A Hét 1962/2 (7. évfolyam, 26-52. szám)

1962-11-25 / 47. szám

wKmA indefl kor megtermi hősnőit, a háború a Zojákat, a tudomány a Cu- WmWá rie asszonyokat s a mindennapi élet — bátran kimondhatjuk — a Bernátnékat.

Ezeknek az asszonyoknak a neve talán sosem válik széles körben ismertté, legtöbbjüké még nyomdafestéket sem lát, az érdem azonban épp olyan, mint a gyémánt, értékén nem változtat akár platina foglalatban ezrek szeme előtt szórja szikráit, akár a föld mélyében ismeretlenül rejtőzik.

Ilyen asszonyokra gondolhatott az az idős munkás, akivel — az eső elöl menekülve — a véletlen összesodort a kapualjban. Mit is mondott akkor?

— Amondó vagyok, hogy igenis, az aszszonyokon nagyon sok múlik. Nemcsak a házasság sorsa függhet tőlük, hanem más, sokkal nagyobb közösségek sorsában is döntő erőt jelenthetnek.

Nézem Bernátné kezét. Ujjaín az új dió és a régi évek munkájának nyoma. Az őszi napfény megcsillant szürkülő, göndör haján. Barnára sült arcából, mosolygó kék szeméből derű árad.

A tizennégy gyerek merre van? Emlékszik-e még karja a dajkáló, ringató mozdulatok ritmusára? Tizenkét éve, hogy megszületett a legkisebbik, aki egyidős a szövetkezettel. Paula néni sok nehéz időt megért, de személy szerint a két újszülött viselte meg a legjobban.

— Ki gondol fizetségre akkor, ha a magatehetetlen kisbabát tisztába teszi, eteti, ápolja, gondozza? Hát ilyenféle csecsemő volt akkor a főrévi szövetkezet is. Törtük magunkat reggeltől estig, minden erőnket, időnket elvette, de vissza nem fizetett semmit. Hanyatt-homlok menekült onnét, aki csak tehette. Hány órát dolgoztunk le ingyen brigádban 1 Olyan reménytelenül nézett ki minden igyekezetünk az első három évben ... Néha sírva szoptattam a kicsit, mikor egy-egy félórára hazaszaladtam. De mindent meg kellett kapnia, amire szüksége volt, fejlődött, gyarapodott. Ez tartotta bennem a lelket. Arra gondoltam, ha a szövetkezetért is mindent elkövetünk, annak is meg kell, hogy legyen a látszatja. Hát meg is lett, csak én koptam el közben.

Maga sem hiszi, mert rám nevet és jól tudja, hogy nevetős arca, szemének tiszta tekintete meghazudtolja korát, mert csak a hiábavaló, eredménytelen küzdelem öregít.

— Csak ma hallaná — mondja. — Brígádmunka? Fizetés nélkül? Egy félórát sémi Hiszen ma nem is kell, mert ha néha ráadás is szükséges a munkából, meg tudják fizetni a bérét. A szövetkezet már „fut”. De teremteni szinte a semmiből, áldozatkészség nélkül bizony nem lehetett.

Bernátnétól egy olyan áldozatot is követelt, amit bizony önként sohasem hozott volna meg. Szép, felnőtt fiát. Három éve a tragikus eseménynek, hogy a traktor

maga alá temette. Tizennégy gyermekéből tizenkettőt felnevelt, de azóta már csak tizenegyen vannak.

A szülőkön kívül még négy gyermek él a kétszobás kis házban. Közülük a legidősebb most tölti éppen első katonaévét.

— Szépen keresett már mikor elment, 1600—1600 koronát is hozott haza havonta. Egy ruhát sem vett magának, hogy ne hívott volna: „Ugyan, jöjjön, anyus választani. Maga mégis jobban ért az ilyesmihez”. Segített pénzzel is, szerény, jó fiú. De nem lehet egyikre sem panaszom. Nem volt rá sose időm, hogy kényeztetéssel követelővé tettem volna őket, mégis hazahúznak még ma is mindannyian.

Mi lehet az az otthont teremtő erő, ami ebben az egyszerű, kedves asszonyban lakozik. A meg nem alkuvó kötelességteljesítés mindenkivel és mindennel szemben? Vagy az a plusz, amit még még ezen felül adott? Az a szeretet, amiből mindenkinek és mindennek kijutott, amivel csak foglalkozott? De nem hagy időt a töprengésre.

— Csak az idő. Mindig azzal volt a legtöbb bajom. Ma is ritkán fordul elő, hogy egy-egy negyedóráig ölhetett kézzel ülhetnék. Pedig már a nemzeti bizottsági tagságomról is lemondtam. Három évig foglalkoztam szociális ügyekkel. Gyakorlott szakácsnénak nem nagyon kell a receptkönyv. Nem is akadt hiba abban, amit csináltam, csakhát mikor? Tenger volt a munka a szövetkezetben, mert ez akkor volt, amikor még olyan messze húzódtak tőlünk az emberek, amennyire csak lehetett. Sötét, estében jártam házról házra s igyekeztem meggyőzni, rábeszélni az embereket, asszonyokat, jöjjenek brigádba, segítsenek, talpra kell állnunk, nem várhatunk a sült galambra, hát... nemigen fújták meg a széket, hogy leültessenek. Még azt is megkaptam, hogy mit kuntorgok ilyen sötétben s háborgatok mást. A rendes emberek vacsora után már a lámpát ülik körül. De az efféle sem tudta kedvem szegni. Más volt az, amiért nem vállaltam többé tagságot. A házi béke került

veszedelembe. Nemcsak az uram traktált megjegyzésekkel, a gyerekek is kezdték a szemrehányásokat. Először rosszul esett, hogy nincsenek megértéssel, de nem tartott sokáig, amíg rájöttem: nincs az a közügy, ami fontosabb lehetne a családomnál.

Bernát bácsi nem kapcsolódik bele a beszélgetésbe, a kertben motoz, míg mi a íalmenti lócán ülünk, de úgy látom, hogy most suttyomban mosolyog a bajsza alatt. Talán arra gondol, amikor szép szóval, aztán erélyesebben a családi tűzhely mellé kötötte feleségét, aki úgy ontotta munkabírását, erejét, szeretetét minden jó ügy érdedében, mintha bizony elpusztíthatatlan lenne.

— Van rátermett asszony akárhány — folytatja —, magam is rájöttem, meg aztán már könnyebben gördül a szekerünk kereke. Nem akarok én nagy dolgot csinálni belőle, de regényt lehetne írni arról, mi minden történt azalatt, amíg így lett, amint van.

De nem szívesen beszélt az elmúlt rosszról, inkább néz előre, mint hátra. Talán éppen ez a tulajdonsága őrizte meg őt még ma is életvidámnak, fiatalnak. Pedig az élete ma sem idill, mint ahogy az életben lehetnek idillek, de maga az élet sosem lehet az. Küzdelmes évek, becsülettel töltött hosszú sora azonban elvezet odáig, ahonnét az ember már a termést is látja, s ez megajándékozza a derűs életszemlélettel.

Tízéves forma fiú fordul be a kapun. Az egyik unoka. A nagymama köténye alatt megcsörren a dió. Mialatt a fiúcska a csemegét fogyasztja, megérkezik az egyik gyerek is. Sudár, fekete kislány, tizenhat-tizenhét évesnek nézném, de még csak a kilencedik osztályba jár. Divatosan szabott nadrág simul rája, mellénk telepedik a padra. Elnézem egymás mellett a falusias szoknyát és a bársony nadrágot. Sosem hittem volna, hogy ilyen összhang lehet két ennyire elütő ruhadarab között. ORDÖDY KATALIN

(Prandl Sándor felvételei)