A Hét 1962/2 (7. évfolyam, 26-52. szám)
1962-12-30 / 52. szám
VIKTOR GÓL] AV KIN: Nekimentem Megyek apuval és anyuval a járdán. Megyek és bámulok jobbra, balra, meg feljelé Az égen egy repülőgép zümmög. Hirtelen elterülök a ,járdán. Nekimentem arccal egy oszlopnak. Bőgök és nem akarok 'felállni. A papa megfogta a kezem. Megsimogat és ezt mondja— Hogy a jenébe estél el? A repülőt néztem és nem láttam az oszlopot — feleltem. Erre azt mondja a papa a mamának: — Egy kicsit jobban is ügyelhetnél a gyerekre. Mellette vagy és nem veszed észre, hogy nekimegy az oszlopnak. Azt mondja erre anyám. — Es te mért vagy az apja? Vagy talán nem a te fiad? Apám azt mondja: — Az én fiam, természetesen, de te vagy az anyja! — Te meg az apja! — feleli a mama. Apám szigorúan visszavág: Ez már nem az első eset nálad. Emlékszel rá, mikor megette a macskagumit, pedig akkor te voltál otthon. az oszlopnak Erre azt mondja anyám: — És t emlékszel, mikor sétálni mentél vele és kisnadrág helyett trikóinget adtál rá? — Nem trikóing volt, hanem dzsömper, de az nem olyan nagy dolog. Attól még nem lett semmi baia a gyereknek — Nem dzsömper, hanem trikó — ellenkezik anyám — Határozottan emlékszem, hogy dzsömper volt — mondja apám és talpra állít. — Hát csak emlékezz vissza — erősködik anyám. Megtapogatom a homlokomat jó nagy gumó van rajta. Nézem az úttestei Valami csillog az aszfalton Kényelmesen besétálok a rohanó gépkocsik közé. A sofőr hirtelen rátapos a fékre. Dühösen ordítja: — Kié ez a kölyök? Apus és anyu hozzám szaladnak. Es újra a járdán megyünk. Kézen fogva vezetnek: Anyu azt mondja apunak: — Szlavót majd elütötte az autó, és annak te vagy az oka. SZABÓ ERZSÉBET rajza A nagy városokban a bérkaszárnyák szűk lakásait — féregmentesítik. főnnek a ciánozók: minden rést, ablakot eltömítenek. Jaj! valami rémlik, valaki valahol emberekkel is így csinálta__! Vagy poloska — ember egyre megy... ?! A főhadiszállások valami szörnyű nagyipar agytrösztjei, nagy ciánozó vállalatok megrendelő irodái, léteznek, megvannak még — ó, atom — és hidrogénbomba! Pedig Niirnbergben hoztak egy-két halálos ítéletet, Eichmann holttestét is elégették s hamuját rég üvöltő tenger vizébe szórták... 7. A falakon kívül sakál üvölt és öntözött vetéseinkre betörni készül már a sivatag. Koppanj kapa éle, merülj kőműveskanál! Látjátok, ó, látjátok, testvéreim: övig meztelen görnyedek egyszerű szerszámaim felett__ Olykor úgy érzem, öntöttréz- vagy vasforgács vagyok, esztergapad ferde kése vagy surrogó, vastag szíj; vékony sugárban csorduló olaj hűsíti barna bőröm, ám az is lehet, hogy lendkerék vagyok: a tűz s a gőz energiája forgat szilárd tengelyem körül, de érzem: a szén, a tűz, a gőz s a kazán is én vagyok. A dinamók réztekercseit láthatatlan én pörgetem, a sötét kis szobákban este meghitt fény gyanánt kedvem szerint szétáradok s láthatóvá teszem a fáradt arcokat, a mosolyt, a könnyet s a nyomtatott betűt. A csapon csorduló víz, a fűtőtest langyos hője, a fehér abrosz, a kenyér, a só is én vagyok. Ú, koppanj kapa éle, merülj kőműveskanál! Feszül minden izmom: tízezer év árnyékában görnyedek és dúdolom, egyre dúdolom az energiák és a szerszámok egyszerű, monoton énekét. Panaszkönyv Aznap annyi dolgom volt, hogy egész nap nem ettem semmit. Egyszerűen — elfelejtettem enni. Csak úgy estefelé szaladtam be egy étkezőbe harapni valamit. Egyfolytában megettem két levest, s aztán meg kéttöt, mit sem törődve az ízével. Es ekkor elibem raktak egy könyvet. — Mi ez? — kérdeztem, mert nem értettem, miről van szó. — Ez ... a... könyv, — mondták az emberek. — Legyen szíves írja be. Végigmustráltam őket. A vendénló alkalmazottai voltak. — Mit írjak be? — értetlenkedtem. Az étterem dolgozói mosolyogtak. Ügy mosolyogtak, mint az angyalok és mint a talpnyalók. Egyikük éppen úgy mosolygott, mint az ámbrás cet. — írja be a véleményét — kértek. Nagyon kérjük, írja be. Mosolyogva kérdezem: — Miért éppen én írjam be? Vagy maguk ezt mindenkinek mondják? — Öl — szólaltak meg négyen kórusban. — Maga olyan étvággyal ette a levesünket... Csakis maga írhatja be! — Hm! . tátottám el a szem még jobban. — Maguk úgy gondolják? ... — Nem csak mi — örvendeztek. — Mindenki úgy gondolja. Mindenki úgy bámulta magát, amikor a levest ettet — Miért? — csodálkoztam még jobban. — Azért mert olyan étvágygyal evett. Nálunk ritka, aki így eszik. Az utolsó öt évben senki nem evett ilyen jó étvággyal. ' Hm! — csodálkoztam egyre jobban. — Milyen különös... No de nem sok időt hagytak a gondolkozásra. Kinyitották a könyvet és azt mondták: — A tényeknek tanúi voltunk. jó étvággyal evett. Anynyi tanú van, fihány csak kell. Úgyhogy írja be az igazat, és írta alá. Az alkalmazottak körülfogtak. Erősítést is kaptak Most már sokan voltak, vagy tizen. Gyűrűbe fogtak és már nem kérték, hogy írjam be. hanem követelték. A hátuk mögött álltak a nézők. A nézők arca elárulta, hogy ők készek bármikor bizonyítani, hogy én jóétvággyal ettem Csak úgy meresztették rám a szemüket. Sugárzott belőlük a csodálat és az öröm. Örültek az étvágyamnak és csodálták az ízlésemet Körülnéztem. Leleplezve, sarokba szorítva be kellett írnom: „Nagyon ízlett a leves“ Majd hogy hajba nem kaptak a panaszkönyvön. Ügy vitték el, mint valami trófeát. A szakács is kijött, hogy megnézzen. Hunyorgatott és ezt mondta: Még vonakodott az ebadta! Fordította: Vaszily János 11
