A Hét 1963/1 (8. évfolyam, 1-26. szám)
1963-01-06 / 1. szám
Kissé megdöbbenve olvastam nemrégiben az egyik cseh lapban, hogy Hlubokán, az Ales Galéria vendégkönyvében egy látogató bután és gorombán elmarasztalta Josef Capeknek egyik festményét. Ha jól emlékszem, a nagy festő egyik megrendítően erős antimilitarista művéről van szó, amelyet magam is jól ismerek és éppen ezért bátran állíthatom, hogy az elmarasztaló ítélet csupán a látogató gőgös analfabetizmusából ered. Sajnos, a hlubokái szellemi atrocitás nem egyedülálló jelenség, útón-útfélen találkozhatunk maga csinálta műbírálókkal, akik előtt a modern művészet jóformán egyetlen alkotása sem álija meg helyét. Most nem azt akarom firtatni, hogy honnan veszik merészségüket ezek az emberek, amikor több mint valószínű, hogy nem hallottak Eel Grecoról, Dürerről, Frans Halsrpl, Pisarróról, Munchról, ütrillóról vagy Arhipenkóról, és ha rádiókészülékük Beethoven, Debussy, Sztravinszkij vagy Sosztakovics zenéjét közvetíti, fordítanak egyet a gombon és egy fúvós~zenekár vagy lélektelen slágerzene hangjainál vidulnak fel, közben pedig összetévesztik Richard Straussot Johann Strausszal! E pillanatban csak azt rovom fel az illetőknek, hogy elhamarkodottan és nevetséges módon elítélnek olyan valamit, ámi számukra új, furcsa és szokatlan, amit nem értettek meg! Es még azért sem marasztalom él őket, hogy ezt az újat jiem értik, mivel ez nagy részben nem is Nem lehetne az ö hibájuk. Valljuk be őszintén, nem is érthetik, mert legjobb esetben is a régi példákon nevelkedtek. A XIX. század realistái és a XX. század mindent rózsaszínűre lakkozó naturalistái túlsókat voltak példaképként, bálványként emlegetve és dicsérve, úgyhogy a nagyközönség sokáig még az impresszionistákat is elvetette, bár az utóbbiak a természet külső alakjának ábrázolásából indultak ki. A tárlatlátogatók nagy része ma még mindig a leíró művészet hatása alatt áll, és a természet, a tárgyak külső hasonlatosságának legügyesebb kopírozását követeli. De ez sem az ő bűnük, hanem azoké a lélektelen, giccses — naturalista iparosoké, akik iskolát csináltak a természet imitálásából és azoké a kritikusoké, akik az előbbieket agyba főbe dicsérték, és ezzel egy egészségtelen köz• szellemnek, meg az ízléstelenségnek lettek a szálláscsinálói. Csak természetes, hogy az így félre nevelt közönség, a „képzőművészeti-operett” kedvelőjévé vált, és máshol keresi a művészetet és a művészet küldetését, mint ahol kellene. Igen, a tárlatláto gat óknak is meg kell találniok a helyes utat, az utat, amely elvezeti őket a modern művészethez, amely nem extravagancia, nem is szertelenség, sem pedig érthetetlenség. Egy valódi nagy művész sohaóvatosabban? sem alkothat készakarva érthetetlen valamit. Ám a nézőnek tudomásul kell vennie, hogy nemcsak a fizikában és a vegytanban vannak új szempontok és új törvények, hanem a művészetben is! Meg kell barátkoznia azzal a gondolattal, hogy a térbeliség, amely a perspektíva pandantja, szintén beletartozik a képzőművészetbe, és hogy a művész alkotás közben nem minden esetben köteles a tér mélységében látni a dolgokat, hanem a tér mélységéből kifelé nézve is láthatja a világot. Itt nem marad más hátra, mint a közönség átnevelése, ízlésének megjavítása, jóllehet ez az átnevelés hosszadalmas valami, amihez .tudás, türelem és a művészet szeretete mellett az ember szeretete is szükséges. Es azért is nehéz, mivel nagyon sokan élményeiket, lelkesedésüket nem tudják másokkal közölni. Nem képesek érzéseiket átültetni olyas valakibe, aki a képből vagy szoborból, versből semmit sem értett meg. Süket maradt és vak a varázspálcika 'nélkül. Természetesen nem eleve védem mindazt, ami modern és eszembe sem jut elvetni a múlt nagy örökségét. A modern csak akkor modern, ha haladó, ha a művész nem a társadalmon kívül alkot és ha művészetével nemcsak a világ megismertetésére, hanem ennek megváltoztatására Is törekszik. Ez különben is a szocialista realizmus krédója az irodalomban és a képzőművészetben egyaránt. Ám senki sem kívánhatja a művészettől, hogy az életet fényképezze vagy téziseket illusztráljon. Ezért a valóban modern művésznek nem a természet optikailag tapintható külső vonásait, hanem belső lényegét kell megörökítenie. Meg kell, hogy teremtse az új törvényszerűségeit és formáit, amelyek a tartalommal szerves egységet alkotnak és adekvát módon tükrözik az újat, a mát. Ebben a tartalomban legyen benne mindaz, ami életünk egészét alkotja: öröm és bánat, sikerek és csalódások, ismeretek és vágyak az új, az ismeretlen után. Ha a művész mindezt el tudja érni, akkor valóban művész, mégpedig új és modern. Ellenkező esetben a modernség csak tarka függöny, amely mögött nem művész, hanem egy sarlatán handabandázik. Hogy mikor van szó művészetről és mikor sarlatánságról, arra mindig a tárlatlátogatónak kellett és kell most is rájönnie, mégpedig a kritikusok segítségével. Ezt viszont szolid alapok, tanulás és elmélyült tudás nélkül nemigen lehet felismerni! Ehhez az analfabetizmus gőgje aztán nem elég! Es éppen ezért jó lenne, ha a művészi alkotások felett óvato.sabban ítélkeznénk. , BARS! IMRE IW ////////////////«'SSSSSSSSSr/SSSSSSS/SSSSSSSS/SSSSS/SSSSSSSSS/SSSSSSSSSSS/SS/SSSSSSSSSSS/S/S/SSSr/S/SSSSSSSSS/SSSS/S/SSSSS//S/SSSS/SSSSSJS/SSSSSJSSSSSSSS/SS/SS//S//SS//S//'/SJ Az asszonyból kitör a sírás: — Értsd meg, Bognár Józsi, én nem akarok még egyszer egyedül szántani, vetni meg aratni, nem akarok egyedül állatokkal kínlódni, nem akarok ezernyi gondot, bajt a nyakamba venni, rettegni! ... Nem akarom tönkre tenni a gyerekem jövőjét... Én megelégedett vagyok a sorsommal, én most nagyon jól érzem magam... A lányomnak is megvan a jövője! .. Hiszen minden nappal csak jobb lehet, te meg azt akarod, hogy minden nappal rosszabb legyen!? . . . Nem, Józsi! Én hűséges élettársad leszek, mert szeretlek, de úgy, ahogy te akarod, soha!... Érted, soha! . . Bognár József se élő, se holt. Ügy ült mozdulatlanul az asztal mellett, mintha odaszögelték volta. Az arca hol kigyűlt, hol meg hamuszürkére vált. Régen készült erre a beszélgetésre, sok mindent várt tőle, de erre nem számított. Erre egy pillanatig ^em gondolt, hogy Margit ellenszegül. Egy pillanatra mintha beleütött volna a félelem, az egyedüllét gondolata, de gyorsan elűzte magától Helyébe rettenetes elkeseredés és harag költözött. Vésztjősló csendességgel kérdezte: — Szóval . . nem leszel a feleségem?! — Az leszek, Józsi, csak .., 12 — Mit csak? ... Az eddigi útat akarod járni? — Azt. — Hát akkor mégsem akarsz? — Ahogy te gondolod, úgy nem! Félelmetes láng lobog Bognár József szemében: — Ez az utolsó szavad, Margit? — Józsikám, legyen eszed! — Ez az utolsó szavad? Jakab Margit megkeményedik: — Ez ez az utolsó szavam! — Takarodj! — mondta az ember még mindig csendesen. — Takarodj, mert eltaposlak, mint a gilisztát. Jakab Margit felállt. Feszesen kiegyenesedett, villámló szemmel mérte végig Bognárt: — Verjen meg az isten, Bognár Józsi! Tönkretetted az életemet. Ne küldj, magamtól is elmegyek! És elment. Bognár József úgy vágta földhöz a demizsont ,hogy millió szilánkra freccsent. Rettenetes haragjában talán az egész világot romba tudta volta dönteni. Most már valóban magára maradt. Másnap újra kiköltözött a hajlókba. A háromtagú bizottság leér a faluba. Krnosík félrehívja Pistát. — Apádnál is voltunk. — Leszavazott? — Nem ... Elzavart — mondja Krnosík nagyot sóhajtva. — Nem tudom, mi lesz ott vele. Már nincs is emberi ábrázata ... Ezt nem hittem volna, nem én... Bíztam abban az emberben, tűzbe tettem volna érte a kezem. .. Most már magam sem tudom, mit gondoljak róla, vagy hogy mit kellene csinálni... Nem lesz jó vége ... Bognár Pista tanácstalanul néz maga elé: — Mit csináljak vele, mondd, mit csináljak? Közben a tanítónő is hozzájuk megy: — Valami baj van talán? — Az apám nem szavazott le — fordul Pista a tanítónőhöz. — Ez volna a kisebbik baj, de elzavarta a bizottságot és ... és úgy néz ki, szóval, érted? — mutatja, hogy elment az esze. Teréz ijedten néz Pistára: Most mit akarsz csinálni? — Kimegyek hozzá. — Egyedül? — Nem félek én tőle. — Ne menj Pista, olyan rosszat érzek. Krnosík szólal meg: — Én meg azt mondom, menj! ... Mégis csak az apád... Hátha nem lesz még későn. Lehet, hogy téged vár. Mióta egyedül van, sok minden megfordulhatott a fejében. Lehet, hogy ő nem akar előtted fejet hajtani, de ha te szép szóval közeledsz hozzá, talán ... Sosem lehet tudni! ... Azért minden esetre vigyázz, készülj fel minden eshetőségre! Bognár Pista kemény vonásokkal az arcán elindul a hajlokhoz. Melegen süt a nap, langyos, erőtlen szellő kószál a faluban. Valahol halk vonatzakatolást kap hátára a levegő, majd meg elnyújtott fütyülést tompít le a távolság. Pista már a szőlők között megy. Orrába
