A Hét 1962/2 (7. évfolyam, 26-52. szám)
1962-10-28 / 43. szám
írnek káetafa Manapság mindenkinek van terve. Van aztán akiében Spartak szerepel, s másikéban hűtőszekrény, romániai nyaralás. Az én tervem egyszerű volt és szerény — alig is nevezhető tervnek, inkább csak amolyan jóhiszemű elképzelés — a fizetés előtt egy héttel kétszáz korona lapult a pénztárcámban, és én eldöntöttem magamban, hogy fizetésig megélek belőle. Naponta harminc korona, külön kiadásaim nincsenek ... délutánonként még sört isihatok ... Közben a televíziós készülékemmel valami baj történt, képernyőjén vibrálva futottak a képek és nem lehetett felélesítent. A barátom, aki kicsit ért az ultrarövid elektromos hullámok titkához, mert mérnök, azt mondta, hogy apróbb hiba lesz a vibrálás oka, és hogy hívjak szerelőt, aki majd néhány koronáért rendbehozza... Fél napon belül lakásom ajtaján kopogott a Közszolgáltatási Vállalatok szerelője, megnézte a készüléket, hümmögött és kijelentette, hogy néhány dolgot ki kell cserélni a készülékben. . Tisztelettel és feltétlen bizalommal hallgattam, mert nem értek a televíziós készülékekhez, a szerelő viszont ért, ő csak tudja, hogy mit kell benne kicserélni és mit nem. Neki is fogott, felbontotta a készüléket és forrasztópákával, fogóval, csipeszekkel kezdett benne matatni. Teli lett az asztal alkatrészekkel, néhány darab a székekre is jutott, a képernyőt meg az ágyra tette, a puha paplanra, hogy öszsze ne törjön ... Megrettenve néztem. Itt baj lesz. A barátom apró javításról beszélt. S ez most itt .. Mi módon állíthatnám őt meg, hogy így belémelegedett a szerelésbe? Ügy éreztem, mintha csipeszeivel és csavarhúzóival engem operálna és ugyanolyan béna tehetetlenség hatalmasodott el rajtam, mint a műtőasztalon fekvő betegen, akinek egy szó beleszólása nincs, hogy melyik belsörészét dobják ki a szemétbe. A szerelő elmélyülten dolgozott, ügyet sem vetett rám, és bátortalan topogásomat sem hallotta. — Talán mégsem — kockáztattam óvatos ellenvetést — talán mégsem kellene mindent kidobni.. .1 Drótokai, tekercsekkel és ellenállásokkal volt elhalmozva, a készülék meg akár egy felbontott baromfi. A laikus megjegyzései a műszaki világ igazi rákfenéje — mondta közömbösen, de fel sem nézett — sokkal veszélyesebbek mint a kártyában a kibic kontárkodása ... — De hát ez mind rossz ... mind ...? — Nagyon el voltam keseredve. Rámbámult. — Na hallja... — mondta sértődötten — nem vagyok én maszek fuseráló Állami ember vagyok én, hallja-e? A munkáról meg papírt kap. Különben itt is hagyhatom, ha akarja... A papírokat ki is töltötte, háromszáznyolcvan koronáról szóltak. S én még úgy terveztem, hogy a kétszáz koronámból megélek a fizetésemig — szomorkodtam, mialatt írt. — Ajaj, polgártárs... tervem nekem is van, nem csak magának! Pénzügyi terv, úgy bizony. És én azt teljesítem, én olyan ember vagyok, mindig teljesítem ... ha ötezer korona értékű javítást írnak elő, azt is teljesítem, és ha tízezer korona a terv, akkor sem jövök zavarba, akkor annyit javítok ... Gyerekeim vannak nekem, polgártárs, apró kicsi fecskék, csak úgy tátogatják a szájukat, amikor hazamegyek. Ügy kell nekem a prémium, mint egy falat kenyér ... A készülék szépen játszik, ügyes szakember a szerelő, és én mégsem tudok szabadulni a sanda gyanútól, hogy szakszerűen visszaélt a tudatlanságommal. Mit tehetek, nem értek az elektrotechnikához. De ha egyszer rámszorul (kezdő fogtechnikus vagyok a betegsegélyzőnél), ha egyszer azzal jön majd hozzám, hogy a fogai között üzemzavar támadt, akkor majd elbeszélgetek vele... DUBA GYULA •SS**SffSSfSSSSSSSSSS/SMfSSfffSrSSSSSS/SSSSSSSSSSSfS/SSSSSfSSSSJ*/S/SSSS/SfSSS/SSS/SSSS/SSS/S/SSSSSSSSSSSSSSSSSSSS/S/SSSSSSS/SSSSSSSSSSSSS////SSSf/SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSf/ffSSfS A téli falusi hajnalok elképzelhetetlenek disznósivítás nélkül. Ugyancsak hozzátar'ozik a derengő félhomályhoz az udvarok farában itt-ott fellobogó lángok hajnalt űző villózása. E fagyos évszak legpompásabb ünnepel közé tartozik még manapság is a disznóölés és azt köve'ő disznótor, ami legtöbbször az éjfél utánba nyúlik: összefogja, megerősíti a rokonságot Mert nem is disznótor az,ahol nincs jelen a sógor, koma, s amelyben legalább éjfél felé nem terem nóta az asztal mellett A faluban minden család vág disznót, nem úgy, mint valamikor. A nagygazdák udvarán ugyan valamikor is visított hajnalankéni a disznó, de a nincsteleneknél legfeljebb cérnavékony hangon egy-egy malacka, vagy semmi. Bállá bácsi, a kisbíró is úgy volt, hol vágott, hol nem Legtöbbször nem Mari néni a felesége, szokta mondogatni: „Vágtunk, vágtunk, kicsinyeket, aprócskát, halálos vétek volt belőle kiereszteni a párát Amikor pörzsöltük, széthúztam előtte a kötényemet, hogy az urnán járók meg ne lássák, mert szégyelltem”. A minap valaki tréfásan megkérdezte az öreg Ballát: — Vágott-e már. Bállá bácsi? Levágta már azt a hitvány sündisznót? — Sündisznó volt ám az öregapád bagószagú dohányzacskója! Kisebbfajta ökörnek is beillett volna, te pupák! — felelte az aprőtermetű öreg és bajúsza alól hegyeset sercintett az út havába, aztán elkomolyodó pislogással hozzátette. — Gyönyörű egy_ állat volt: két mázsa ^negyven kilót nyomott, vagy még többet, mert több súlyunk nem volt. Azt hittem, szét kell szednem az ólat, mondom, ki sem fér rajta. Nagynehezen mégis kihúztuk: hatodmagammal... A kemény hideg ellenére a szövetkezetben nem szünetel a munka. A magtárban megforgatják a vetőmagot, morzsolják és darálják a kukoricát Szecskáznak, hordják a trágyát, a rögtönzött műhelyben javítják, tisztogatják a gépeket. A kertészeti csoport tagjai készítik •a melegágy-kereteket, fonják a takarókat. Jakab Margit a közeljövőben ötezer naposcsibét kap. Tele van gondokkal, munkával, jóformán minden percét a tyúkfarmon tölti, takarít, tisztogat, előkészíti a helyet a csibéknek. Oj év óta azt rebesgetik a faluban, hogy Valkó Péter azért ment a kórházba, mert szégyellte bevárni a leváltást, hiszen hazajön a Bognár Pista, ő lesz az elnök. Mindenki meggyőződéssel álltba, hogy biztosan hazaiön és ha egvszer már itthon lesz, minden megváltozik a szövetkezetben. Ezzel szemben a valóság az, hogy Valkó Péter összeesett az udvar közepén, s a mentőautó félholtan vitte be a kórházba. És újév óta Bogná József is eljár dolgozni a szövetkezetbe. A csoportvezetőségről nem mondott le, dolgozik: mindegy akármit, ahová küldik oda megy. Mindenki csodálkozik rajta, mennyire megváltozott. Jókedvű, vioelődik mintha az égvilágon semmi gondja se volna. Néha a vendéglőbe is elmegy, sokszor éjféli tizenkettő veti haza a kártya mellől. Csak kicsibe játszik, csupán szórakozásból, amint mondja. Egyre többen és egyre gyakrabban kérdik meg tőle, hogy mi lesz a fiával, valóban hazajön, és ha jön, mikor jön. Csak a vállát vonogatja. és az válaszolja, hogy ő nem tud róla, a fia semmit nem szólt. Mégis jó hallani a fülének, hogy várják a fiát, büszkeséggel tölti el a tudatát, hogy bíznak Pistában. Magányos, álmatlan éjszakán mind gyakrabban eljátszógat a gondolattal, hogy egyszer talán mégis hazajön a mérnök fia. Megházasodik, unokái lesznek, akikkel eljátszógat szabad óráiban, s ha majd végleg kiesik kezéből a munka és a vénség tehetetlensége szakad rá, megédesítik az utolsó éveit. Mi történt vele? Miért kívánja, hogy hazajöjjön a fia? Mennyire lázadozott a gondolat ellen, amikor Krnosíkék felvetették. Miért kívánja most mégis? Hiszen ő akarta, hogy menjen el innen, menjen a pokolból, ahol örökké csak állat volt az ember, És most? És ezután? Most más az élet, más a világ? Vagy más lesz? Él a nép, eszik, iszik, vagy csak vesztét érzi? A kutya is jódolgában vész meg! Maga is hányszor mondja, hogy jobban él mint valamikor, miért káromkodik mégis, miért szidja a maga se tudja kit, mit? Vagy tán nem bízik magában, nem bízik a holnapban? 12
