A Hét 1962/2 (7. évfolyam, 26-52. szám)
1962-07-15 / 28. szám
Csengő kacagásra lett figyelmes. Először azt is csak mesziról hallotta — mintha szakadékból jönne. Fázósan húzta össze magán a ballonkabátot, pedig a nap erősen tűzött. — Gyerek — motyogta maga elé. Aztán eszébe jutott minden: az asszony, a bíróság, a tárgyalás. .. — Pedig, hogy tudta mondani: szeretlek. Es mégis... Elment. Becsapott... Üjra hallotta a kacagást. Tett egy félfordulatot a hang irányába. Két év körüli csöppséget és egy anyókát pillantott meg. — Bizonyára az unokája — gondolta. Az anyóka a pádon ült. Az unoka pedig a galambok közt állt. Csupa csillogás, erős galambot akart fogni. Hopp... nem sikerült. Azon kapta magát, hogy erősen ökölbeszorítja a kezét. Drukkolt, neki. A kicsi kezével jeléjük kapott először, másodszor, nem sikerült. Nézte a csöppséget, s a fiát látta... A galambok csipegetlek a leszúrt kenyérmorzsát. Az anyóka ült a pádon, mellette kiskosár. Üli és néha rámosolygott az unokájára. Etette a galambokat, a sok használattól már csillogóvá kopott kiskosárból. Az anyóka ruhája fekete. Mélyen szemébe húzott kendője alól csak az orra látszott. — Mint egy galambnak, Galambok olyan az orra. Hegyes... — Aztán a kosarat nézte. — Régi jószág lehet — gondolta —, fényes a kopottságtól. Vagy ötven evvel ezelőtt, amikor a városba jött, már akkor is ott volt a karján. Szép lány lehetett... — De számár vagyok — feleselt magával. Elfordította a fejét. — Hogy jutnak ilyen butaságok az eszembe. Aztán újra csak ránézett... — Olyan mint a múlt — gondolta. Hatalmas fekete múlt — még bólintolt is hozzá egyet. Az unoka kacagott... Ránézett. Csupa erő, titok, olyan, mint a jövő — mondta csak úgy maga elé. Múlt, jövő, múlt, jövő — játszott a gondolattal. Anyóka, unoka, Múlt, jövő, — ízlegette a szavakat, s hirtelen előrehajolt ültéhen. A galambok riadtan röppentek odébb. Ez a galambokra terelte a figyelmét. — Galambok — nézte a csipegető sereget. Belement a játékba. — A galambok a jelen. Elővigyázatosok, óvatosak. Kikerülik az összeütközést. Az unoka galambot akar lógni. Azok szépen kikerülik. Óvatosan csipegetik a morzsákat. — jövő meg akarja fogni a Jelent, — többször is elismételte magában. Tetszett neki a gondolat. Felnézett. Az anyóka a pádon ült és mosolygott. Talán régi csókokra gondolt, vagy .,. KI tudja. Látszott a szemében, hogy valahová nagyon messzire néz. — Valahol olvastam — jutott eszébe hirtelen —- de hol is. No, mindegy. Azt olvastam, hogy az emberek öregségükben még egyszer élik az életet. Elölről. Hm ... Igaz, lehet. Emlékekből élnek. De az is lehet, hogy butaság az egész. A szerelem is butaság. Az győz, aki tovább tud hazudni. Meg, aki szebbeket tud hazudni, az győz. A galambok fölröppentek. Odanézett. Az anyóka állt fel. Hívta az unokáját. Az meg csak állt, a szeme csupa tűz, csupa ragyogás volt. A galambokat nézte. Az anyóka hozzácsoszogott és kézenfogta. — Menjünk — s elhúzta a galamboktól az utca felé. Követte őket tekintetével. — Érdekes — gondolta ■— érdekes. Múlt és jövő — ennél a gondolatnál egy kissé elidőzött. Ú találta ki és nagyon szépnek tűnt előtte. Múlt vezeti jövőt — bólintott is hozzá. — A gyerek a jövő... Még mindig őket nézte. A galambok körülropködték a távozókat, s velük mintha saját bánata is szárnyra kapott volna. TÓTH ELEMÉR W/SSMSSSSSSSSySfSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSJSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSySSSSSSSSfSSSSSSSSSSSSSSSSfSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS/SSSSfS/fSSSSSSSSSSSSSSSfSSSSSSSSSSSSSSSSSA Az ötlött eszébe, hogy van neki egy nagyiskolás fia, ma)d ha végez, vagy ha élettársat választ magának, majd akkor fölbontja. Végzett a nagyiskolás fia, diplomás ember lett belőle. Brünn mellett dolgozik egy kísérleti állomáson — élettársat tudomása szerint még nem választott, hát nem bontotta föl. Egyszóval nem nyúlt a hordóhoz azon az emlékezetes napon, hanem a nagyhordóbői ivott meg maid egy vödörre valót. Ügy berúgott, hogy világáról sem tudott. Akár pincéstől is elvihették volna... Ezek a gondolatok futottak át Bognár József agyán, miközben olvadt viaszt csöpögtetett az egyik hordóra és beleállította a gyertyát, ami rövidesen belefagyott. Aztán különös kifejezéssel az arcán ismét az asszony felé fordult: Én most felbontom a hordót, Margit... Elérkezett az ideje . . Jakab Margit szemének csillogását, mintha könnyek is tényesítették volna, de az ember nem vette észre. — Ne fegye, Józsii... Az én kedvemért kár. .. — Dehogy kár, Margit, dehogy kár!. .. Az én életemben... szóval — körülnézett, mintha keresett volna valamit. — ... itt csak egy kisszék van, menj föl a másikért, ott van a hajlókbanI Margit feltapogatózott a sötét lépcsőkön. Kis idő múlva hozta a rövidlábú kisszéket. Azalatt Bognár a harapófogóval óvatosan lefejtette a dugóra borított pléhdarabot, majd apró ütésekkel kikocogtatta a dugót a hordóból. A muskotály szőlő kissé erős, mégis kellemes illatával telt meg az egész pince. Szájukban akaratuk ellenére összefutott a nyál. Bognár az üveglopóval a hordó fölé hajolt és szívására mint hőmérőben a higanyszál, felfutott a kristálytiszta bor. A fény felé tartotta a lopót, szinte átszellemült az arca: — Látod, Margit!. .. Ez aztán a bor! Többet nem tudott szólni, de érezte, hogy ez az ő vére, verejtéke és tudásának a gyöngye. Most érezte csak magát igazán parasztnak, a föld emberének, akinek sorsa összeforrt a nagy természettel: a földel, vízzel, napfénnyel. Benne is a természet örök törvényei dolgoznak. Küzd, viaskodik önmagával, tegnap a máért, ma a holnapért vívódik. Ma jég veri el a pirosodó gyümölcsöt, holnap megsiratja, de holnapután már új magot vet, hogy az élet megmaradjon, hogy szüntelenül újra és újra szülessen. — No, tartsd a poharat!... A másik is! Gyöngyözik, kristályosán csillog a borocska, majd összecsendül a két pohár: — Kedves egészségedre! — Isten éltesse, Józsi! Fenékig ürült a két pohár. — Soha életemben nem ittam még ilyen bort! — mondta az asszony lelkesedve, elismerően. Huncut fény jelent meg Bognár szemében: — Én meg soha életemben nem koccintottam még ilyen szép asszonnyal. Margit szégyenlős pírral az arcán hajtotta le a fejét: — Ne csúfolkodjon! — Nem szoktam... Hanem hideg van itt a föld alatt. Nein megyünk fel a hajlókba. — Felmehetünk. Hamarosan a hajlókba került a gyertya, a bor meg a két kisszék. Szemben ültek egymással, s újra megittak egyegy pohár bort. Jakab Margitban lassan dolgozni kezdett a szesz: — Nem tudom, mi lesz velem... érzem, hogy bajom lesz a borától... Már szédülök tőle .. — Hét nyelven beszél ez az ital, Margit... Attól ne félj, hogy megfájdul a fejed. .. — mondta Bognár József, s bajuszát csipkedve így szólt: — Tudod, mire gondoltam? —Szép okos a lányod, de az én fiam se ütolsó.. . Mi történne, te, Margit, ha...' Az asszony megérti a célzást: — Sokkal büszkébb a maga fia, mint 12
