A Hét 1962/2 (7. évfolyam, 26-52. szám)
1962-07-08 / 27. szám
MONOSZLÖY M. DEZSŐ: Aj á n d é k Már régóta vallat az élet. Talán megszületésem óta kérdez, s én a sors felületes külszínéhez magamban gógiesélve, dadogva és tudatosan néha látóan és néha szinte hittel, olyannal, amely ürömmel telít el, színeket gyűjtöttem egy végső vallomáshoz, olyanhoz, amelybe minden belefér: az egyén, a tömeg, az idő, a tér, s mely mégi6 egyszerű, mint minden, ami fontos. Aztán, mint rendes és szorgos boltos, ki üzletét bezárja s békés délutánokra gondol, miközben búcsúzik az ismert polcsoroktól, megkönnyebültea végignézek tisztán életemen, miként kitárnlt kulisszán. Vallomás az élet örök ős igéje ... Valami különös megoldandó tétel lopódzott a szívbe az emberi ésszel, a saját létünknek rejtvény nyitja-titka, mely a válaszra is válaszadó minta, ítélet, felmentés, önmegoldó kérdés, a mindenhez érő mindenkit megértés, gyermeki kérdésre: hogy kié a labda? felnőtt tűnődésre: hogy ki ír a lapba? s ama bölcs játékra: kinek kicsodája, kicsodákkal együtt, meddig, mért csinálja? DEÁK GYÖRGY linómetszete Ú, már hányszor hévvel kiáltani vágyom a Sión hegyéről hős hazugság áron kőtáblát cipelve önmagam elébe, pontot tettem volna régen a rejtvényre, mondván: Itt a törvény, az egységes parancs, tíz gerezdből álljon valamennyi narancs, valamennyi kérdés válaszadó szándék, ha nem lennék gerezd, nem levővé válnék, nincs külön vallomás, csak egységes képlet, minden emberi sors közös hangya-élet. De bármily erős volt a vallató szándék, nem adatott nekem meg az az ajándék, hogy igent bólintva egyetlenegy szóval, ne törődjek többé belső riadókkal, amely külön igenért lázit, hogy csatázzak, végső győzelméért az „én” igazának. A narancsról volt szó, most rá visszatérve, narancs vágyok lenni, nem felosztott része; magamtól csorduló nedvöntöző hittel, mely mindn narancsfát örömmel telít el. Már régóta vallat az élet. Talán születésem óta kérdez, s én, hogy hozzáférjek a közösség szívéhez, színeket gyűjtök egy végső vallomáshoz, ahhoz, amely csak az enyim, hogyha majd jön a végső álom, legyen valami, amit az élet tőlem másoknak felajánljon. TÓTH ELEMÉR: Fecskék Megszépültek a lányok, kopogva jár az este, lány után kéne menni — égig röpül a fecske, tavasz, virágok nyílnak, nézz bele a szemembe, huszonkét évem itt van, odadobom öledbe. Csuda-nagy kedvem támadt mert élet ült a fákra, a fecskék hogy cikáznak — magasságok varázsa kergeti őket, én meg — be szépek vagytok lányok — fekete éjszakájú emlékekre vigyázok, s várom a dalt, most mindegy melyiket fújjuk égve vérem lobogó fáklya, tüzet gyújtok az égre. Kandúr-szerenád, este — lány után kéne menni, megkábult sejtjeimben zuhog a vér, csak menni. Tavasz van, pipacstestű, nézz bele hát szemembe; be szépek vagytok, lányok — égig röpül a fecske. 11
