A Hét 1962/2 (7. évfolyam, 26-52. szám)
1962-12-02 / 48. szám
Ha áldozat nincs... Az előző számban abbahagyott gondolatmenethez szeretnék visszakanyarodni, és nyomatékot adni annak a megállapításnak, hogy a kisvárosok kulturális élete pangásának, lanyhaságának egyik oka az arra hivatott szervek és intézmények formális munkáján, üres, külsőségeket érvényesítő munkamódszerén kívül a „művelt fők” nagy részének önmagába zárkózása, elefántcsont-toronyba vonulása, a kulturális élettől való visszahúzódása, viszolygása, egyéni kényelemszeretete, hogy úgy mondjam: szellemi restsége. Már pedig: hol áldozat nincs, nincs kultúra! Hadd időzzem még egy kicsit ennél a gondolatnál. Heltai Jenő egyik versében olyan embertípusról szól, aki „vagy forró, vagy hideg, de sose langyos”. Azt hiszem, az értelmiségnek éppen ez a legrosszabb típusa: a „langyos”, akit — Eötvös szerint — „nem hevít korának érzeménye", ezért a korszak nagy kulturális feladataival szembeni közömbössége távol tartja minden közösségi megmozdulástól: jól érzi magát a tespedtségben. Ha Ady élne — mint ahogy még élhetne, hisz éppen most volna 85 éves — bizonyára újból elhangzana ajkáról a keserű kitörés, mint hajdan kora tanítójárói: „Ma is itt ül lomhán, petyhüdten ...”, pedig Gyújtatott lelkek víg mécsesének, Ott, ahol Sötét ül várost és falut... Ahhoz azonban, hogy — nemcsak a tanító, hanem a kisváros minden értelmiségije — valóban a lelkek víg mécsese, vagy megszokottabb kifejezéssel élve: fáklyája legyen, az elpuhultság bástyája mögül mindenkinek a porondra kell lépni, és cselekedni, még akkor is, ha egyesek úgy vélnék, már eleget tettek, vagy hogy nélkülük is meglesz a kultúra. Vörösmarty örökszép szavai a Gondolatok a könyvtárban c. nagy költeményéből ma is, sőt napjainkban különösen időszerűek: Es mégis — mégis fáradozni kell. Egy újabb szellem kezd felküzdeni. Egy új irány tör át a lelkeken: A nyers fajokba tisztább érzeményt S gyümölcsözőbb eszméket oltani... Mi dolgunk a világon? küzdeni Erőnk szerint a legnemesbekért. Értelmiségi ember számára alig lehet nemesebb, „testhezállóbb” küzdelmet elképzelni, mint amire itt a költő utal. Hisz valójában ez napjaink koreszméje. Új szellem, új irány, tisztább érzelmek: az „egy mindenkiért, mindenki egyért” eszméje, „az ember embernek barátja” eszméje: a szocialista humanizmus eszméje, amelynek kiteljesedéséért, az emberi tudatban való elhintéséért, összegező kifejezéssel élve: a kulturális forradalom megvalósításáért nem szabad sajnálni a személyes áldozatot. Hol áldozat nincs, nincs kultúra. S bár mi már a fejlett szocialista társadalom építésén fáradozunk, a „lantot”, az irodalom, a művészet és a művelődés terjesztésének a lantját nem tehetjük le. Közna pi gondok Még nagyon korai volna. Hogy is mondja Petőfi: Ha majd a bőség kosarából Mindenki egyaránt vehet, Ha majd a jognak asztalánál Mind egyaránt foglal helyet, Ha majd a szellem napvilága Ragyog minden ház ablakán: Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk, Mert itt van már a Kánaán! Es addig? addig nincs megnyugvás... Nem is lehet. A szellem napvilágát, a kultúrát, milliók kincsévé kell tenni, mint ahogy az a reménység, napsugár, tavasz, s mint az a virág, „mely dús kelyhét kitárva szétönti illatát a szomjazó világra”. De azt hiszem, az idézetekből és a nagy szellemek idézéséből elég. Ébresztőül és serkentőül szántam őket, hogy a kultúra a mi kisvárosainkban se maradjon árván, hogy a pedagógusban, orvosban, mezőgazdászban, mérnökben, jogászban és minden jóravaló, becsületes polgárban pártfogójára, terjesztőjére, továbbadójára: éltetőjére találjon. TOLVAJ BERTALAN rS/SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS/SSS/S/SSSSSSSSSfSSSSSSSSSSSSSSSSSSS/S/SSSSSfSSSSSSSSSS//SSSS.'SSSSSSSSSSSSSSSSSfSSSfSfSS/SSSfSSSSSSS.rSSSSSSSSSSfSSSSSSSSSSSSS/SSSSSSSSSSSSSf. akárkinek: Bognár Pistának, az ő egykori legjobb tanulójának, akiből nagyszerű ember nevelődött: — Hogyan kerültem ide — kezdte keserű öngúnnyal. — Kirúgtak a tanárságból, olyat rúgtak rajtam, hogy egészen ide estem!... Hogy miért?!... Mert hogy a múltban egy nagy gazdaságot vezettem, és mintagazdaságot csináltam belőle ... Hűen kiszolgáltam a kapitalista rendszert? — Pedig hidd el, Pista fiam, nem politizáltam soha életemben, nem ártottam a légynek sem... Szerettem a földet és a munkámat... annyi volt az egész... s talán egy kicsit értettem is hozzá ... Sematikus ember vagyok, ügyel? — Elhallgat. Sokáig matat a zsebében. — Kínálj meg egy cigarettával! — Tessék! Rágyújtnak és Szász tovább beszél: — Hogy mit csinálok itt?... Építem a szocializmust. Maltert keverek -r géppel, téglát hordok — daruval... hogy nehezemre esik? Talán ... ötvenhat éves vagyok, és későn kezdtem a fizikai munkát ... nehéz megszokni... Ámbár minden munkának megvan a maga szépsége... Hogy a malterkeverésnek és a téglahordásnak van-e? Annak is van, ha máskor nem is érzi az ember, talán akkor egy kicsit beleüt valami a szívébe, amikor elhalad az új ház mellett és a balkonokon kifeszített köteleken pelenkák sorakoznak ... Az én házamban sosem volt pelenka.,. talán azért... Kínálj meg még egy cigarettával! Ismét rágyújtnak. — És hogy miért iszom? ... Elhagyott a feleségem ... Mi mást csinálhatnék ... Tiznöt év a korkülönbség... Emlékezhetsz rá, nagyon szép asszony volt, ma is az... Elhagyott. Nem bírta a téglaport meg a malterszagot... Elhagyott... Én meg iszom... Az italhoz menekülök ... Nagyon szerettem a feleségemet... Bármikor visszafogadnám ... talán___Lehet, hogy nem tudnék vele élni, lehet, hogy elzavarnám ... nem tudom, Pista .., Szeretem, szeretem, nem tehetek róla ... — Elhallgat. A cigarettavéget elmorzsolja a hamutálcán. Pista még egy feketét rendel. Szívből sajnálja az előtte ülő megtört, megkopott, fáradt embert. Bognár Pista agyán hirtelen átsuhant valami, egy gondolat. Bele kell kapaszkodnia, nem szabad elengedni! — Pali bácsi! — kezdi Pista. — Tanácsot szeretnék kérni magától. — Tanácsot?... Tőlem? — Igen... A szülőfalumban gyengén megy a szövetkezet... Hívnak, nagyon hívnak haza... Elnöknek. Mit csináljak? Szász Pál két tenyerére hajtja a homlokát, őszülő haja a kezefejére hull. Sokáig gondolkozik, végül megszólal: — Itt is hasznos munkát végzel... Meg aztán a focinál óriási lehetőségek állnak előtted: országos válogatottság, külföldi turnék, nagy nemzetközi mérkőzések ... És a falu?... jól ismerem a falut! Igaz, ha hívnak, bíznak benned, de az első sikertelenség kiábrándíthatja őket is, téged is... Meg aztán hálátlanok az emberek: addig jő az ember, amíg jó, aztán eljön az idő, amikor... Sző se róla, lehetne ott valamit csinálni, ott lehetne megmutatni, hogy meddig ember az ember!... Az igazi férfira mindig az olyasmi van csábító hatással, ahol küzdeni lehet, ahol küzdelemmel lehet győzni... Különben, te azt nagyon jól tudod!... Hm, haza menni, vagy sem?!... Én a te helyedben nem mennék! Bognár Pista egy ideig fürkészve nézte Szász arcát: — Mit szólna, Pali bácsi, ha azt mondanám, gyerünk el együtt!? Feljebb emelkedett Szász feje, úgy nézett Pistára, mintha nem értette volna a szavát: — Hogyan mondtad? — Gyerünk el együtt! — ismétli Pista. — Én az elnök, és maga az agronőmus!... Megpróbálnánk valamit tenni! Ha nem sikerül, visszajövünk, ha sikerül, maradunk. Én tudom, hogy ketten sokat tudnánk csinálni, nagyon sokat! Szász Pál néz, néz egyre felderülőbb arccal. Mosolyog, nevetni kezd, Pista vállára üt: — Gondolod? — Volna kedve, Pali bácsi? Elszomorodik az őszülő ember. Felsóhajt: — Én rossz káder vagyok, fiam. — Majd én kezeskedem magáért!... — Nem rossz gondolat, Pista, nem rossz gondolat... Hátha sikerülne még egyszer mintagazdaságot csinálni? ... Lehet, hogy sikerülne, ha nagyon akarnánk! Pista kinyújtja a kezét: — Kezet rá, Pali bácsi! Szász bizonytalankodva nyújtja a kezét, de a címét már szívesen diktálja. Ha majd minden elrendeződik otthon, Pista megírja a levelet. Szász azonnal csomagol és utazik. Áll az alku, megvan az egyezség, s még egy utolsó kikötés a fiatalember részéről kétszer aláhúzva. — A mai nappal befejezni az ivást! Ojabb kézszorítás és búcsúzás. Megy ki-ki a maga útján, de a gondolatuk egy: valamit csinálnak abban a faluban! (Folytatjuk) *3
