A Hét 1962/2 (7. évfolyam, 26-52. szám)
1962-10-07 / 40. szám
egyes cserépdarabot megtisztítottak és feljegyeztek. A napszámosok és docensek ott szorgoskodtak a tűző napon. Az előbbieket jől megfizették, az utóbbiak nyilván megszállottak voltak. Meg akarják keresni a civilizáció kezdeteit. Én meg, uraim, lehet, hogy holnap parancsot kapok, hogy menjek és pusztítsam el őket. A turbinák lágyan, ünnepélyesen, visszavonhatatlanul zúgtak. A maga veje numizmatikus? Ismerek kérem Párizsban egy embert, aki három esztendőn keresztül, egy empir órát hajszolt. Most vacsora közben le nem veszi róla a szemét, miközben egy óriási gobelin-gyűjteményről álmodik, melyért legalább húsz esztendeig fog gürcölni és mi nem tudjuk, mi lesz velünk holnap. r A rádiótávirász az üvegfal mögött várta a rádiogramot. A levélhordó megszólalt: — Én csupán levélhordó voltam, habár eredetileg mechanikus és pilóta. Ha leveleket kellene kézbesítenem és közbe megtudnám, hogy a világ a levegébe repül, míg az első címzetthez érkezem, továbbra is' ugyanúgy folytatnám a kézbesítést. Abban a pillanatban rádiógram érkezett a repülő fedélzetére. A távirász ultrarövid hullámon azonnal válaszolt: Miért éppen most kérdezik, hogy mit vacsoráztunk? A repülőtéren a szilárd földön, az Atlanti-óceán térképe fölött álltak: tudassák a gép személyzetével, hogy mindannyian halálra vannak ítélve s velük együtt az utasok is? A stewardess négy órás repülőút után meghalt. A személyzet az indulás előtt egy órával vacsorázott. A stewardessnél a méreg öt óra múlva hatott. A gép éppen most tette meg útjának felét. Az orvos és a mikológus számítása szerint a legerősebb szervezet sem bírhatja ki tovább hét óránál, s ez azt jelenti, hogy hat órai repülés után. A gép két órán át élő pilóta nélkül marad, több mint ezer kilométerre a partoktól. Van értelme ez esetben megmondani az embereknek, az igazat? Nem jobb őket abban a tudatban hagyni, hogy semmi sem történik? De aztán nem lesze annál rosszabb számukra az elkövetkezendő, váratlan, érthetetlen és megmagyarázhatatlan halál-láncreakció? Az igazat? És mi történik, ha addig a két utolsó óráig nem bírják elviselni? Mi történik, ha az önzés szülte pánikban elvesztik józan ítélőképességüket, ha megfeledkeznek küldetésükről és magukba roskadnak vagy őrültségükben, esetleg fordítva, ésszerű meggondolás következtében egymásnak esnek, ha egymás után fejest ugranak a tengerbe, hogy életüknek egy gyorsabb, kényelmesebb és méltóbb módorr vessenek véget, tekintet nélkül a mögöttük lévő utasokra, akiknek „repülőgépét -most kormányozzák, s akik éjfélkor útnak indulnak mit sem tudván arról, hogy pilótáik testükben kis, ám halálos adag méreggel szálltak a gépbe, mely méreg útközben felbontja vérüket. Senki sem számolt ezzel a teljesen valószínűién véletlennel, a helyzetnek ezzel a lehetetlen megváltozásával. mely egyetlen gomba — kilencven százalék víz, némi aromatikus anyagok s egy parányi adag méreg — miatt következett be. A repülőgép, mely most egy belülről megszigonyozott óriási bálnához hasonlított, eközben nyugodtan suhant az egyre halványodó égen. Virradt. Az utasok ébredeztek. A két különböző kontinensen lévő re✓ pülőtér összeköttetésbe lépett egymással. Floridából gyorsjáratú léglökéses gépek startoltak, az utasszállító gén felé repültek, hogy megállapíthassák a bekö-: vetkezendő szerencsétlenség helyét. További két repülő mentőcsonakokat vitt magával a katasztrófát esetleg átélő utasok számára. A lezuhanás helye ugyanis már csaknem pontosan meg volt határozva. Két torpedóromboló is útnak indult. Azután tudatták a személyzettel a stewardess halálának okát. Úgy vélték, hogy a legkritikusabb helyzetben sem szabad felnőttek előtt elhallgatni az igazságot. Mindkét parton elveszítették a reményt, azok is, akik a levegőben voltak. Á világ feszülte- figyelemmel kísérte a drámát. Csupán az utasok nem sejtettek semmit, mivel ők megfizették az utat egész a rendeltetési helyig. A második stewardess ordítani kezdett, s ne hogy pánikot keltsen az utasok között, megkötözték. Tehetetlenségében hisztérikus zokogásban tört ki. A rádiótávirász órájára nézett és felbontotta az üveget, de senki sem ivott. A készülékeket sorsukra hagyta, a halott lábához telepedett és minden kilométer után húzott egyet a konyakból. A navigátor ajkát harapta az óceán térképe felett, még sosem számolta ki olyan szédületes gyorsan a szél sebességét, a magasságot, az útirányban beállt változásokat, mint most. Azonban minden repülőtér a vízen túl volt, túlságosan meszsze. Az első pilóta meghúzta a magassági kormányt és amikor elérte a maximális magasságot, bekapcsolta az automatikus vezérlőberendezést. Utána megnyomott egy gombot. Az utasfülkében piros fény kezdett vibrálni. Kigyulladt a figyelmezetető felirat: Veszély! Senki se hagyja el a helyét! Mindenki szljazza magát az üléshez! Húsz perc múlva meghalt a másik stewardess is. Az élők fedélzetéről szörnyű ordítás és fogcsikorgatás közepette átlépett a holtak fedélzetére. A levélhordó hozta a következő abroszt. Szólt a rádiótávirásznak, adjon nelii is egy kortyot. A navigátor kabinjában eloltotta a villanyt és az ablakhoz feküdt, nézte a csillagokat. Cigarettázott és némán meghalt. — Itt már nincs értelme semmire se várni! — ordított a másodpilóta. A levélhordő hozta a navigátor számára a harmadik abroszt. Majd visszafordult még a negyedikért. Öt óra harmincnyolc perces repülés után agyonlőtte magát a rakétapisztollyal. A rakéta, mely átfúrta halántékát, meggyújtotta az ülést. Az első pilóta kabátjával eloltotta a tüzet. Ä rádiótávirász részegen a pilótafülkébe támolygott és szavalni kezdett: — És monda Brigitte Bardot: Bizony, bizony mondom nektek, hogy vannak szüzek, akik embertől születtek, és vannak szüzek, akik az ő szüzességüket a mennyek országának ajánlották föl. — És nyújtott hangon énekelni kezdett: — Akinek füle van a hallásra, hallja meg! Még hozzá tette: — Zozókám, én kezdem magam pokolian rosszul érezni! A levélhordó a másodpilóta ülésébe roskadt. A rádiótávirász elment valahova meghalni. Az első pilóta belépett az utasfülkébe: — Hölgyeim és uraim! — már ő is rosszul érezte, magát, erős fejfájás, gyomorgörcsök kínozták, szédülni kezdett. — A repülőgép működésében komoly zavar állt be — mondta. Tudta, sosem lényeges a kezdet, hanem az. hogyan fejezi be az ember. — Hölgyeim és uraim, nincs okuk a félelemre, a gép tervezői bizonyos üzemzavarokkal számoltak. Csupán az a fontos, hogy teljesen megőrizzék nyugalmukat és szíjazzák magukat jől az üléshez. Valószínű, hogy a repülő hirtelen változtatni fogja helyzetét! Már mindnyájan ébren voltak. Csend volt. A félelem az üléshez szorította őket. Hetvenegy szempár találkozott a pilóta homlokán, melyet már kivert a súlyos hideg verejték. A levélhordó, ki néhány percre egyedül maradt a műszerek között, igyekezett magában legyőzni a félelmet. A hold már nem világított A hajnalcsillagot figyelte, mely mint éles pontlámpa világított a színeknek fény által lúgozott smaragdözönében. Szívesen megfogódzkodott volna valamiben, de miben, minden a levegőben lógott, a tömeghalá! is a levegőben lógott, és neki még a levélhordó táskájának szíja se volt a kezeügyében. Hirtelenül arra vágyott, hogy átadhassa ajándékait. Am jól tudta, hogy minden elveszett. Feszülten figyelte a fényes, felvillanó, foszforészkáló műszerek tucatjait. Az első pilóta visszajött. — Ügy gondolom, most én vagyok a soron — mondotta. Egymás mellé ültek. — Nem vehetném át maga helyett? — Mit? A pilóta a levélhodóra nézett. Ki és ki helyett, és mit akar itt tulajdonképpen átvenni. Aztán jobban szemügyre vette, eszébe jutott, hogy az öreg valaha pilóta volt. A repülő befejezte a hatodik órát. Szemben velük a távolban fények tűntek fel. Ez még nem lehetett a száraz-Folytatás a 15. oldalon 11
