A Hét 1963/1 (8. évfolyam, 1-26. szám)
1963-02-03 / 5. szám
JOZEI HORA: Szerelem Az éjszakába révedek, téged gondollak, látlak, álmodlak, becézlek. Arcomat érintetted, akár a déli szél lehe. Mint kezedből kihullt üvegpohár szilánkjai fölsírtam, fölzokogtam lábaidnál. Te vállamon átzúduló vonatok dübörgése, folyvást búcsúztató szorongás, félelem, ó bájnál intő, rózsás ujja, honnan is szólítsz? Kelj fel és mosolyogj — ó hajnal pírja, bánatos alkony, mondd, hogy lehet, hogy ily csodálva kérdem: Ki vagy, hogy egészen magadnak követelsz? I » A világ benned, tebenned rejtezett el, dörgő zsilipzúgása fülemben visszhangzik még. Ú szenvedélyes lombsusogás, sötét fa koronája, fölébe ível a szárnyas, tündöklő Nap: s megint csak téged látlak. Gjra téged. Az utcaajtón át nyújtod felém kezed, az ablakokban mindenütt árnyékod libben, szejek, madarak, szárnyán, utakon, vasúton közelítsz felém. Folyvást változva, növekedve ősrégtől testemben lakozol, borral is tq. töltöd meg poharam, és magányomban, mely kór gyanánt váltamra zuhant, fogamhoz koccantod a pohár üvegét. Hol szívemben, hol agyanban éreztek én, a szemem, ajkam, kezem is betelt veled, a széken is ott ülsz velem és lelked mását toliammal papírral veted, ott égsz a gyertyalángban, a sötétből is rámtekintsz, bőrünk színe is egy, és bánatod — az is enyém. 1920 Fordította: Bábi Tibor / pen tegnap mondta a Varjasiné, hogy milyen helyes néni vagyok, nem olyan, mint a többi öregasszony. — Igen! Mert azok nincsenek veled egy fedél alá összezárva. Ha megunnak, otthagynak. Azoknak nem beszéled hülyére a fejüket. Es ha igen, akkor is pletyka ... csak pletyka. — Mária! Egy beteg, öreg asszonyt így gyalázni! — Menj orvoshoz! — csapott az asztalra. — Professzorhoz viszlek. Akarod? Az anya köpött a konyha kockáira: — Ebben az országban? Itt, itt az öregek csak dögöljenek meg Itt nem gyógyítják őket. — Hirtelen felkapta fejét és lányára meresztette szemét. — Hogyne! Hogy bedugjál az elfekvőbe és az uraddal megkaparintsátok a lakást! Nem, nem megyek doktorhoz! Inkább megdöglök. — Mami! — kérlelte az asszony. — Igenis, megdöglök. — kiáltotta az öregasszony. — Meg fogok dögleni attól, hogy milyenek vagytok hozzám. Hiszen ti csak azt várjátok — Nem igaz, — vágta vissza az aszszony hidegen, ellenségesen a vádat. — Nem igaz, és te tudod, hogy nem mondasz igazat. Színházat játszol. Nekjink is itthon, másoknak is kint a folyosón. Ez a te életed, a színház. — Hogy nem szégyell... — Nem szégyellem — vonta fel vállait az asszony. — Ugyan mit is szégyeljek? Tizenhat éve dolgozok rád, mint egy barom. Mindened megvan, amire csak rágondolsz. Mindened meglehetne, ha nem akarnál vértanú lenni. Mocskosán jársz, mert siránkozni akarsz, a szomszédok előtt. Te szeretnél lenni a legsajnálatraméltóbb öregasszony. Megmutatni, menynyire szegény vagy és sajnálatraméltó. Az öregasszony elérzékenyülten szipákolt. — Istenem, hiszen olyan szép volt az élet, amíg nem mentél férjhez. Nekem olyan, olyan jó életem volt, amíg nem kezdett téged tanítani az az ember. A fiatalasszony a vízvezetékhez ment és kiöntötte a két csészébe készített kávét. — Ügy — nevetett idegesen. — Megint nem lesz reggeli. Hálás köszönet... Vagy úgy — csattan fel a hangja. — Addig volt jó, ameddig nem volt itt a férjem? Igen — sikoltott fel élesen. — Neked jó volt, te boldogan éltél. Te voltál a jó mamma és én voltam a jó kislány. Ha akartam volna, még szeretőt is tarthattam volna, csak ne vigyen el engem a férfi tőled. Mi bajod van vele? Hogy megmondja, hogy piszkosan mosol? Hát nem igaz? Nem tudsz, nem szerettél soha és nem is tudtál mosni. Egy szeretőnek jó lett volna így is — egy férjnek nem. Nem bírod, hogy olyan ember jött a házhoz, akinek nyitva van a szeme. — Rabszolga — mormogta az anya. — Mondtam a házmesternének is, hogy nem értem, hogy szeretheti így egymást két ember. Csak egymás pofáját lesik, hogy melyik, mit mond. Az öreg pedig kussoljon és dögöljön meg. — Hazudsz — sikította az asszony. — Nekem is hazudsz, mindenkinek hazudsz. Kiforgatod, amit mondtam. Olyan szavakat mondasz, amilyeneket te gondoltál ki. Az öregasszony mindkét öklével az asztalra ütött: — Hallgass, te. . . te, nem is tudom, minek nevezzelek! Én, és hazudni? Igen, — szipogta nyálazva — most már csak az hiányzik, hogy megverjetek. Már más nem is hiányzik... Hát verjetek, tessék, itt vagyok, öljetek meg, hiszen az isten ... — Isten! — kiáltotta Mária. — Ha van, ha van valahol magasságban egy isten, akkor leszámol még veled, azért, amit a házasságommal csináltál. — Megveri az uradat, mert ilyenre csinált téged és megver majd téged, hogy így szeretted az anyádat... — Ha van, ha van valahol egy hatalom, amely neked is urad, akkor még az életedben fog megverni azért, mert rossz vagy hozzánk és gonosz. Amíg gazda voltál, a cselédeidet kínoztad. Most már csak lengem lehet! Kirohant a konyhából. Az előszobában lassított, nyugalmat erőltetett az arcára és benyitott. Imre a nyakkendőjét kötötte a tükör előtt. A hamutartóban cigaretta. Mária elnyomott egy sóhajt. Megint cigaretta. Mindig cigaretta, amikor anya feldúlja a ház nyugalmát és Imre nem tud róla leszokni. Pedig máskor nem szív. Ügy szeretett volna leszokni. — Mária — szólt a férfi a tükörnek, meg sem fordulva. — Nálad vannak a hetijegyek? — Igen — sóhajtotta, és lelke mélyéig hálás volt a férfinak, hogy nem hozta szóba a konyha-jelenetet. Ne haragudj. — Nem haragszom — válaszolt a férfi, és Mária érezte, hogy őszintén szólt. Kiléptek a szobából. A konyhaajtóban ott állt az anya. — Szemetek — mordult fel. — Még csak nem is köszönnek. De nem baj kacagott hisztérikusan. — Arra még várhattok, amíg engem innen koporsóban visznek el.
