A Hét 1962/2 (7. évfolyam, 26-52. szám)

1962-07-15 / 28. szám

Afilm a béke és a haladás szolgálatában

(Folytatás a 9. oldalról)

filmek többnyire veszítenek mondanivalójuk művészi erejéből. Itt nemcsak a csillagként feltűnt, egyáltalában nem, szép, de roppant érdekes arcú Rita Tushingham mélyen átélt, csodálatosan érzékeny játéka bűvölt el, hanem a kitűnő dialógus Is, amely oly elevenné, és hitelessé tette köhnyűvérű anyjához fűződő viszonyát, fonák szerelmét egy fiatal néger hajószakács iránt, majd emberileg nagyon érthető furcsa félszeg kapcsolatát egy érzéseiben félresiklott, nőies jellemű fiúval.

A kis Jo megizlelte az élet mézét, de ez hamar megkeseredik a szájában: önhibáján kívül zsákutcába kerül és úgy érezzük, abban a fényehalt, örömtelen világban, amelybe sodródott, az anyja sorsa vár rá: örömtelen munka és férfiak, szeretők, akik mellett nem lesz soha teljes, boldog ember, nem lesz soha igazi otthona. Keserű sors ez, keserű a méz, amelyet a nagyon tehetséges Tony Richardson, a film rendezője megízleltet a nézővel

A bonyolult, sokrétű emberi kapcsolatokat annyi megértő gyöngédséggel és finomsággal világítja meg ez a film, hogy igazat kell adnunk a népes angol filmküldöttség vezetőjének, aki a bemutató előtt kijelentette, hogy az angol filmgyártás ezzel a filmjével új útra lépett.

A magyarok filmje, a Felmegyek a miniszterhez csalódást keltett és ezt a csalódást Páger Antal ízes játéka, nagyszerű jellemábrázoló képessége sem tudta enyhíteni. Annál meglepőbb ez, mert hiszen Bán Frigyes, a film rendezője készítette annak idején az utolérhetetlenül legnagyob magyar parasztfilmet, a Talpalatnyi földet. Tévedés volt, hogy épp ezt a filmet jelölték a versenybe, amit azért regisztrálok ide, mert a versenyen kívül láthattam Fábry Zoltán sok tekintetben vitatható, de nagyerejű és igen eredeti filmjét, a „Két félidő a pokolban“-t és Makk Károly Megszállottak című ugyancsak jól komponált és bár nem hibátlan, de versenyképes, jól megjátszott filmjét. Kár, hogy nem erre esett a választás 1

A francia Yves Robert „Gombháborúja“ szerintem megérdemelte volna a hivatalos elismerést is, mert jó, őszinte és hasznos film. Robert alkotása világosan kifejezésre juttatja, hogy a gyermekek játékcsatája ugyanolyan meddő, mint amilyen kárhoztató és embertelen a háború. Különösen a film utolsó jelenetei utalnak hasznosan a háború értelmetlenségére, ugyanakkor hatásosan emelik ki a békés szándékok győzelmét is. A világ mindig érett a békére, csak meg kell szűnnie az uszítá-Mihail Boram, az Egy év kilenc napja című film rendezője és Hrabrovicfcij, a forgatókönyvíró (balra) átveszik a fesztivál nagydíját — a Kristályglóbuszt

VERES JÁNOS

Fényben

Arany zászlaját a tavasz kitűzte; kelméjét szűzlányok kacajából szőtte, ráhímezte jóságos dédmamák pillogatását, csikók viháncoló rakoncátlanságát, mosolyát a szöszke csecsemőnek, szívdobbanását az ébenorrú őznek; otthoni tájak súgását, hívását, ruhát teregető anyáin dudolását, föld alatt szunnyadó tamburák pengését, fodrospartú tengerek végtelenségét; vitorlások suhanását, ekék kékségét,

mely az élet megállíthatatlan dalát zengi rám,

s az én új bizodalmát, szép violám.

tásnak. Ezt az örök Igazságot a francia film meggyőzően, szépen és művészi hitellel mondja el.

Beszámolómnak azonban nem az a célja, hogy a seregszemle valamennyi filmjét, különösen a díjnyerteseket elemezze, rendezői elképzeléseiket, megvalósításuk erényeit és hibáit méltassa, hiszen ezt bőven megtették a napilapok. Célom inkább az, hogy a fesztivál néhány tagadhatatlan eredményére mutassak rá.

Ilyen értékés eredménynek tartom az idén első alkalommal megrendezett szimpóziumot. Ázsiai, afrikai és latin-amerikai országok filmjei kerültek a szimpózium keretében vetítésre, főleg olyan országoké, amelyek csak nemrég vívták ki függetlenségüket, és csak ezekben az utolsó esztendőkben vagy hónapokban kezdték meg önálló, nemzeti filmgyártásukat. Délelőttönként viták folytak, amelyek során a fiatal filmgyártó országok dolgozói beszámoltak eddigi munkájukról és beszéltek jövőbeli terveikről. Karlovy Varyban ezek a sötétbőrű művészek, újságírók, filmproducensek és kereskedők teljesen otthon érezték magukat, ás ahogy ezt Szomáli delegátusa, egy szép, szálas fekete óriás kijelentette; itt érzik csak igazán, mit jelent a jó értelemben vett internacionalizmus, a népek igazi barásága, amit a fesztivál jelszavával évek óta harcos hittel hirdet.

Említést kell tennem végül a fesztivál utolsó napjaiban megrendezett Szabad Fórum vitáiról. Célkitűzéseiről és témáiról A. M. Brousil professzor, a nemzetközi filmzsüri elnöke, a prágai filmművészeti főiskola rektora ezeket mondotta:

— „Vajon formálója vagy kiszolgáltatottja-e az ember a sorsának?“ — ezt a témát választottuk az idén a Szabad Fórum vitakérdéséül.

— Milyen meggondolások alapján szemelték ki éppen ezt? —< tettük fel Brousil elvtársnak a kérdést.

— Azt szeretném, ha valóban érdekes és színvonalas vita alakulna ki a fesztiválon — hangzott Brousil professzor válasza. — Azért választottuk ki ezt a kérdést, mert ebben látjuk a leghatározottabban ütközőpontját a szocialista országok és kapitalista államok legszínvonalasabb és legigényesebb művészi törekvései között.

— Nemrég jöttem haza Nyugatról — folytatta Brousil profeszszor. — Előbb Cannes-ban voltam, aztán a film és televíziófőiskolák kongresszusán vettem részt, és tapasztalatom — má - sokéval egybehangzóan — egyértelműen abban csúcsosodott ki, hogy a kapitalista világ kimagasló művészei — tisztelet a kivételnek — elvesztették a hitüket abban, hogy az emberek maguk formálják a sorsukat, és azt vallják, hogy fatalista módon bele kell törődniük a kikerülhetetlen és kiszámíthatatlan végzet tőlük független döntésébe. A művész szerintük — együttérző részvéttel — csak ábrázolhatja az emberi sorsot, de nem küzdhet meg változtatásáért.

A Szabad Fórumon sok értékes felszólalás hangzott el, amely közül nem egy kísérletet tett arra, hogy a mai filmirányzatok eszmei gyökeréig hatoljon. A vita tehát, amely a film társadalmi szerepét és felelősségét is érintette, pozitív hozzájárulása volt a fesztiválnak. EGRI VIKTOR

14