A Hét 1963/1 (8. évfolyam, 1-26. szám)
1963-01-06 / 1. szám
Szitási Ferenc versei % FÉRFIGOND Az ég olyan, mint a két szemed, Melyben fény-szirmű csillagok égnek. Hold körül ezüstös fény rezeg, S táncot lejtnek a csillag-fivérek. Alattuk rohan, zajlik az élet — Férfigond az igaz költészet. HÁZAK Házak, házak Pirosfejű óriás Bóbitás virágok, Utcává nőnek — Virág utca.« Egyenes, mint a fénysugár, S kő-testű járda fut Fénye-lepte oldalán. Házak, házak — Pirosfejű óriás Bóbitás virágok — Közöttük öröm, Békesség-vágyak — Kémények füstiében Nem kuporog bánat, yirág utca Ég felé nőnek — Virág utca — S az ég tisztaságát Kötik fejükre Kendőnek. Házak, házak Pirosfejű óriás Bóbitás virágok — Utcává nőnek — Virág utca. Vér-vizemben ringó sejthalak — Gondjukat ölében tartja a hit, Mint ahogy ölemben tartalak, Míg szánkon égnek ízes csókjaink. Köröttünk kacag, szépül az élet — Férfigond az igaz költészet. Szememben élsz, szemeddel nézek, Örök hitként szerelmed jár velem, Benned a csendet s békét becézem, Szívemben édes a szerelem, S szüntelen izmosodik az élet — Férfigond az igaz költészet. Ha szívekhez simul a béke — Minden józan ember-ész vágya ez Kilép vázából az, élet szépsége, S válogatja majd a verseket: Nagy tartozás a költői élet — Férfigond az igaz költészet. MEGBÍZHATÓ MÉRCE Hitem fénynyilát naponta rádlövöm, Kettőnk szivében mindenkié az öröm, Ki velünk él, ölel vagy lázad, Sorsát szeretve áldja a világot. Kiáltunk, futunk, hová miért? S fáj ha szívünk fényre ért, Dacolva magunkkal csókolunk lányokat, S kapkodunk mindenért, mi kéjes vágyat ad, Vezérlőnk a szív, s a kifinomult ész, Részekből épül a hatalmas egész. Mindig úton vagyunk, Üj házat, s mosolyt térképez fel agyunk: Emberek, tettek, mindenütt forrongás, S míg készül a mű, kipereg a forgács, Mert Időnk, e pontos megbízható mérce, hivatott, hogy a jogot egyformán mérje, Annak, ki velünk él, ölel vagy lázad, S sorsát építve áldja a világot! *SSSSSSSSS/SSSSSSSS/SSSJSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS/MSSSSSSMSSSSSSSSS.'SSSSS/SSSSSSSSSSSSSSSS/SJSSSSJSSSSSSSSSSSSSS///SSSSSSSS/SSSSSSSfS/SSS/SSSSSS/SSSSSSSSS/SSSSSSS/SSSSSSSSSSSSS. csap a szőlővirág kissé fanyar, émelygős illata. Dobog a szive, erősebben a szokottnál. Szép most az Aranyhegy. Buja zöld borítja az egész domboldalt, mintha zöldvizű tenger billent volna féloldalra Bognár József még mindig ott ült a cseresznyefa-dere'-án. Kezeügyében a huszonöt literes hordó, meg az üveglopó. Kalapja a feje búbján a szája sarkában cigaretta, füstölög. Fekete szeméből elszállott a harag, részegség ttízei égnek benne. Pistának elszorul a szíve: — Jónapot, édesapám! —* Megáll az apja előtt, aki elfordítja a fejét és hallgat, hallgat, mint aki megnémult. Hiába beszél Pista, hiába kér, könyörög, hiába minden szó, Bognár József úgy tesz, mintha nemis hallaná. Egyik cigarettáról a másikra gyújt, olykor megszippantja a lopót, kortyint párat és hallgat, hallgat, látszólag nyugodt makacssággal. Pista kifogy a béketűrésből: — Szóljon! ... Szólaljon meg, mert olyat találok tenni, hogy magam is megbánom. Ez hat. Erre már feljebb emelkedik Bognár József feje. Fenyegetődzik? Ez a taknyos? Talán bizony megüti? Amiért felnevelte, embert nevelt belőle!? — Kuss! — ordítja. — Kuss innen! Én nem ismerlek, taknyos!... Fenyegetsz? Mi? Megfenyegetsz? Most már Pista sem enged: — Jól elkezdte a magángazdálkodást, nagyon jól, mondhatom! ... Olyan a szőleje, mint az őserdő, maga meg, mint a vadember! ... Nem lehet magára ismerni! Ezt kereste? Ez az a gyönyörűséges szép élet!? .. . Mit akar még elérni? Kin akar bosszút állni!? Rajtam, a rendszeren, vagy a szövetkezeten!? Itt fog elpusztulni, mint a kutya, a tetűk fogják megenni!... Ugye, a nagy okosságával mindenkit elűzött maga mellől: a fiát, a szeretőjét, el az egész falut! Minek? Űristennek? Azt hitte, mindenki térdre esik maga előtt? Ugye, semmi nem történt, az égvilágon semmi. Mindenki fütyül egy nagyot a Bognár Józsira! A Garant is arra folyik, amerre eddig folyt, a halottak" sem fordultak meg a sírjukban ... Körülsáncolhatja a szőlejét, ezer ágyút állíthat köréje, ordíthat, bömbölhet, mégse tehet semmit! .. . Maga csak annyit jelent, mint vízen a buborék! ... Nem érzi, még most sem érzi, hogy milyen parányi? ... És azt is tudnia kellene, hogy egy kis jóakarattal óriás is lehetne! Bognár József csodálatosképpen nem ordít, nem toporzékol. Ügy ül a faderékon, mintha belefagyott volna az élet. Pista lecsillapodva ismét beszélni kezd. Nyugodtan, szépen meggyőző erővel. Beszél a terveiről, a falu jövőjéről, hogyan képzeli el az apja életét. Beszél saját magáról, arról is, hogy megnősül. Amikor kimondja, hogy a tanítónőt akarja feleségül venni, Bognár József felemelkedik a fatönkről, kissé távolább billeg és belenevet a júniusi napsütésbe, az Aranyhegy nagy-nagy csendjébe. Nevet torkaszakadtából,- nyerítve, mintha megtébolyodott volna. Hátat fordít a fiának, és elindul a felső állás felé. Kissé görnyedt testét még mindig rázza a nevetés. Bognár Pista döbbenettel a szívében áll, áll a hajlok előtti pázsiton, mintha földbeverték volna a lábát. Valami szörnyű sejtelem folyik szét a bensőjében. — Várjon! — ordít az apjára. Bognár József megáll, mintha karikás ostorral vágta volna végig a fia. Szembefordul Pistával: — Mit akarsz? — röhög a fia szemébe. — Mit akarsz fe híres, te szerencsétlen!? Pista csendesen kérdi: — Miért nevet? ... Mi baja van a tani« tőnővel? — Azt tőle kérdezd meg! — mondja és ismét nevetni kezd, olyan borzalmas hangon, hogy a hideg futkározik tőle Pista hátán. Bognár József meg vagy ötöt léd, aztán beesik a tökök közé. Két keze görcsösen belamarkol a földbe, és még ott is rázza testét a szűnni nem akaró, félelmetes hangú nevetése. Pista maga sem tudja, hogyan került le a faluba, csak azt tudja, hogy most félrehűzódva szemtől szembe áll a tanítónővel: — Mondd, mi történt közietek? A tanítónő arcán rémület ül: — Ki között? — Közted és az apám között? Szalai Teréz sírni kezd: — Ne kínozz, Pista, Én ... — Tudnom kell! — mondja Pista rekedt hangon. — Tudnom kell, értsd meg! — Nem . .. nem tudom . . . kimondani... — zokogja ki Teréz és elfutná, ha Pista meg nem fogná. — Karácsony előtt... öt liter borért mentem ki a hajlokhoz ... Apámnak vettem ... Berúgatott... világomról sem tudtam ... és... és ... Bognár Pistát mintha ólmos bottal vernék fejbe, szinte megtántorodik, Durván ellöki magától a tanítónőt, s mint a részeg a motorkájához megy. A tanítónő utána szalad: — Pista ... értsd meg én ... én ... Pista berúgja a motort, rápattan és elviharzik. Magára zárja a szövetkezeti irodát és végigdobja magát az ágyon. A tanítónő úgy fut hazáig, mint az eszehagyott. (Folytatjuk) • 13
