A Hét 1963/1 (8. évfolyam, 1-26. szám)

1963-02-03 / 5. szám

^üendÁg, dOőttőltduhóL Szín: Az írószövetség háza, második emelet, a nagyon tehetséges írók szobá­ja. Rendkívül zajos a helyiség, jelen pil­lanatban egy honolului író találkozója zajlik le egy más országban élő honolu­lui írókkal. Tizenketten ülnek az asztal körül, középen a dicsőített vendég, az asztalon apró gusztusos csészékből feke­tekávé párolog. A házigazda honoluluiak valósággal ostromolják kérdéseikkel a vendéget, miközben a kórus görög tra­gédiákra emlékeztetőn sikoltozva és ri­­koltozva ismétli: mért nem írtok rólunk? írhatnátok rólunk! Verő Gerő vendég furcsán riogatja szét pillanatását a tár­saságbelieken és tartózkodón szól. Verő: Kikhez van szerencsém? Igazán nem tudom, kikhez van szerencsém? Nem ismerlek benneteket. Soha nem hal­lottam rólatok. Irtatok ti valamit egy­általán? Kórus: Nohát! Ilyet kérdezni. Nöhát! Perli: Igazán zavarban vagyok. Nem is tudom, mit mondjak az őszinte megjegy­zésedre. Megöregedtem, megőszültem; mindent, amit már egyszer valamikkor fiatal koromban megírtam, mégegyszer átírtam, mért ugye, érettebb fejjel az em­ber másképp nézi a világot... Magas kitüntetést is kaptam, amiért idős létemre a legfrissebb vagyok. Alig jelenik meg egy űj intézkedés, én már meg is írtam róla a dara­bomat. Elszomorít, hogy nem ismertek. Gsodálkozom is, hogy nem ismertek. Annyi jó barátom van Honoluluban, akikkel leve­lezek, akiknek minden megjelent köny­vemből küldök egy példáriyt és ezt kell hallanom. Kikhez van szerencsém. Tu­dod, kik között ülsz te, 6 halandó? Verő: Fogalmam sincs róla, idegen. Én eddig nem tudtam rólad, bocsáss meg ezért nekem. Nem tudtam a tócbiekről sem; ó, ti is bocsássatak meg nekem... Te mint legidősebb honolului író, bemu­tathatnád sorban fegyvertársaidat! Kórus: írjatok rólunk! Mért nem irtok rólunk? Perli: Kivel kezdjem? Ki az én legjobb barátom? Sajnos, most nincs itt. mással kell kezdenem. Itt ül a jobbomon. De­rék fickó és nagyon tehetséges. Höli, a jeles prózaíró. Verő: ö, hogy eddig nem ismertelek, nemes lovag Mióta írsz, ó, mondd, mi­óta? Höli: Pontosan tíz esztendeje. Verő: És mit írtál össze ez alatt az idő alatt? ^ Höli: Kétszázhatvankét oldalt. Verő: Ezt nem értem Ezt sehogyan sem értem Te érted. Perli kollega? Perli: Mi az időnek dogozunk. Keve­set, de jót. Vigyázunk az egészségünkre, nem éjszakázunk, uogy hosszú életet él jiink Ez azért jó, mert ha netán té­vednénk. még esetleg futná az időnkből az átdolgozásra Verő: Bölcs gondolkozás, mondhatom De menjünk tovább! Ki itt melletted ez a másik fiatal? Mást sem csinál, csak füstöl Már az én cigarettámat is elszív ta . Perli: Ez Hömm, a legtehetségesebb lí­rikusunk. Rengeteget vitatkozik, és néha verseket is ír. Nem elfogult, költemé­nyeit afrikai és latin-amerikai versekhez hasonlítja, és boldogan állapítja meg, hogy még nem írtak nálánál jobb költe­ményeket. Vár a felfedezésére. Kórus: írjatok rólunk! Mert nem írtok rólunk? Verő: Szégyellem magam. Hömm (az idegen kalapjába veri a ha­mut). No, nézd a jebezeust. Szégyell! magát. Amiért nem ismer. Atyaúristen... hát mit gondolsz, én ismerlek téged. Csak azt tudom, hogy itt vagy. Honolu­lui vagy, az is sok. Utóvégre mért is­merjelek én téged? Mi hasznom belőle? Elég, ha a magam versei^ ismerem!... Néha már azokat is unom... (ismét az idegen kalapjába veri a hamut) írtál már valami jót életedben? Verő: Hét kötet verset adattam ki... Hömm: No jó. legalább van mit olvas­nod! Aztán milyenek azok a versek. Van­nak olyanok, mint az enyémek. Nézd csak, én ezeket irtam . . . (Felolvas az idegennek egy kötetre való verset.) Mit szólsz hozzá? Verő: Meglehetősek. Hömm: Mit gondolsz, a tieid külön­bek? Olvasok még neked néhányat (is­mét felolvas egy másik kötetre való ver­set). No. ezek már jobbak? Verő: Ezek már meglehetősebbek... ffáradtan összeroskad). Perli: Ö, szegény! (Vizes rongyot he­lyez a homlokára.) Jobban érzed magad? Verő: Igen. Perli: Akkor megyünk tovább. Olyan ritkán jöttök hozzánk. Meg kell ismer­ned a mi kivételes tehetségű íróinkat. Legalább most légy figyelmes, ha más­kor nem akartok tudomást venni rólunk. Kórus: Írjatok rólunk! Mért nem írtok rólunk? Perli: Ez a sudár, szép szál fiú a kriti­kusunk. Nagyon szeretjük őt... (Majd, ha kettesben legünk, mondok róla va­lamit.) Az írók szeretik a kritikusokat. Érthető, hiszen mindig a legbölcsebb ta­nácsokkal látják el a szerzőt. Ez a fiú, ez a Dörr még sosem tévedett. Eredeti szavajárása, írásban Is ezt használja: — Még nem remekmű! .. Mondd, született nálatok az utóbbi időben találóbb, szel­lemesebb megállapítás? Verő: Szavamra, nem született. Perli: Na. látod. Verő (Dörrhöz): Milyen mércét alkal­mazol, elvtárs? Dörr: Hogyan értelmezzem ezt? Verő: Milyen magas mércét? Dörr: Aha! A mi mércénk magasabb, mint a tiétek. Mi nem elégszünk meg annyival Mi a legmagasabb cél felé tö­rünk Táblánkon ez áll: Világszín­vonal! Speciális helyzetünk megköve­teli, hogy hid és minden egyéb legyünk Európában. Verő: Értem. Dörr: A kritikában már megtettem, amit megtehettem. Kitűztem a célt, és most futok. Szépprózai remekművekben akarom kritikában fogant tételeimet iga­zolni! Látva lássák a honoluluiak, lesz , itt irodalom. Hogy így legyen, csupa szakértelem gondoskodik róla. Kérdezd csak meg a kiadótól! .. . Köszönöm a fi­gyelmedet, parancsolj! (Cigarettával kí­nálja az idegent.) Perli: Nézd. ezt itt a legújabb könyvem. Lapozz bele, és én a többieket is bemu­tatom. Ugye, megengeditek, fiúk, hogy egy kicsit magammal is folgalkozzam? Mindig meghúzódom valahol hátul, leg­alább most beszélhessek egy kicsit. Meg­engeditek? Kórus: Mi mást csinálhatunk? Perli: No. nem igy, Mondjátok: termé­szetesen! Kórus: Természetesen. Perli (felsorolja az idegennek eddig megjelent munkáit, aztán Honolulu „fő­városában“ élő ismerőseinek a nevét je­gyezteti le, és kéri az idegent, hogy ne­vében üdvözölje őket és figyelmeztesse kötél jsségük teljesítésére . ..) Verő: Milyen kötelességről van szó, ez érdekelne engem? Perli: Csekélység az egész. Kórus: írjatok róla! Mért nem Irtok róla? Perli: Erre nem kértelek fel bennete­ket, csent) legyen! Kórus: Máris csend lesz, atya. Verő: Haladhatnánk tovább. Perli: Az ott Csény, a nagyon fiatal költő. Mondhatom, a legtehetségesebb verselő. Igazán tetszik a felfogása. Azt mondja, manapság már nem írhatunk úgy, ahogy az elődeink írtak. Oj úton kell járni, mégha veszedelmes is. A vers legyen nagy és félelmetes erejű és formájában meghökkentő! Csak klasszi­kus verseket hajlandó írni. Alább nem adja. Szívós gyerek. Verő: Csodállak, fiú. Perli: Ű a csodafiú. Hömm: Én futtattam ki, de nem akar rá emlékezni. Hálátlan egy fickó. Konok a végtelenségig. Megy a feje után Nem veszi figyelembe, hogy nekem is van fe­jem. Hát csak menjen, én nem tartom vissza. Majd meglátjuk. Modern for­ma ... Majd meglátjuk! De mit is akar tu­lajdonképpen? Verő: Mit is akarsz tulajdonképpen? Csény: Nevetni fogsz, de magam sem tudom, mit akarok. Ha tudnám, lehet, hogy nem is akarnék semmit Megyek az utcán és eszembe jut valami. És én attól nem tudok szabadulni. Fogolynak érzem magam a kalitkában, a provincia­lizmus kalitkájában. Ki akarok törni! Föl akarok röppeni szédületes magasságokba, hogy az egész világon lássanak. És niég ez sem elég nekem. Azt akarom, ^ogy mire az űrhajós oda ér, már a Mars­lakók is tudjanak a művészetemről... Csodálkozom, hogy Honoluluban nem tudtok rólam. Pedig állítólag honolului nyelven írok. Verő: Bocsásd meg a vétkem, bocsásd meg a vétkünk. Csény: Megbocsátom, jól van. Vég­eredményben nem tehettek róla, hogy nektek Arany, Petőfi vagy Vörösmarty még mindig jelent valamit. Nekem sem­mit! Nem olvasom őket. Oj dolgok kelle­nek, mindig újak. Megvetem a szonet­teket. Hömm: No nézd a pimaszt, megint en­gem hergel. (Verőhöz fordul.) No hall­gasd meg ezeket a szonetteket... Mit szólsz hozzá Verő: Jók. Sikerültek. Hömm: Látod (és haragos pillantások­kal illeti Csényt). Csény: Nézzünk csak előre. Én már azon bosszankodom, hogy a verset még mindig írni kell. És spekulálok, hogyan lehetne nélkülözni a tollat, a ceruzát vagy az írógépet... Elhagytam az írás­jeleket, most elhagyom az írószerszámot. Perli: Örökké kísérletezik. Verő: Ég veled!

Next

/
Oldalképek
Tartalom