A Hét 1962/2 (7. évfolyam, 26-52. szám)
1962-11-18 / 46. szám
Csanda Sándor: Valóság és illúzió Szlovákiai Szépirodalmi Könyvkiadó, 1962) Csanda Sándor nemrégiben megjelent tanulmánykötete az eddig igen mostohán művelt irodalomtudományunk lassú éledését bizonyítja. Ezért csak helyeselni tudjuk a dr. Ján Caploviö szakszerű, de kissé általános jellegű előszavával bevezetett, külsőleg is tetszetős könyv megjelenését, mert a szerző eddig leginkább folyóiratokban olvasható tanulmányai kötetbe gyűjtve szolgálhatják legjobban irodalomtudományunk fejlődését. Nemkülönben fontos ez írójuk tudományos fejlődése szempontjából is, hiszen kötetbe csak érett, időtálló alkotások kerülhetnek, s kiválogatásuk bizonyos önellenőrzésre, önfelmérésre nyújt lehetőséget, ami egyáltalán nem közömbös kutatómódszerének, alkotói lendületének, érdeklődési körének későbbi alakulására. A könyv címe — Valóság és illúzió — szerencsés rátalálás. Nagyszerűen fejezi ki Csanda Sándor egész tudományos munkásságának célját és értelmét: megtalálni a múlt gazdag — sokszor tudatosan félremagyarázott — irodalmi örökségében a valóságos értékeket, felfedni a két nép történelmi és társadalmi együttélésének és kulturális kapcsolatának soviniszta-nacionalista illúzióktól mentes viszonyát. A kötet tiz nem egyenlő jelentőségű tanulmányt tartalmaz, amelyek — témakörüknek megfelelően — két részben csoportosulnak. Az első részben a szerző kapcsolattörténeti kutatásainak legfontosabb eredményeit találjuk, a második rész pedig az első Csehszlovák Köztársaság haladó hagyományaival foglalkozik. Itt jegyezzük meg, hogy a kötet utolsó írása, a Megalkuvás nélkül című antológiáról szóló kritika tematikáját és célját tekintve nem illeszkedik bele a tanulmánygyűjtemény egészébe. Szerencsésebb lett volna kihagyni, esetleg egy harmadik részben válogatást nyújtani a szerző kritikai tevékenységéről. Különösen az első részben közölt tanulmányok tarthatnak számot mind a szakemberek mind a széles olvasóközönség érdeklődésére. Hiszen aligha akad az irodalomtörténetnek érdekesebb területe, mint annak feltárása, hogy az egyes korszakok irodalma honnét szívta magába a fejlődéséhez szükséges életerőt; milyen hatással van az egyes nemzetek szellemi életére a szomszéd népek kultúrájának közelsége, milyen kölcsönöshatást eredményezett érintkezésük. Csanda Sándor a szlovák—magyar kölcsönhatást kutatja, különös tekintettel a két nép kapcsolatának legértékesebb múltbeli szakaszára, a kurucharcok idejére. Tudományos eredményei mellett azért is figyelmet érdemel munkássága, mert leginkább saját kutatásaira támaszkodott, hiszen a felszabadulásig nemigen vizsgálták azokat a mozzanatokat, amelyek a két nép történelmi együttélésének gazdasági és társadalmi rendszereiben a dolgozó tömegek közös harcát igazolták. S ha igen, akkor legtöbbször nacionalista szellemben fogant, előregyártott konklúziók bizonyítása érdekében tették, melyeknek igen kevés közük volt a haladáshoz. Mindkét fél kutatói elhallgatták, ha valami pozitív kapcsolatra bukkantak, s csaa a negatív momentumokat ismertették, melyekről ködös, soviniszta illúziók támogatását remélték. Csanda már a kötet első írásában megcáfolja e kérdés vizsgálóinak véleményét: A Szigetvár ostromáról szóló szlovák és magyar históriás ének tanulságos elemzésének részletes, filologizáló egybevetésének eredményeként leszögezi: „Már a XVI. században létezett termékeny,. mind; két nemzet költészetét gyarapító kapcsolat, amely a közös hazában élő népek közös múltjában, a közös ellenség elleni harcban gyökerezik“. Ezt a megállapítást fejleszti tovább a kötet egyik legérdekesebb írásában: a „Szilágyi és Hagymási“ széphistória szlovák és magyar változata eredetének kérdéséről szóló esszéjében, amellyel egy felszabadulás előtti, vakvágányra futott, nacionalista ihletettségű, meddő és tudománytalan irodalmi csatározás végére tesz pontot. Évtizedeken keresztül bizonygatták a magyar és a szlovák történészek, hogy a széphistőria magyar illetve szlovák szövege az eredeti, a másik fordítás. Csanda alapos történeti és filológiai felkészültséggel nyúl ehhez a bonyolult, sokszor megvizsgált, különböző szempontok szerint feldolgozott problémához, s nem retten vissza olyan patinás nevekkel sem vitába szállni, mint Toldy Ferenc, Horváth János, Skultéty, Brtáft és mások. A kérdés irodalmát elemezve rámutat kutató elődeinek legnagyobb hibájára, hogy soviniszta eszméktől vezérelve, vizsgálódásaik célját csupán a fordítás eldöntésének kérdésére korlátozták. A szerző ezt a kérdést — igen helyesen — csak másodrendűnek tartja. S a széphistőria minden fellelhető lengyel, német, román, szerb—horvát és szlovák-magyar változatának meggyőző érvelésű, módszerében körültekintő filológiai és verstani összehasonlítása eredményeként levonja a végső, a haladás, az egyetemes kulturális fejlődés szempontjából fontos tanulságot: a szlovák és a magyar szöveg között fordítási viszony áll fenn, ami igen szoros irodalmi kapcsolatot bizonyít. Több tudományos érv szól amellett, hogy magyar nyelvből fordították szlovákra, de nincs kizárva az ellenkezője sem. Az a tény azonban minden kétséget kizár, hogy az eddig ismert változatok egyike sem szolgált a fordítás alapjául. A felületes olvasó tán túlzott óvatosságot vél kicsengeni ezekből a megállapításokból. A szerző azonban maga fejtette ki tanulmánya bevezetőjében: „nem a végső szó kimondásának igényével“ fog hozzá tudományos eredményeinek összegezéséhez. Kitűzött célját elérte: eloszlatta a kérdést, homályba burkoló nacionalista romantikát, megszabta a további kutatások irányát. Tanulmánya jó példája annak, hogy marxista meggyőződésű és műveltségű irodalomtörténész még az ilyen ún. „kényes“ kérdésekkel is sikerrel tud megbirkózni. Figyelmet érdemel a szerző kistanulmánya is, amelyben századunk legbecsesebb magyar irodalomtörténeti felfedezésével, a Fanchali Jőb-kódexszel foglalkozik. Ezt a kéziratos könyvet Ján Misianik, a Szlovák Tudományos Akadémia dolgozója fedezte fel a bécsi Nemzeti Könyvtárban. Magyarul nem tudván, e kötet szerzőjétől kért felvilágosítást a kódexben található magyar szöveget illetően. Csanda megállapította, hogy a kötet — többek között — az eddig elényésző töredékben ismert Júlía-drámát, Balassi Bálint Szép magyar komédiáját tartalmazza. A drámán kívül néhány szlovák és magyar vers is található a kódexben. A szlovák versek szenzáció-számba mennek, mert ezek az első felfedezett szlovák világi tárgyú költemények. Különös figyelmet érdemel az első rész utolsó írása, amelyben a népköltészettel kapcsolatos megállapításait mondja el a szerző. A folklórról szólva már nem egy szakember mutatott rá a nacionalizmus veszélyére. Megállapították, hogy a nyelvi határokon igen gyakran használták fel a múltban a népköltészeti termékeket nacionalista érzelmek táplálására. Ennek leginkább a folklór tudományos, dialektikus szemléletű vizsgálatával lehet gátját vetni. Igen érdekes és felettébb vitára késztető nyomon követni Csanda gondolatmenetét a népköltészet születésének és terjedésének körülményeiről, valamint a népköltészet és műköltészet kölcsönös egymásrahatásáról. A kötet második része a csehszlovákiai magyar irodalom kérdéseivel foglalkozik. Az első tanulmányban Selley Józsefről, a burzsoá Csehszlovák Köztársaság magyarnyelvű irodalmának egyik legérdekesebb egyéniségéről rajzol átfogó képet a szerző. A marxizmus értékskálája szerint értékeli és világítja meg ennek a ki nem bontakozó tehetségű, eredeti parasztírónak genézisét, írói és emberi fejlődését. Nem törekszik teljességre, csak a leglényegesebb momentumokat ragadja ki az író munkásságából, tanulmánya így is megbízható alapjául szolgálhat egy később megírandó Sellyei-monográfiának. Haladó hagyományaink ápolása és napjaink kulturális életének gazdagodása szempontjából legértékesebbnek látszik Csanda Sándornak az első köztársaságbeli marxista szellemű folyóiratról, az Útról szóló hézagpótló tanulmánya. Alapos történelmi és tárgyi felkészültséggel elemzi és értékeli azt a heroikus küzdelmet, melyet e folyóirat szerkesztősége vívott a lap fenntartásáért, politikai és kulturális céljainak megvalósításáért. Az Út a Csehszlovák Kommunista Párt kultúrpolitkiai lapja, a csehszlovákiai magyar szocialista irodalom első jelentős fóruma volt, mely jóval haladóbb irodalmi tendenciákat ápolt, mint a korabeli magyarországi lapok. Emeli a tanulmány értékét, hogy külön elemzi a folyóirat főszerkesztőjének, Fábry Zoltánnak munkásságát is, aki kivételes irodalmi és politikai műveltségével irányt és mértéket szabott az Üt kultúrpolitikájának. Külön fejezetet fordít a Sarló mozgalom jelentőségének és a politikai életben betöltött szerepének elemzésére. Elsőnek méltányolja az Út másik vezéralakjának, Balogh Edgárnak működését is, aki a Sarlómozgalom vezetője volt, s nagy szerepet vitt a mozgalom balratolódásában. Hatalmas publicisztikai anyagot dolgozott fel Csanda Sándor e tanulmányához, s szerkesztő, anyag-elosztó érzékét bizonyítja, hogy a sokrétű anyaghalmaz csábításai ellenére is megőrizte tanulmánya szerkezeti egyensúlyát. Végezetül örömmel nyugtázzuk, hogy irodalomtudományunk egy igen olvasmányos, amellett tudományos igényű kötettel gyarapodott. SZEBERÉNYI ZOLTÁN 14