A Hét 1962/2 (7. évfolyam, 26-52. szám)
1962-07-15 / 28. szám
VÍGH RÓZSA: Robog a vonat velem. Velem, a 26 éves fiatalemberrel, aki most harmadszor szabadult. Nem dicséretes dolog az bizonyos, de mit csináljak, ha sosem volt szerencsém. Háromszor loptam egész életemben, és mind a háromszor rajtakaptak. Először 16 éves koromban, amikor a gyárból — ahol tanuló voltam — kicsempésztem égyet-mást és eladtam. Javítóba csuktak, ahonnan 18 évesen szabadultam. Aztán nemsokára katonának ,mentem. Mióta leszereltem, másodszor voltam a sitten, először négy hónapot, másodszor egy évet kaptam. Végre letelt ez is Most aztán szabad vagyok. Legalábbis egyelőre szabad. Tőlem ,függ, hogy meddig A fene vinné el az enyves kezemet, de sokat szidtam magam a rabságok Ideje alatt. Hogy miért nem tudom én megállni, ha a kezem ügyébe akad valami, amire tulajdonképpen a világon semmi szükségem sincs, ne lopjam el. Anyámat 18 éves korom óta nem láttam, akkor látogatott meg utoljára az Intézetben. Azóta, ha írtam is neki nagynéha, a címemet sosem adtam meg. Minek?! Mihelyst meglát, rögtön sírni kezd, nekem meg összeszorítja valami a szívemet. Talán igaza van szegénynek. Apám 12 éve, hogy meghalt, egyedül maradt velem és éppen akkor, amikor nekem tizennégy éves kamasznak leginkább szükségem lett volna az erős kézre Most amikor megkaptam az iratokat és a börtönigazgató megható lelkifröccsöt tartott a lejtőről, meg a becsületes munkáról, szívből kívánva, hogy sose kerüljek többé a bűn útjára, folyton-folyvást anyám járt az eszemben. Meg kellene látogatnom szegényt. Ki tudja, milyen lett az elmúlt nyolc esztendő alatt? Azt sem tudja, hogy azóta már kétszer ültem. Nem írtam meg neki, ismerősöktől meg nem nagyon hallhatta, mert az ország másik végében egy nagy építkezésen vállaltam munkát az intézetből való szabadulásom után. Onnan vonultam be egy évi becsületes munka után Nem is volt nehéz megállnom, hogy ne vigyek el semmit, ami nem az enyém Nem kért reá, nem befolyásolt a rosszra senki, miért tettem volna hát? Ott nem volt galeri, de volt egy szigorú tagokból álló brigád, több mint a fele túl a negyvenen, megrögzött, becsületes, dolgos mukik. — Azokkal aztán nemigen lehetett kukoricázni. De nem is bántam Jól éreztem magam akkoriban. Egy kislány is akadt, aki nagyon kedves volt, és meg is egyeztünk, amikor bevonultam, hogy levelezni fogunk s ha hazajövök, elveszem feleségül. Egy évig leveleztünk Is. aztán megírta az utolsót és benne azt, hogy ne haragudjak, de férjhezmegy. Kicsit fájt, de nem haragudtam, hadd menjen Hátha kiábrándult volna belőlem úgyis, ha megtudja, hogy büntetve vobam intézetben töltöttem két évet. Nem mondtam el neki addig, mert ilyesmivel nemigen dicsekszik az ember. Leszerelés után viszszamentem oda, ahonnan bevonultam. Olyan szeretettel fogadtak, mintha a testvéreim lettek volna Aztán egy év után a házigazdám megfőzött, hogy hozzak ki neki egy motoralkatrészt, sehol sem kapni és nagy szüksége lenne rá. ígért érte ötszázat. Tudtam, hogy háromszor annyit ér, de aki ingven 'ut hozzá, az ne kösse az ebet a karóhoz. Két hétig készültem a dologra, míg végülis a táskámba tettem és elindultam a kapu felé. Hónapokig nem néztek bele a táskámba, akkor megtették. Lebuktam. Négy hónapot kaptam, de a házigazdát nem mártottam be. Mi értelme lett volna? Becsületben megőszült bácsika volt, elég, ha engem meghurcoltak, s végülis a nagyobb bűnös mégiscsak én vagyok, aki loptam és nem az aki felbűjtott. Gyenge voltam, nem tudtam ellentállni a kérésnek, íedig az ördögnek volt szüksége arra az ötszázra, de nem nekem. Hülye voltam na és semmi egyéb. Leültem a négy hónapot, aztán már nem mentem vissza oda. Elmentem a német határra, egy építkezésre Majdnem két hétig becsületesen dolgoztam. Szerettek a munkatársaim. Anyámnak is küldöztem haza némi pénzt, persze nem sokat, mert mit el nem költhetne az ember, ha nagyok az az igényei? Én meg szerettem a jó ruhát, finom falatokat. Szóval hálátlan kutya vagyok, azt tudom, de ki tehet erről. Különben is motorra gyűjtöttem. Gondoltam, veszek egy 250-est és azzal látogatom meg anyámat. Hadd lássa, hogy az elmúlt évek alatt nem le, hanem feltört a fia. Ekkor környékezett meg egy építkező kolléga, hogy segítsem hozzá egy magam választottam a célt: a kassai építkezéseket. Ott mindig kellenek a gép- • kocsivezetők, és ha az nem, hát vasas is vagyok, vagy mi a szösz? Szeretem ezeket a nagy építkezéseket, mert ott lehet keresni, ha dolgozni akar az ember. A kellemes meleg nyolc személyes fülkében ketten utazunk. Egy 30 év körüli kedves arcú, kövérkés asszony szállt fel az imént. Jókora kézitáskájával alig fért be az ajtón. Leült velem szemben és a táskát maga mellé tette az ülésre. Aztán jött a kalauz és ő elővette a jegyet. A pénztárcájában volt amelyből akár akartam, akár nem észre kellett vennem — jó pár nagyobb címletű papírpénz kandikált ki. A jegykezelés után a tárcát a tömött táska egyik belső oldalzsebébe csúsztatta. Akkor még nem nagyon érdekelt a dolog, csak éppen láttam, megfigyeltem, mert nyitva volt a szemem. Alig negyedórával felszállása után a fiatalaszszony odaszólt nekem: — Legyen szíves, vigyázzon kicsit a táskámra — és kiment. Ogy elpirultam, mint egy tizenhatéves kislány. Bosszankodtam is érte magamban. No ez is kecskére bízta a káposztát, de azért bólintottam. Jó! Kiment, bennem pedig elkezdődött az az átkozott víkis faanyaghoz. Nehezen lehet kapni, neki meg úgy kéne, hogy mielőbb tető alá hozza a házat. Nagy a család, kevés a pénz, különösen akkor, 'ha építkezik az ember. Átkozott jó szívem van, nem mondtam ellent. Egy öt tonnás teherautó vezetője voltam és ahogy megbeszéltük, minden fuvarnál feltettem egy pár szál deszkát a kocsira, amit aztán az épülő új ház előtt ledobtam neki. Bizonyisten nem kaptam érte egy vasat sem, nem is fogadtam volna el, hiszen mindig panaszkodott, hogy mindenüket felemészti a nagy ház. Aztán lebuktunk. Azaz csak én, mert megsajnáltam a bőgő gyerekeket, meg a sok sitníkeskedéstől holtrafáradt asszonyt, magamra vállaltam mindent. Azt mondtam, én ajánlo'tam fel neki, ő nem akarta elfogadni, de addig beszéltem, amig belement. Hülyeség volt, de utánam nem sírt a kutya sem, ő meg szegény hiányzott volna otthon. így is kapott három havi felfüggesztést, nekem pedig — büntetett előéletemre való tekintettel a nyamba sóztak egy kerek esztendőt Most utazom, ki tudja, mi vár rám ott, ahova megyek. Tulajdonképpen vódás: vedd el, ne vedd el 1 Hogy a fene vitte volna el a jó dolgomat, amikor először a máséhoz nyúltam. Már itt tartanék, hogy képes lennék meglopni egy asszonyt, aki ráadásul még meg is bízott bennem, idegenben? 1 No jő, amit eddig tettem tulajdonképpen az is lopás volt, de nem egyetlen személy tulajdonát emeltem el, hanem — ahogy mondogatták a bíróságon — a nép vagyonát, tehát a magamét is. Ez már csúnyább dolog lenne, ez már zsebmetszésnek számít. Balkezem— anélkül hogy akartam volna — a levegőbe emelkedett és tétován nyúlt a táska felé. Agyam lázasan dolgozott nem az egészet, csak valamennyit vegyél el, amennyit nem vesz észre! Ha kapsz is munkát, két hétig fizetés nuku, addig meg élni kell valamiből. Amivel elbocsátottak, az édeskevés. Talán nem is tudja, mennyi van a tárcában? A másik kezem is a levegőbe emelkedett és valami ellenállhatatlan erő húzott felfelé az ülésről. Győzni akartam önmagam felett. Ökölbcszorí-: tottain mindkét kezem és v issza hunná ntam az ülésre. Aljas vagy.... aljas..á to
