A Hét 1962/2 (7. évfolyam, 26-52. szám)
1962-07-15 / 28. szám
FECSÓ PÁL: Az élethez Borzold a tavat sima tükörré, zölddé az avart, a rozsdát kékké, szívemből faragj fura figurát, aki ha rám néz elsírja magát... betűdből gj'öngyöt — ne hóhér-kötelet, glóriát annak, ki gyermekre nevet, pacsirtaszóból rügyfakadást, a robbanásból béke-imát csinálj már. Élet, valami nagyot — körülkacagnak az alabárdosok, csonthuszárok lába szívünkön kopog, s ha sír egy anya száz hant felzokog. Meddig bírod ezt, Elet, meddig még? Szivárványt játszol mint a nyári ég, gond-gombát növeszt a félelem-homály — ne terjedjen hát tovább e ragály! Élet! No gyilkold tovább önmagadat, ha meghalt az ember: megölted magad! Rohant velünk a vonat. Mélán hódolt a róna a mozdony prüszkölő dühének. Mindenütt csak csend honolt a vaskolosszus körül. Kinéztem a harmatos ablakon Révetegen fúrtam magam a tanyai éj fényfoszlány ködébe. Alig láttam többet a határárnyék fénytáncánál. Csak két szem táncolt a vonatablakon. Gyér mosolyt tükröző mécses pislogott pajkosan felém, ha kitekintetettem az ablakon. Két éjszínű fénypötty volt az egész. Már-már elveszett a sziporkázó sötétség lásas bódulatában. A szemem megpihent rajta. Szívem zakatolt, akár a vonat. Ö mosolygott, akár az éjben a vonat tüzes sziporkái tudnak tüzesen, pirosán mosolyogni. Akár a tanyai mécsvilág integető fényköde, akár a csillagok sápadt mélasága az ég mélységében. A vonat megállt. Eltűnt a szeméből előcsillanó édes tekintet kacérsága. Már csak a távol szétszórt fényeiben és a vonat parázs-sziporkáiban éreztem őt, ha kitekintettem a harmatos ablakon az éjszakába. tsss//sssssss/s/ys/sss/ss/ssss/s/ss/ss/s/s/ssssssssssssfs/sss/ssssssfsssssssss/ssss/ssss/sss/ssssss/ssssssssssss/s/ssssssssss/sssssssssssssy/ys///sssssssssss/s/sjsssssssssssssss} hogy egy olyan falusi lányra vesse a szemét, mint az' én lányom. Bognár a fia védelmére kel: — Ne hidd. Margit, nem büszke ő... Amennyi van benne, annyi kell is! Mert nézd csak! Minden férfi észreveszi, ha gyakran megfordulnak utána az asszonyok. No, ha legközelebb hazajön, megpendítem neki a dolgot. — 1-jat csak próbálja — felelte Margit olyan színt szőve a hangjába, ami elárulta a gondolatát: úgyis hiába! — Hanem erre innunk 'kell, Margit! Mégpedig fenékig. — mondta Bognár és telitöltötte a két poharat. — Sok lesz, megárt. — Félsz? — Nem félek én! — Akkor tneg igyál! Egészségedre! — Egészséeére! Jó negyedóra elteltével az asszony úgy érezte, hogy tűzze változott ereiben a vér: veszettül égette az egész testét. Bognár József italhoz szokott vérében is villámok cikáztak. Agyában annyi sok szép gondolat kergetődzött, hogy saját maga is elérzékenyült a gyönyörűségtől, mégsem tudott egyetlen valamirevaló szép szót kimondani. Váratlanul az asszony keze után nyúlt. Margit kis kérges keze félénken megremegett, de megmaradt a nagy, széles tenyérben. Belesimult, belelapult, mint kismadár a puha, meleg fészekbe. — Csendes komolysággal nézte az ember az asszonyt. Mintha ezek mondta volna neki bogárfekete szemével: „Nem kérdem én tőled, Margit, hogy szeretted-e az uradat, arra sem vagyok kiváncsi, volte özvegységed alatt valakid, csak azt mondd meg nekem igaz telkedre, hogy most üres-e, szabad-e a szíved? Az asszony dióbarna szeme, mintha így válaszolt volna: „Nem volt nekem senkim, ott volt a lányom nevelése, a sok gond, nem értem én rá cicomázkodni, emberek után futkosni. Hogy néha felébredt bennem a vágy, miért is tagadnám, hogy néha szenvedtem és sírtam és szerettem volna valakihez tartozni, miért is tagadnám!? Miért is tagadnám, hogy azért jöttem a pincébe, mert szeretem, hogy szeretlek Bognár József! Pedig megvetem magamat, hiszen még él a feleséged... Nem tehetek róla. Ezt megbocsáthatja az isten, ha van!” Árván maradt az egyik kisszék: Bognár ölébe került az orgonaillatú aszszony. Arcát a férfi széles mellére hajtotta, lezárt szempillája alól könnycsermely folydogált. — Bognár megcsókolta az asszony homlokát, majd könnytől nyirkos arcát, végül a száját: — Nagyon megszerettelek, Margit! — mondta az ember egyszerű melegséggel. — Ha eltemetem a feleségemet, összeházasodunk. .. persze, ha te is úgy akarod!? Az asszony nem szólt, csak bólintott. — Tudod, folytatta Bognár —, sokat gondolkoztam és azt gondoltam, ki ha összekerülünk, új házat építünk. — Új házat? — Azt hát!... Szépet... kockát,,, fürdőszobával... Mit szólsz hozzá? — Az nem volna rossz!... De míg nem megy férjhez a lányom, addig nem tehetek semmit, Józsi.. . — Persze .. . addig nem lehet... megértem én;. . Majd férjhez megy nemsokára meglátod! Bognár gyöngéden ringatta ölében az asszonyt. Úgy vigyázta, mint gyerek a hímes tojást. Újra meg újra végigcsókolgatta, de húsz évest meghazudtoló tűzzel és mohósággal. .. És szaladtak, futottak a percek, mígnem a gyertya csonkig égett. A langyos nyári éjszaka egészen elcsendesedett. Lenn, a völgyben is nyugovőre tért a falu. Csak a tücskök virrasztónak a határban, akik édesbús muzsikájukkal nyugalmas álomra ringatták az érő búzakalászokat... Bognár József és Jakab Margit mind gyakrabban találkoztak, nem győztek betelni egymással. Tervezgettek, szövögették a jövőt, mint két házasságra készülő fiatal. Az aranyhegy közepén lapuló hajlok igazi otthonukká vált: hófehérre meszelődött a fala, berendeződött, s a ké-^ sei szerelem virágzásnak • indult. Annyira összemelegedtek, hogy még egymás álmairól is tudtak. Augusztus végén, vagy tán szeptember elején látogatóba jött haza a legényfiú: Bognár Pista. Magas, feketeszemű, s ugyanolyan fekete a hullámos haja, mint az apjáé volt legénykorában. Ápolt a keze, városi illatú a ruhája, s a szemfogán aranykorona csillog. Bognár József szinte hihetetlennek tartotta, hogy ez a derék, meglett férfi innen, a kicsi udvarból, a penészvirágos falú házból került ki. Jóformán az egész éjszakát átbeszélgették, csak hajnal felé csendesedtek el és aludtak valami*. Bognár nagy-nagy büszkeséget érzett megában. Gondolatban elismerte a üia tudását, fejet hajtott előtte, pedig mióta az eszét tudja, soha, senki előtt nem alázkodott meg. (Folytatjuk) 13
