A Hét 1962/2 (7. évfolyam, 26-52. szám)
1962-11-25 / 47. szám
Köznapi gondok Miért nem virágzik? s'fr or/r///s/ss/se//e/’/e/e n Nem a hárs virágzását sürgetem, se nem az őszirózsák hervadását siratom. A kultúra virágzását szorgalmazom. Falun és városon egyaránt. Mert hol virágzik, hol nem. A kisebb falvakban és a nagyvárosokban még csak hagyján. De az olyan se falu, se város jellegű helyeken, mint mondjuk Királyhelmec, semmiképp sem lehet a kultúra virágzásáról beszélni. És ez az, amit most szóvá akarok tenni. De miért nem virágzik? Nincs talán ezekben a kisvárosokban — nevezzük így őket — elég kultúraszerető, kultúrát igénylő? Vagy kevés kultúrához értő, a művelődési értékeket továbbítani, átadni tudó, közkinccső tevő tehetséges ember? Hiányoznak a közigazgatási szervek, a kulturális intézmények vagy a tömegszervezetek? Aligha. Nézzük csakl E városkában talán már nincs is olyan család, amelyiknek rádiója ne volna, s rohamosan szaporodik a televízió tulajdonosok száma is. Ez azt bizonyítja, hogy a művelődési, ismeretszerzési vágy a lakosokban megvan. Ha a komáromi színház vendégszerepei, vagy külföldi együttes lép fel, a szabadtéri színpad zsúfolásig megtelik. Ha időnként írók vetődnek ide, az olvasók érdeklődéssel beszélgetnek, vitatkoznak velük. A kulturális szomj tehát letagadhatatlan tény. A kultúrhához értő, kiművelt agyban sincs hiány. Hiszen, ha azon kezdjük, hogy ezek a városkák általában rendelkeznek valamilyen középiskolával, egy-két kilencéves iskolával, mezőgazdasági vagy ipari tanonciskolával, sőt zeneiskolával is, s ha az ezekben működő pedagógusokat összeszámláljuk (száz körül mozog a számuk, s köztük tucatnyi irodalomszakos van, tehát kell, hogy a kultúrához értsenek!) — máris úgy tűnik, hogy sok is az „eszkimó.“ De jócskán van egyéb művelt fő is: orvos, fogorvos, állatorvos, nem egy munkatárssal, az állami gazdaságban vagy szövetkezetben szakképzett mezőgazdászok, az üzemekben és vállalatokban mérnökök, jogászok, szakértők sora, sokan közülük irodalmilag is képzettek, olvasottak, tehát a műveltség terjesztésére, a kulturális élet fejlesztésére kiválóan alkalmasak. És a kultúra mégsem virágzik. Van aztán ezeknek a városkáknak helyi nemzeti bizottságuk választott tanáccsal, ennek pedig kulturális és iskolaügyi szakbizottsága, a szakbizottságban olyan tagok, akiket azért jelöltek ide, mert érdeklődési körüknél vagy beosztásuknál fogva közel állanak a kultúrához. Van körzeti vagy helyi művelődési házuk igazgatóval az élen, ennek módszertani munkatársa és széles előadói köre. Van évi és havi tervük, módszertani könyvtáruk. Tömegszervezetekben sem szűkölködnek (köztük a Csemadok is!) Ezeket az illető szervezet legfejlettebb tagjai alkotják. Időnként vezetőségi ülést is tartanak, tagságit is hébe-hóba. Beszámoló is elhangzik, vitát is nyitnak hozzá,“ „felvetik a problémákat“, még határozat is születik, de a kulturális élet marad a régiben. Van agitációs központ, annak vezetője, a vezetőnek „segítői“, megalakították az agitációs csoportot is, csak éppen a népnevelő munka nem halad. Néhol még irodalmi színpad is van, amelyik hónapokkal ezelőtt megalakult, egyszer-kétszer fel is lépett, de a következő fellépést már hetek óta halogatják, s ki tudja, mikor érjük meg? A közigazgatási szervek, kulturális intézmények és tömegszervezetek tehát nem hiányoznak. A kultúra mégsem virágzik, a kulturális élet mégis sivár. Amint most újra olvasom ezt az egyhangú, dísztelen felsorolást, ez az érzésem, hogy ezt a dicstelen állapotot: a kulturális élet egyhelyben topogását. szürkeségét akaratlanul is hűen érzékelteti. Mintha az intézményeknek, vállalatoknak, iskoláknak, szervezeteknek ez a tömkelegé, egy megbéklyőzott, gúzsbakötött múmia volna, amely nem mozdulhat, mert az összehívások, megnyitások, beszámolók, hozzászólások, vitaértékelések, zárószók, határozati javaslatok és megszavazott határozatok, évi és havi keret- és „operatív“ tervek, határidők, felelősök és feladatul adások áldatlan béklyói megbabonázottan csak a formalizmus és a papírtevékenység szintjén tartiák az alkotóerőt, s nem akad ember, aki ebből a bűvös hálóból kiszabadulva szivvel-lélekke! összefogná, felkarolná a kultúra igaz híveit, a hozzáértő tehetségeket, hogy fellobbantanák a kultúra fáklyáját. Ügy látszik, itt mindenki a másikra vár, kezdeményezni nem akar senki, mert az gonddal jár, a szabad idő rovására megy, s az egyéni kényelem még; sokaknál jóval előbbre való, mint a kultúra, amely pedig közügy, a nép ügye, a nép érdeke. Ez viszont egy kis többletmunka nélkül, áldozat nélkül nem érhető el. Akaratlanul is Kozsevnyikov most olvasott könyve, a Bemutatom Balujevet egyik megállapítása jut eszembe: „Munka nélkUI sem az ember, sem az emberi kultúra nem létezhet. Mindennek alapja a cselekvés.“ És ebben a viszonylatban kell igazat adnom a könyv szerzőjének abban is, hogy „az egyén tehetségét ne személyes tulajdonnak, hanem népi tulajdonnak tekintsék.“ Én azt hiszem, itt a gyökere e kisvárosok kulturális élete sivárságának. Megvan a sok szerv, szervezet és intézmény, megvan a sok képzett ember, nagy részük azonban tehetségét csupán arra használja fel, hogy a munkahelyen eleget tegyen a rábízott feladatnak, s hogy otthon kényelmesen berendezkedjen. Tehetségüket viszont éppen olyan személyes tulajdonnak tekintik, mint a felépített házat vagy a megvásárolt személykocsit, és képességüket a kultúra sokfelé ágazó területén nem gyümölcsöztetik. Tudom, most csupán a tény megállapításáig, s talán a bajoknak csak egyik gyökeréig jutottam el, a kivezető ösvény taposását azonban itt kell megkezdeni. A következő számokban ezt az ösvényt szeretném végigjárni. TOLVAJ BERTALAN * Samuil Rozinas (Szovjetunió): Balti halász (linómetszet) 9
