A Hét 1963/1 (8. évfolyam, 1-26. szám)

1963-01-06 / 1. szám

Vak utcák mélyén kapu csattan,

ne bízzál most már, ne remélj:

valahol mindjárt kötél pattan..,

Tivadar előzékenyen folytatta:

A szemed veri ki, ne jélj!...

Szigorú úr most az összegöngyölített, légypöttyös térképen át bújtatta elő kesernyés hangját:

— Valóban meglepő! — És megdönthetetlenül leszögezte: — Tehát ön verseket ír! Ön, khm, ilyen .verseket ír!

Tivadar tehetetlen mozdulatot tett:

— Kérem, ha zavarja ...

— Ű, kérem, dehogy zavar — recsegte a katedra gőgösen és fennsőbbséggel.

— Csak írjon nyugodtan, miattam nem kell felhagynia a költészet, khm, nemes mesterségével.

Megkönnyebbülten lélegzett fel:

— Akkor jő. Ugyanis erről sző sincs. Csupán azt akartam tanácsolni, hogy ha zavarja, akkor talán ne olvassa a verseimet, tanfelügyelő úr.

A foszladozó, elnyűtt szivacs sápadtan fordult a fal felé, a kopott bádoglavór ringó vize jeges fuvalommal bá'mult ki az ablakon.

— Az első menetben győztem — gondolta Tivadar — bár nem hiszem, hogy javamra írnák ...

Szigorú úr hangja komoran kapart stégig a tábla sima lapján, mint silány minőségű kréták, amelyeket jutalék ellenében szereznek be lelkiismeretlen pedellusok:

—Miután tehát ön bebizonyosodottan irodalmár, sőt másféle dalmár is — kérem csak ne hajlongjon, nem szándékom önnek bókokat mondani! Ellenkezőleg, Erről azonban majd később. Most viszont már valóban kíváncsi vagyok, a khm, tanítási módszereire! Térjünk rá talán mindjárt a beszéd- és értelemgyakorlatokra, továbbá az olvasásra! — mondta, s várakozásteljesen feltette a szemüvegét. Komoly és mogorva bagolyhoz hasonlított most,

Tivadar ismét meghajolt:

— Parancsára! — Az osztály felé fordult és így szólt: — Imri fiam, állj fel! Meséld el szépen a tanfelügyelő úrnak, miről tanultunk az elmúlt érán, amikor értelmünket fejlesztettük és gyakoroltuk.

Barackfej Imri felpattant:

— Szó volt Ali babáról, továbbá a negyven haramiáról, valamint Aladinról, aki ócska lámpások tisztogatása útján nyert hatalmat.

Az ormótlan cserépkályha élesen felszisszent. De Tivadar már másfelé kalandozott:

— Ágnes lányom, pattanj elő! Meg tudnád-e mondani a tanfelügyelő úrnak, mit kell tennünk, hogy jól és értelmesen éljük?

Duránci Ágnes szökkent, ős harsányan hirdette:

— Hogy jól és értelmesen éljünk, ismernün kell a jelszót.

— És mi a jelszó?

Ágnes felsivított, mint boldog kis mozdonyok ezüst sípja pulikutyás, tavaszi bakterházak előtt:

— A jelszó: Szézám, nyílj ki!

Az ócska, leltári számmal ellátott szekrény megroppant, s felháborodott hang bukfencezett ki belőlet:

— De mi ez, kérem? Mi ez?

Csodálkozva pillantott oda.

— Ezeregyéjszaka! Nem ismeri? Csodálnám! Biztosan ismeri, csak már elfelejtette Pedig, szavamra mondom, minden tudományok közül egyedül az Ezeregyéjszaka alkalmas arra, hogy fejlessze az értelmes és helyes gondolkodást!

A barack és duránci fejek helyeslőén bólogattak. A dobogó asztmásán hápogta:

— Hát ez... ez kolosszális! Frenetikus! Fenomenális! (Ez utóbbira Duránci Ágnes kissé elpirult, bár újbor idején otthon is hallott cifrákat, s tisztában volt a disznó szavak amúgy egyébként ártatlan jelentőségével.) Szigorú úr letette a szemüvegét:

— Ezek után valóban kíváncsi vagyok az ön módszerére, tanító úr, például a természettudományok terén!

— Szóval a természettudományok! Ám legyenl Pista, rajtad a sor! Mit tudsz például a farkasokról?

Nagyszemfl Pista összevágta a meztelen bokáját és felelt mint a parancsolat:

— A farkasok Mógli barátai voltak. Erősek voltak és bátrak és kiirtották az őserdő vadkutyáit. Mert a farkas, az farkas, és a kutya, az kutya, de a vadkutyák rablók voltak és mindenkit megmartak. Ezért Akela a Tanácssziklán, ahol Bagera, a párduc, és Balu a, medve...

— Kipling: Tud Dzsungel könyve.

Ezt csak ismeri, tanfelügyelő úr? — fordult feléje előzékenyen.

A tintafoltos asztal azonban már lihegett, s így csak ennyit mondott:

— Most már körülbelül mindennel tisztában vagyok) — És kajánul megnyikorgatva egyik fiókját, még hozzátette: — És a honismét (Tivadar titokban és gondolatban ugrott egyet, mintha fényesszőrű fehér kisgida lenne a harmatos, zöld gyepen, de külsőleg feszülten figyelt), a honismét is ilyen meglepő és egyéni módszerrel oktatja, tanító úr?

Udvarias türelemmel felelt:

— Nem kérem, az, izé, a honismeretet Dörmögő Dömötör, Tányértalpú koma, valamint Mackó úr utazásaiból ismerjük.

A szekrény tetején őrködő föidgömb fáradtan perdül egyet:

— Hogyan kérem, hogyan?

Tivadar vállat vont. Milyen értetlenek is az emberek — gondolta. Azzal ismét a bölömbarackhoz fordult:

— Sorold csak fel, fiam Kalári, az Alföldnek milyen városaiban is járt Mackó úr?

Fiam Kalári nekitámasztotta a padnak két apró, dióhéjtól maszatos kezét, megrázta pántlikás kis varkocsát és szólt:

— Mackó úr bejárta az egész magyar Alföldet, mely alkalomból járt Tokajban is, ivott annak híres borából. Tutajon bocsátkozott alá a Tiszán, mely hazánk legszebb folyója, bár legnagyobb a Duna. Szolnokon hajóra szállt s így ért Szegedre, ahol Dorkának papucsot vásárolt, Tányértalpú szomszédnak szegedi bicsakot, s evett a nagyszerű halpaprikásból. Bejárta a pusztát, megfordult napsütötte kis tanyákon, megcsodálta a ménest és a gulyát, de találkozott csikászokkal is.

— Hagyjál, kicsim, másoknak is — emelte fel az ujját. Körülnézett, jólescen lubickolt a ragyogó szemek boldog izgalomtól lobogó fényében, aztán újabb bölömbarackot gurított elő:

— Ferke öcsém, szavald csak el nekünk, vajon a Balaton körül mely he-Szabó Erzsébet rajzai

lyeken jeleskedett Zebulon meg Dorka?

Erre azonban már nem került sor. A kilincs megzörrent, a lámpa meglódult, a napsugár hanyatt-homlok menekült a papírkosár mögé. Onnan pislogott ijedten Szigorú úrra, aki hivatalos fehér ívpapíron percegtette szapora tollát, miközben így zördült rideg szava:

— Köszönöm, elég lesz. Mindent tudok.

Az szép — gondolta Tivadar, és efölötti örömében Ferke öcsémre mosolygott. Ferke öcsém viszamosolygott, s pillanat múlva úgy sikongott, visított, kacagott az egész III/A, mint kirándulások idején, amikor az igazgató bácsi cukrot osztogat.

Szigorú úr elsápadt, elpirult. Felugrott, de csak azért, hogy visszazöttyenve a székre kettőzött dühvei lásson íráshoz, miközben felháborodástól remegő hangon mekegte:

— Ezt még megkeserüli, tanító úr!

Tivadar egy pillanatra úgy érezte,

mintha életfogytiglanra ítélt fegyencek komor, csíkos darócruhája feszülne a testén.

Hónaljban kicsit vág s mellben feszes — gondolta —, de majd csinálunk valamit

Szigorú úr felnézett a penzumából:

— Mindenesetre köszönöm önnek ezt a merőben érdekes és meglepően újszerű órát — tagolta nyikorogva, elmaradhatatlan bosszúja biztos tudatában. — Észrevételeimet bátor leszek majd írásban közölni.

— Mindig szívesen olvasok humoros dolgokat — nyájaskodott Tivadar, mi-Folytatás a 15. oldalon

11