A Hét 1962/2 (7. évfolyam, 26-52. szám)
1962-12-30 / 52. szám
bébi I i b o r tízezer év árnyékában Vagyok, vagyok valamiképp a síró Hesziodosz mása. Panaszom az Ember kiáltása. 1 Ki Iát, ki ismer engem ... ?! Otthagytam lábam nyomát rég elsüllyedt, megkövült dzsungelekben ... Évezredek távolából szinte hallom, lezúdul első bunkóm, szörnyű botom; két hátsó lábra állva hirtelen az elsápadó égig ágaskodom. Mozdony füttye bődüL A Föld észrevétlen vonaglik, megremeg: diadalordításomat visszhangozza még az ősi rengeteg. Kohók lángfa pérzsel, korom és füst borít, idegeim zengő huzalok, antennák, kábelek; a munka formálta meg ormótlan két kezem — de nyelvem alatt a vér ízével olykor csaták zajára emlékezem. Ú, mondd, Galileo, mit látott bűvös távcsöved ... ? — Végtelent a végtelen mögött, benne elforgó, hűs világokat. — Galileo, ó, ki ne mondd ...! — S miért van, ő, Galileo, hogy este nyugszik, reggel kél a Nap, a Hold is szüntelen csak vándorol, Földünk oly mozdulatlan mégis, mint fagyban dermedő folyók hátán a jég__? — Oly hasztalan, botor a tél dühe, a víz színén csak a jég mozdulatlan, ott lenn örök a mély sodrása; s látszat csal, fiam, nem áll egy csillagzat se. — Galileo, ó. ki ne mondd, a megkínzatás embertelen dolog ... ! — A kínpadon tagadtam én is, fiam, a Föld mégis forog ... — Galileo, ó, ki ne mondd__! 3. Ki kerget, űz bele az éjszakába ... ?! Hátam mögött az uniformis döfködő szarva, erdőzűzó Iába: megemészt a tűz — megemészt a tűz ...! A katolikus ég színes szappanbuborék, a sivatagi ember délibábja: megemészt a tűz — megemészt a tűz ...! Autodafe lesz-e vagy atommáglya... ?! 10 Nagyot papoló, veres szájú papok, nem adom, nem adom száz üdvösségért a mai csúf napot, nem hajtok fejet — nem hajtok térdet: lapuljon minden megszentelt érdek ... ! 4. Mindennap meghalok — a harcot mégis mindennap újrakezdem. Bitók alatt porladnak bár a csontjaim, lelkes fiákban van folytatásom s élek: az olthatatlan tűz, a láng vagyok. Bennem teljesedett ki Spartacus, Dózsa György karóba húzott parasztjai űj vonulásra bennem rendeződnek, nyugtalan álmaimba belebőg a gőz, s fel-feltámad olykor géprombolő dühöm. A kommünárokkal s az orosz muzsikkal együtt lázadok. Pétervár alatt engem lövet a cár — a Tisza partjain én vérzek el a sás és a nád között. Én hullok, pusztulok a frontokon, én tüntetek, vonulok véges-végig a földkerekségen május elsején, s én győzök, ujjongok a barikádokon Én építek — én verejtékezem, én görnyedek a tárna mélyén, a műhelyekben vasat én kovácsolok, a gyárcsarnokokban üveg tetők alatt emelődarukkal súlyos tonnákat lengetek és izzó síneket nyújtanak szívemen. A telhetetleneknek aranyat én izzadok, a tudás az én homlokomból pattant szikra; verejtékemből fakadt minden iőlét, kényelem, s a hatalom ráépült kemény bordámra, vállaimra. A zsarnokok a Föld minden táján az én lelkes lángommal éltek vissza! Elég volt már a börtönökből, az én nevemben ácsolt bitófákből...! Beteltem kínnal, félelemmel, nagy haraggal. Derűs, vidám vagyok mégis, mint a tüntető májusi utca: túl minden törpeségen és minden zsarnokságon én vagyok a kenyér, az ember s a tisztesség. 5. Az ifjúság legenda, mítosz volt, nagyszerű, vak útvesztőit jártam; mnsolvgok, tűnődöm most az érett s érlelő nyárban. Mosolygok, bölcsen eltűnődöm, olykor a magamét gondolom, talán még szánom is egy kicsit tűnő, elfutó ifjúkorom. Vagy tízezer év a vállamon, tehernek ennyi se sok; a Napra hirtelen árnvékot vetnek a sötét piramisok.
