A Hét 1962/2 (7. évfolyam, 26-52. szám)

1962-10-07 / 40. szám

ALEXANDER KLIMENT A repülőgép pontosain éjiéikor startolt, és ama nulla órákkor, melyről nem tud­juk, hogy még a tegnaphoz- vagy már a mához tartozik, kezdődik a történet. A csapottszárnyű, bálnához hasonló s a két kontinenst nyolc óna alatt összekö­tő tökéletes gép magasan repült az At­lanti-óceán felett a néma éjben, oly ma­gasan, hogy egyetlen árnyékfoszlányt sem vetett a mozdulatlan víztükörre, bár a telihold bőkezűn ontotta ezüst­jét s a tenger hátát nem szántotta hul­lám. A négy reaktív motor nyomán a lóerők s kilométerek szabályos szele vi­harzott — az anyag és az idő húzóereje. Hetvenkét utas a fedélzeten, hetven­két sors a levegőben, az Oj- és az Óvi­lágot öszekötő, matematikai pontosság­gal kijelölt pályán. És a gép személy­zetének hat tagja: négy férfi, két nő. Mindenki nyugodt volt: a képkeres­kedő, a sebész, a turisták, a diplomata felesége, a szakképzet- szerelők csoport­ja, a csembalóművésznő, a hivatásos politikus. Csak néhányan voltak ébren, a többiek álomba merültek, mihelyst kihunytak alattuk s mögöttük Párizs tobzódó fényei. Megszoktá' már, hogy az éjszakát az Atlanti óceánnal er migrén elleni pirula gyanánt lenyeljék, átaludjék ez óceánt. Vannak szemek, melyek csupán le­záródnak, de nem alszanak, azok, me­lyekben a lelkiismeret és képzetek bel­ső vetülete dereng. Finoman remegnek a szem sarkában lévő apró ráncok, a szemöldök s a pillák alatti árnyak a feszültségtől. Bár zárva vannak, mit sem veszítenek kifejezésükből. Sőt vala­mivel távolabbról úgy tűnik, mintha koncentrálnának, mintha valamit mere­ven néznének. Marcella tudta, hogy nem alszik. Már jól ismerte az utasok különböző típusait. Hangtalanul suhant el mellette. A levél­hordó felnyitotta a szemét. Egy pohár konyakot kért a stewardesstől. Soká spórolt a repülőjegyre és az ap­ró, ám hihetetlenül értékes ajándékok­ra. Lánya volt Amerikában. Alighogy felcseperedett férjhezment a tengereiül - ra, egy esztendővel azután, hogy repülő­szerencsétlenség érte. Csupán szükségből lett levélhordóvá. Az első világháború­ban kétfedelű vadászgépen repült, a há­ború után kis postagépen. Egy novembe­ri napon sűrű ködbe került s egy fenyő­­erdőben kényszerleszállást végzett. Fél­­holtan húzták ki a gép roncsai közül. Felépült, de többé már nem repülhetett. A postánál maradt, leveleket kézbesített. Most a múltjára emlékezett, az élet tulajdonképpen már elrepült felette, kis­sé becsapottnak érezte magát Mint min­denki, fiatalkorában ő is legalább egy nagy tett megvalósításáról álmodott. Mi­kor alkalma nyílt rá, leszállt abban a bizonyos fenyőerdőben. Aztán a gyere­kek csodálták, „Pár Avion”-nak nevez­ték el, ám ő sosem tartotta hőstettnek, ha valaki átél egy katasztrófát. Várt a konyakra, és azt gondolta magában, hogy -egyszerűen nem volt alkalma. A stewardess csak nem hozta a konya­kot. A levélhordó a büffébe ment utána. Elhúzta a függönyt, melyre az anyag tervezője absztrakt csillagokat varázsolt. A stewardess arccal lefelé a bárpul­ton feküdt, csupán a haját látta. A büf­fében valamiféle hirtelen támadt küzde­lem nyomai látszottak, mindenütt kezek nyomai, melyek eredménytelenül igye­keznek megfogózkodni törékeny tár­gyakban. És a haja. Felemelte lány fejét. Ajkai feketék, dagadtak voltak. Egy székre ültette. Ha­lott volt. Körülnézett, hogy nem látta-e valaki. Mindenkit, aki halált fedez fel s egyedül van, elfog a félelem, hogy őt teszik felelőssé érte. Lehet, hogy ez csu­pán afféle tudatalatti szánalom volt az ember iránt, akin már nem segíthetett s akivel együtt volt egy repülő fedél­zetén. Belépett a pilótafülkébe. Egyszeriben félhomály vette körül. Mélyen maga előtt, közvetlenül a horizont felett meg­pillantotta a hold óriási bronzszínű ko­rongját. — Uraim 1 Míg elhitték és amíg megrémültek, kis ideig csend volt. A repülőgép egye­nesen a holdkorong közepébe tartott. A turbinák lágyan, ünnepélyesen zúgtak. A holttestet azután a rádiós kabinjá­ba vitték. A fény sebességével röpült a hír a repülőtér felé. A repülőtér igazgatója a repülőtársa­ság megbízottja, akit nagyhirtelen a re­pülőtérre hívtak, úgyszintén a klinikai orvos, a mikológia docense, akit épp az ágyából húztak kf a rádióközpontban ültek. Néhány perccel azelőtt a mentő­autó — négy embert vitt a kórházba a repülőtérről: mechanikusokat és pilótákat, akik a kantinban vacsoráztak. Űk már túl voltak a veszélyen, a gyors közbe­lépés megmentette életüket. Az előételek között ma a következő specialitás sze­repelt: gombás sonkatekercs földi mo­gyoróval, valamiféle kínai különlegesség. A mikológus megállapította, hogy az ételben erősen mérgező gombák voltak. Mindenki, aki evett belőle, halálra van ítélve, ha a legrövidebb időn belül nem részesítik orvosi kezelésben. A repülőtér igazgatoj/- és a többi fér­fi a Atlanti óceán térképe felett cigaret­tázott. A repülőtársaság megbízottja minden percben tovább tolja a gyufa­­skatulyát a speciális repülőtérképen. A repülő már örödik órája volt a levegő­ben. A szakács vizsgálati fogságban volt. Valaki megemlítette, hogy valószínűleg szándékosságról van szó. Amikor a re­pülőtéren felfedezték a mérgezés első jeleit, kihallgatták a pincért is. Azt ál­lította, hogy ma az E. 0.-61 jelzésű gép egész személyzete ugyanazt a fogást rendelte. A rádiós fizette a vacsorát, ugyanis születésnapját ünnepelték. Ami­kor a narancs szörpöt itták, azt mondta, hogy a konyakot magukkal viszik és csak a túlsó parton fogjak meginni. A rádiótávirász most várta a repülő­tér válaszát, és gondolkodott a fedélze­ten történt halálról, továbbá arról, hogy a stewardesst bizonyára haza is kell szállítaniok. A levélhordó a személyzettel maradt. Érezte, ebben a pillanatban szükségük van rá, hogy az utasok közül valaki ve­lük legyen, legalább egy azok közül, akikért foglalkozásukat végezték és akik abban a tudatban vásárolták re­pülőjegyüket, hogy a repülőtársaság ál­tal világszerte propagált gép teliesen megbízható. Maguk közé ültettek és ő elmondta nekik, hogy maga is pilóta, bár levitézlett és régimódi, fején piló-; tasapkával és szélvédő szemüveggel, gé-, pe csupa huzal, falemez meg vászon. És elmondta azt is, hogy ki után és miért repül a túlsó oldalra és milyen aján­dékokat visz magával. Egyet megmuta­tott nekik közülük. Finom szavasbőr tok­ból előhúzott egy mindkét oldalán fé­nyesre koptatott nagy ezüst érmét. A másodpilóta kezébe vette és azt mondta: — Ki tudná megfejteni a rajta lévő feliratot. — Átnyújtotta az érmét az első pilótának, aki így szólt: — Mu­tassa! — és játszani kezdett vele. —• Először a tengerentúlra menekülnek, az­után meg a lelkünket is odaadnák Óvilá­gunk egy darabkájáért. — Ez egy igen értékes reneszánsz­példány — mondta a levélhordó. Hir­telen a pilóta fölé hajolt, mozdulatában a járnitanuló gyermeket óvó ember gesz­tusa volt. Készen állt annak a bizonyos reflexszerű mozdulatnak a megtételére. Mintha attól tartott volna, hogy a piló­ta leejtheti az érmét a hatezer méte­res mélységbe, egyenesen egy hal szá­jába. — Ez a felirat — mondotta a le­vélhordó. Visszacsűsztatta a pénzt a szavasbőr tokba. A csillagokra tekintett, velük együtt úsztak az üvegtető alatt. A hold már lebukott a látóhatár pere­mén. A halott egy abrosszal leterítve feküdt. Boldogok voltak, hogy valami másról beszélgethetnek. A másodpilóta megszólalt: — Száza­dunk legnevetségesebb tudománya a ré­gészet és legszánalomraméltőbb embe­rek a műgyűjtők. Láttam dolgozni Gö­rögországban archeológusokat. Minden SZIROTYÁK DEZSŰ RAJZAI 10

Next

/
Oldalképek
Tartalom