A Hét 1962/2 (7. évfolyam, 26-52. szám)

1962-12-02 / 48. szám

A nagy nap

(Folytatás a 11. olUalrólf

— Te mindig találsz valami mentséget, ha kedvencedről van szó — válaszolta Fáni néni békülékeny hangon.

A feszültség enyhülését Gábor nyomban a maga javára használta fel. Most már nem habozott. Félénk mosollyal Fáni nénihez rohant, rövid kis karjával átölelte és hízelegve így szólt:

— Fáni néni, ne tessék haragudni.

Apja élvezte a jelenetet, sodort cigarettájából nagyot szippantott, mosolyát a kékes füst mögé rejtette. Fáni néni hangja pedig elvesztette az élét, elérzékenyülten szólt:

— Nem haragszom én rád, csak könynyelműsködnöd nem szabad — válaszolta mosolyogva, miközben anyásán megsimogatta a gyerek fejét.

— Egészen a te fiad — folytatta —, akor vesz le a lábámról, amikor akar. A múltkor is azt mondta nekem, hogy ne kibaáljak, mert akkor csúnya vagyok.

— Hát akkor én megyek — szólt közbe Gábor szerényen, de enyhe türelmetlenséggel, mint aki mindenki kívánságának eleget tett, és most már szeretne a maga ügyében eljárni.

Senki sem tartóztatta. Amikor túl volt a kapun, szedte a lábait, rohant, mintha üldözték volna. Kétszer is hátra tekintett, de senki se követte.

Hosszú, keskeny udvar fogadta. Az első percekben kissé meghökkent az eléje tárulkozó látványtól, az egész udvarban egyetlen résnyi üres helyet nem fedezett fel, minden zsúfolva volt itt a rengeteg kék, sárga, lila és minden színárnyakban pompázó virágoktól. Ennyi tarkaságot ilyen szűk helyen összezsúfolva még nem látott. Az alacsony, hosszú házat verandaként a futóbab kúszó szárai szőtték át. A sárgászöld nagy levelek elrejtették az egész ház sivár szegénységét. Az óriási békés napraforgók a szeptemberi napfényben rikító sárga színükkel szinte bőgtek itt, akárcsak a jámbor tehenek, ha estefelé hazatértek a legelőkről. Az őszirózsák sűrű, tarka tömege, a rezeda és szegfű átható illata a mosónők és mesteremberek szép iránti rajongásáról adtak hírt. A gazdag kép a szegényes házban Gábort annyira lenyűgözte, hogy néhány pillanatra megfeledkezett jövetele céljáról.

Egy idősebb asszony, aki éppen egy veder moslékkal lépett ki a lakásából, igazította útba Babjákékhoz.

Mindössze egy lépcsőt kellett lelépnie, de Gábornak az volt a benyomása, hogy egy pincébe ^jutott. Homály fogadta, csak itt-ott hatolt be a kis ablakon némi fény a szikrázó szeptemberi napból. Kissé ijedten nézett körül... Noha az idő jóval ebéd után járt, Babjákéknál csak most ebédeltek. Az alacsony, gerendás menynyezetű konyhában több fiú és lány ült egy nagy asztal körül, tört krumplit ettek savanyú tejjel. Babjákné, egy kendős, sovány, ráncosarcú asszony a tűzhely mellett ült egy alacsony sámlin, és nagy fakanállal ette a krumplit.

Gábor arra gondolt, hogy Babják néni már nem fért az asztalhoz, az sem kerülte el a figyelmét, hogy Babjákéknál mindenki fakanállal eszik. Nagyok és mélyek ezek a kanalak. Sok krumpli fér rájuk. A krumpli szinte tolakodón minduntalan visszatért kavargó gondolatai közé. Az erős, átható főtt krumpliszagtól képtelen volt szabadulni. És noha Babjákék alacsony konyhája saját konyhájukra emlékeztette, az első pillanatokban zavartan egyik lábáról a másikra ifit.

Halkan, alig érthetően köszönt.

Az öreg bajuszos, aki az asztalfőn ült, azonban megnallotta, és kedélyesen viszsza köszönt.

— Adjon isten jónapot.

Ez a napszámos — gondolta, közben nehezen kinyögte, hogy elhozta a cipőt, többet nem bírt szólni, riadt tekintettel Jánost kereste.

— Jé — hallotta János hangját. Nem láthatta, háttal ült feléje, de nyomban előtte termett, szinte kiragadta kezéből a fényes cipőt, és máris próbálta felhúzni meztelen lábára. Erőlködött, a nagy erőfeszítésbe az arca is belepirult, ám hiába próbálgatta az egyik, majd a másik cipőt, sehogy sem bírta a lábára húzni. Nem ment. Már körülvette az egész család, tanácsokkal látták el, idősebb fivére le is térdelt eléje, segíteni próbált, de nem használt .. János széles lába sehogy sem fért bele a kis, kitaposott cipőbe.

— Nem jó — kiáltotta elkeseredetten — rövid és szűk nekem a te cipőd.

Gábor hallgatott, a megdöbbenéstől nem bírt szólni. Bűnösnek érezte magát, mert olyan kicsi a lába és mert egészben véve olyan aprócska. De hát tehet ő erről?... Az apja sem nagy, nemegyszer hallotta, hogy a szomszédok egymásközt a „kis Steinernek” nevezték. Ki tehet erről, kit lehetne ezért felelősségre vonni? A gazdátlan cipő ott hevert előtte és vádolt. A jószándék, a türelmetlenség, a tisztítás mit sem használt. A fel-felvillanő fényes orra úgy hatott, mintha csúfot űzött volna belőle, mintha azt mondta volna neki, így kell neked, miért nem beszélted meg velem? És egyszerre úgy érezte, hogy minden, minden egész napi munkája a visszájára fordul... pedig hát már kora reggel megfogadta magában, hogy iskolába lépésének első napjától megváltozik és jó lesz. Mindez, amit eddig tett, nem számít ... csak mától kezdődik az igazi élete ... És hiába, nem kezdődik. Hiába akarta mindjárt ebéd után beváltani az Ígéretét, hiába kedveskedett Fáni néninek, nem sikerült. Olyan gyötrődve szégyellte magát, mintha csalt volna. Képtelen volt a cipő felé nyúlni, arra a gondolatra pedig, hogy haza vigye és tovább hordja, irtózat fogta el. Agya, szíve, teste-lelke tiltakozott eHene Ügy érezte, nem az ő cipője, már akkor, amikor tisztította, másnak fényesítette ... Tehetetlenül kínlódott, tanácstalan volt. Amikor otthonról elindult, szive derűt árasztott. Sok mindenre gondolt, arra is, hogy fog jános örülni, az anyja is megdicséri, lehet, hogy valamivel meg is kínálják, cukrot, esetleg körtét kap.... de ilyen kudarcra nem számított. Ilyesmi még Fáni néninek sem jutott eszébe. Ki hitte volna?... Szerencsétlennek érezte magát.

János anyja sietett ekkor segítségére.

— Nem baj, fiam — szólt hozzá barátságosan —, hagyd csak itt, mi majd kicseréljük. Lehet, hogy valakinek jó lesz.

Gábor erre a vigaszra megkönnyebbülten felsóhajtott.

János is csatlakozott az anyjához.

— Lehet — mondta tele szájjal, mert újra nekilátott a krumplinak —, hogy kapok cipőt az iskolában. Az igazgató úr elsőnek az én nevemet írta fel. Minek írta volna, ha nem kapok.

— Az igaz — tette hozzá Gábor felszabadultan és most már módjában volt jobban szamügyre venni Babják testvéreit, az apját és az anyját, aki még mindig a kezében tartotta a tál krumplit és evett, rágta a tört krumplit. Gábornak úgy tűnt, hogy rágja, pedig alig volt foga, és az arca sovány, megviselt, és ráncos volt. Nem is értette, hogy fér el ilyen keskeny, sovány arcon annyi ránc. Csodálkozva nézte .., figyelte minden mozdulatát.

— Lehet, hogy újat kapok — folytatta János.

—■ Lehet — válaszolta az anyja, de tányérjából fel sem nézett. — Gyuri is kapott egyszer.

— Egyszer karácsonykor kaptam —, szólt Gyuri, a legidősebb. Tizenkét éves lehetett, szőke és borzas volt, rövid nadrágot viselt bőrszíjjal, csattal. Gábor a bőrszíjat meg a csattot irigyelte.

— Három évvel ezelőtt volt — folytatta —, azután nem kaptam többé. Mindig azt mondták nekem, hogy már kaptam. Benne van a jótékonysági könyvben, de az nincs benne, hogy bakancs volt, és olyan nagy és nehéz volt, hogy alig bírtam benne járni. Fel is törte a lábamat. Az sincs benne a könyvben, hogy büdös volt, mint a döglött hal.

— Ingyen volt —- szólt a bajuszos családfő.

— Bárcsak ez is nagy lett volna — tette hozzá gondterhelten az anya.

Gábor újra a ráncait nézte. Fáni néninek egyetlen ránca sincs, de nem is anya. Turbacs néninek van, és Kozári néninek is van, az ő anyjának is bizonyára jó sok ránca volt. Próbált rá emlékezni, de semmi sem jutott eszébe. Volt ugyan egy elsárgult kép az anyjáról, de azon nem voltak ráncok. Azon a képen az anyjának ijedt és kerek volt a szeme, és nem nézett senkire. Az a kép semmit sem mondott neki, de Babják mamája... Ebben a pillanatban találkozott a tekintetük. Az asszony elmosolyodott, felállt, a tűzhelyre tette az üres tálat, a sámlit feléje tolta.

— Ülj le, fiam — szólt hozzá barátságosan —, ügy látom, rendes gyerek vagy.

— Rendes — szólt János —, őt feleltette elsőnek az igazgató úr, de árva,

nincsen mamája.

Gábor újra tiltakozni akart az árvaság ellen, de nem tellett az erejéből, inkább a sámlira hanyatlott.

— Mikor halt meg az anyád? — kérdezte az asszony részvéttel.

— Nem tudom — válaszolta Gábor. —: Nagyon rég volt.

Babjákné egy almával kínálta meg, nyilván az tette beszédessé.

— Én csak azt tudom — folytatta —, hogy eltemették és azon a napon igen sok ember volt nálunk — hadarta kis szünet után. — És mindenki sírt akkor. Engem Gizi néni tartott a karján és néztem,hogy mindenki sír. Aztán jött egy szekér és elvitte. De én őt sosem láttam, és én senkinek sem mondom, hogy anyu, senkinek sem mondom soha. — Itt zavartan elhallgatott, mint aki érzi, hogy sokat beszélt. Babjáknét figyelte, a tűzhely körül foglalatoskodott, a fedőt emelte le egy hatalmas párolgó fazékról. Csak meggörnyedt hátát látta és a felszálló nedves gőzt.

— Igen — fordult feléje hirtelen Babjákné —, a temetésre most már én is emlékszem ... Ti ugye a Csillag utcában laktok, Turbacsék szomszédságában.

— Igen, ott.

— Nagyon fiatalon halt meg az anyád, gyerekágyban. Szomorú, gyászos temetés volt, egy szál virág sem díszítette a koporsót.

— Egy szál virág se — ismételte Gábor tompán. Nem tudott többet szólni, de tekintetét, le nem vette Babjákné arcáról. A részvét mintha kisimította volna az arcát. Várta, hogy még mond valamit és nyomra vezeti, de az asszony hallgatott. Gábor tanácstalanul az almába harapott. Savanyú volt, összehúzta a száját, de azért szívesen rágta, az alma nyers íze nagyon is beleillett abba a gyászos szomorúságba, amely most fogva tartotta.

14