak gyors szelek. Gőzsip sikoltott a mozdony ormán, autó dudája bődült hátad megett — lásd, mindezt meghaladtuk már. Zűrös, roppant világ! 0 messzeség! S te ész vak éjbe lobbanó villáma! megénekelni időm jut-e még a sorsot meghódító gépet, e nap- s halálközelben? 1920 Gergely Vera: Akadály előtt, fametszet, 1960 V '*>* Víz, ó víz! Sötét hegyekből folysz alá, táplálnak friss erek, s meddő szavakkal néhány bölcs szakáll akarta fölzavarni tiszta mélyedet; analizáltak, értékeltek, hányféleképp, ki tudja már...? Pedig oly egyszerű vagy, mint a gyermek, kék szemű, pajkos, engedetlen, mohó, gonoszkodó is egybgn. Tükröd a szélborzolta könnyű pillanat, midőn a fénytől ittas pillék, bogarak hullnak langyos, lágy tenyeredbe, fojtogatod és ölöd őket, mosolygva — tán mit se sejtve. Kavicsos ágyadban nyújtózol álmatag, futsz, csobogsz, hörpölöd a színt, a fényt. Szégyenletesen pazarlód önmagad mindnyájunk fölös üdveként, férfiak, nők meztelenségét tükrözöd, midőn rádköszönt a tűnődő érett nyár; így láttalak elfolyni partjaid között, s szerelmetesen szép voltál. 0 M 0 > <0 O X 0 M O Haza Dús fa nő, terem. Kinek? Mindenkinél?. Tilos fa mégis; gyümölcsét edd bár, de megfizesd. S honunk, hazánk? Egyaránt közös birtokunk! Ám kelj át hét hegyen és kelj át hét folyón, hazádra ott se lelsz. Másé a fa, másé a ház, a mosolygó, kedves dolgoknak más örül, s irigy idegen megvetése sújt, a szeretet mit se ér, a pénz az úr! Fáj, ez is fáj. Ám ennél nagyobb fájdalom, hogy éhes, rongyos testvéred, sorsosod is felkívánkozik a dúsak asztalához, a felső tízezer közt szeretne táncot ropni, s miként azok — urad, parancsolod lévén nyakadra hágna, rádtaposna. Csillámló, habzó ár, tiéd a bronz s arany fölizzó fénye, ragyogása, turbinákon, malomkeréken, zúgón át széles nagy hullámkörökben terjedsz akár a tömeg földalatt visszhangzó morajlása, vonulsz és táncot lejt könnyű bokád, susogsz miként nők csípőjén a patyolat, véremben szólsz, mint tompa, halk zene, te bátorságos föld naiv és vad, elsodró eleme. 1920 Honunk, hazánk— egyaránt közös birtokunk —, ott lesz, ahol a boldogság áldott felhő gyanánt mindannyiunkra hullatja permetét, ahol egyetlen bűn s honárulás: hogy abban dúslakodj, amit testvéred/ hasztalan kíván. 1920 Bábi Tibor fordításai 11
