A Hét 1962/2 (7. évfolyam, 26-52. szám)
1962-12-02 / 48. szám
? O fj(r///j£sss/e//ej('/e/r M Dr. Frantisek Rudas A ma és a korszerű világ új látása és ábrázolása, amennyiben művészi látásról és ábrázolásról van szó, a művészet különleges szerepéből következik a szocializmusban, melynek lényege az a követelmény, hogy a művészet ne korlátozódjék a társadalom történelmi folyamatának passzív tükrözésére, vagy csupán kifejezésére, de aktív átformálója és együttformálója legyen a holnap valóságának. A forradalmi művész számára — mint L. Stoll mondja — a világ a megismerés, benyomások, emóciók és magyarázatok tárgya, de mindenekelőtt a forradalmi változás tárgya. A művész azáltal, hogy művével kitágítja az ember szellemi látókörét, arra tanítja őt, hogy gazdagabban, intenzívebben és forradalmibban fogja fel, élje át és értse meg a világot, mint eddig, hozzájárul a társadalmi és egyéni érdekek egységesítéséhez, az ember egyéniségének integrációjához, tettei forradalmasításához, s ily módon valósággal új társadalmi feladatot teljesít. Valóban érthető és magától értetődő, hogy a művészet társadalmi funkciójának e forradalmi változása mélységes hatással van annak tartalmára és formáira is. A tartalom pólusán a művészet jellegét az igazság aktív, semmitől sem korlátozott leleplezése, sőt megalkotása határozza meg, amely a maga eszközeivel képes beleavatkozni a társadalom forradalmi átváltozásába. A másik póluson az irányzat a legszélesebb tömegek felé fordul, amelyek gondolkodásában, érzésében és tetteiben történelmi változás állt és áll be, s ez az irányzat a művészettől ugyancsak új formát követel, jóval igényesebbet, hatásosabbat, olyat, amely elmélyült gondolkodásra, élete kérdéseinek átélésére képes serkenteni az olvasót, nézőt, vagy hallgatót. Az első pillantásra e változásai tartalmában és formájában világosak, egyszerűek, és egyenes vonalnak. Ha azonban közelebb lépünk a kérdéshez és észrevesszük, hogy a szocialista realizmus e széles programja számos lehetőségét foglalja magában a tárgy, az alkotó módszerek, stílusok, kéziratok stb. megválasztásának, amelyek nagymértékben függenek, a művész tehetségétől és tudata egyéni tartalmától, a problémát nyomban rendkívül bonyolultnak és sokoldalúnak találjuk. Ezenkívül komplikálja a kérdést még az a körülmény is, hogy a művész művészete stílus kérdése egyéniségének kialakulása összetett, belsőleg ellentmondó folyamat. Ez okozza, hogy a szocializmus társadalmi feltételei között is megszámlálhatatlanul sok, egyénileg ismételhetetlen s a maga módján egyedülálló alkotó eljárás számos eszmei és formai különlegesség keletkezik, amelyek egysége alkotja a művészi stílust. Sőt végeredményben a művészi stílusok sokrétűsége azt a látszatot kelti, hogy kizárólagos és egyedüli kifejezői a művész alkotó egyéniségének. A reneszánsz példája, amelynek különböző változatai jelentkeznek a társadalmi fejlődés valamennyi szakaszában, azt bizonyítja, hogy a korszerű stílus kialakulása a művészetben nem véletlen s nem is önkényes elképzelése, akűr zseniális szellemeknek is, de törvényszerűen determinált, mégpedig egyrészt a művészet történelmileg meghatározott objektumával, másrészt a művészi alkotás történelmileg meghatározott szubjektumával s annak viszonyával a művészet objektumához. A világ új elméleti képe, a világnézet, valamint a belőle következő kapcsolatok is a körülöttünk levő világhoz — a tárgyakhoz, emberekhez, társadalomhoz — természetesen nem maradhatott hatás nélkül a művész tudatára. Sőt, mi több, a művész poetikus szubjektumában, akárcsak valami gyűjtőlencsében egyenesen koncentrálódik a háborgó világ hullámverése, amelyben él s amelylyel — művének közvetítésével — aktív, átformáló viszonyban áll. E fcs azt hiszem, éppen itt jutottunk el Korunk művészi típusának, művészetének leglényegesebb vonásához. Az erőfeszítés ez, hogy megragadjuk és szélesen általánosítsuk, ami a körülöttünk levő világban a század hullámveréseként zajlik. Természetesen a világ lényeges, általános látására való törekvés nem csupán a szocializmus és kommunizmus korszaka művészetének kizárólagos vonása. A világ ilyen látására igyekezett minden kor és minden nemzet valóban nagy művésze. Csupán az a kérdés, miképpen tudtak megbirkózni ezzel a kérdéssel. És itt ismét a művész világnézete a döntő, állásfoglalása, a barikádnak ezen vagy amazon a felén. Nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy néhány művésznél, különösképpen a korszakok találkozóján, i Folytatás a 15. oldalon SZIROTYÄK DEZSŐ linómetszete fEVGENYÍJ JEVTUSENKO: Fejüket rázva mondanak... Tejüket rázva mondanak higgadt szavakat: ,Csillapodj le ... Rossz tanácsadó a harag!” En szelíd voltam. De nem sokáig, mert a vad élet összezúzott, jogaimat kiverte. Akár egy ostoba kutyakölyök, úgy éltem: ütöttek, s én még odatoltam a képem. De azután, mivel haragos szívre vágytam, a béketűrés farkát egy csapással levágtam! S elmondom, mi gyújtott még nagyobb haragra. Mikor gyűlés előtt suttogták: „Hagyja abba! Maga még fiatal — a legfőbb kötelesség: írni, írni. Csak írjon hát, ne kötekedjék/” De szándékomból ért nem engedek egy jottát. Tudom: haragudni a hazugokra — jóságI Kommunista vagyok minden ízemben. A kommunizmus, az irányít engem, hogy haragudjam arra, ami útját állja s utamról el nem térít jóakarók tanácsa. Nincs bennem félelemfisak elszánt és makacs hit és —— érdekes élni, ha az ember haragszik. Képes Géza fordítása 9
