A Hét 1962/2 (7. évfolyam, 26-52. szám)
1962-12-23 / 51. szám
ZALA JÓZSEF ILYENNEK LÁSSATOK Régi írásom kezembe vettem, szólni-valóját már elfeledtem. Hol a zamata, mit neki adtam? Magam keresem minden szavamban. Az lett a sorsom, hogy mindig szóljak. Más az értelme már minden szónak, másképp folytatom, mint ahogy kezdtem, másnak indultam és mássá lettem, melyik igaz szó? Amelyik kérdi, hogy belső kényszert oldott a régi? Vagy, amit mostan vesz fontolóra, csak az ésszerűt fordítja szóra? Mennyi olvasmány, annyi az emlék, s az eredetit úgy keresem még, mint a füvet, mely nem magról termett, de szabadon nőtt a berek mellett. Itt sorakoznak szavaim szépen, csendülő hangok, zsongó zenében. Értelmét kérem mind a szavaknak, pedig néha csak a szívre hatnak. Hányszor akarták hitetni vélem, szelíd szavakkal kell, hogy beérjem, testvérek vagyunk, én, s az alázat, más, aki kurjant, más, aki lázad. Számtalan forrás mélye a keblem, csörgedezéssel kell elégednem? Külön források szerte erednek, izmos folyóvá általam lesznek, mely roppant terhet hordoz a hátán, maga az üdv, és maga a sátán, maga az élet, s a szenvedés is, ha küzdelem is, győzelmes mégis! \ PETRIK JÓZSEF 0 J SZÁNKÓ Üj szánkót vettem a fiamnak, olyan új, szinte pác szagú még s ragyog rajta a színtelen lakk. Itt áll további sorsát várva, mozdulatlan, de talpaiban szunnyad a siklás boldogsága. J. Vlach {elvétele TÖRÖK EL EMÉR KÖLT Ö, TE SOSE FÉLJ Zsugorodnak az évek, De költő te sose félj, s riadnak, akik félnek napos nyarakról mesélj az öregség telétől, és légy tiszta örökre, mely lassan, de felénk tör. mint hó, ha hull a földre« GYURCSÖ ISTVÁN Elnézem, szinte álmodozva, mintha nem én ajándékoznám, hanem gyermekként kaptam volna. Pedig én vettem Bandikénak s csupán annyiban az enyém, hogy friss pejként előtte járjak.., De mégsem csupán anyiban; hisz új szánkónak most először, veled örülök, kisfiam! S ha majd a havas dombokon az apai szigor felenged s felsugárzik a homlokom, Talán lesz, aki meg sem ért: hogy az örömünk kárpótlás is szánkótlan gyermekségemért. TELI DAL A Pós-kert kizöldül: igaz-e, kedvesem! Elszalad a tél is — Szerelem, szerelem ... A jó, meleg búvás, a biztos kályhatűz — Tavasz lesz, jön a nyár: Téged majd merre űz! A Szépkő tövénél nem tépünk virágot — Alomtó, Álomtó... minket ő sem látott. Csak futó patak vagy, a másiknak párja ott a Barka-völgyben — Katicabogárka! Mert az is lehetnél a Csermosnya partján: ki vesz tenyerébe, hogy repülj bogárkám! Hogy repülj, csak repülj. Mond, meddig repülnél? túl a Krasznahorkán, bújva, hol pihegnél? — Kizöldül a Pós-kert, ki bizony, kedvesem. Jó, tavaszi szél fúj: szerelem, szerelem ... Meghajolsz a széllel, meghajolsz, mint a nád! Jaj, hogy lobog, leng már szándékra a szoknyáid — Kiszórod magadból a téli világot, s alig ismerlek majd, szép, pitypang virágot. 11
