A Hét 1962/2 (7. évfolyam, 26-52. szám)

1962-07-08 / 27. szám

Moyzes Ilona

Milada

Október eleje volt. Őszi csönd ülte meg a várost, csak a városszéli udvarokban gágogtak szomorúan a libák. Milada lassan lépegetett. A járda kőkockáit nézte, Igazán csak nézte, anélkül, hogy látta volna őket. Gondolatai más utakon jártak.

Tegnap megjött a nővére. Szép, barna bársonyruhát hozott ajándékba.

— Próbáld föl. Jól fog illeni. Olyan színű, mint a hajad. Milada levetette széles, ráncos pongyoláját.

—- Hát teveled mi van? — szörnyedt el Lida, a nővére. A fiatalasszony csinos, vékony alakja bizony már gömbölyödött. Hamisítatlan jelei az anyaságnak. IMiiada szótlanul, sápadtan állt, mint maga az ősz. Szemét lesütötte, mintha nagy bűnére jöttek volna rá.

— Megint? — hallattszott a szörnyű kérdés.

—Megint — suttogta Milada alig hallhatóan.

— jézus Máriám! — tördelte kezét Lída. Ö maga sohasem szült gyermeket. Egészen fiatal korában elveszítette vőlegényét, akit nagyon szeretet. Nem is volt szándékában férjhez menni, mert női ruha és fehérnemű varrással szépen megkereste a kenyerét, de húgának párhónapos kisfiát imádta. A második anyjának vallotta magát, ajándékokkal halmozta el. Nem állhatta a sógorát, aki könnyelmű csélcsap ember volt és szép fiatal feleségét az első pillanattól fogva csalta.

— No még csak az kelleti Ilyen embernek gyermeket szülni! Tehetetlen! Miért nem menté] orvoshoz?

— Szégyelltem.

— Lári-fári! Miből neveled fel?

— Pénzem sem volt.

— Nem? Hát én mi vagyok, mi? Nem tudtál írni? Persze én senki sem vagyok, ha kiteszem a lábam. Vagy talán nincs űj törvény a szocializmusban? Van bizony, te mafla, de talán te erről sem tudsz. Majd leszámolok ezzel a nyomorulttal! — Milada nem tudott védekezni, érezte súlyát az igazságnak, bizony nem volt egy boldog pilanata. De a gyermek az más...

— Meg gyilkosság is az — érvelt és érezte, hogy összeesik. — Az már él, ember. .. — fejezte be és lehanyatlott a díványra. Szeme előtt elsötétült minden. Mélységekbe zuhant, és nem látott maga körül semmit. Köd vette körül, amely sűrű volt és nedves. Nem tudott lélegzeni. Nedves rongyot talált homlokán, amikor feleszmélt.

— Holnap elmégy az orvoshoz, érted? Majd megfizeted. Talán még lehet segíteni. Van négyezer koronám.

— Négyhónapos. .. — nyögte — de nem volt kegyelem.

Este hazajött a férj. Persze délután kellett volna, de Milada hailgatott. Dehogy szólt volna Lída előtt. Bizonytalan foltokat vett észre felöltőjén. Csak nem sárfoltok? Közelebb ment. Nem volt sár. Bogáncs... suttogta ' hang nélkül, csak úgy befelé, önmagának. A férfi tekintetét kereste, de ez elkerülte a szemét. Tolvajként akasztotta szegre a kabátját.

Milada egész éjjel gyötrődött, hánykolódott. Most már egészen bizonyosra vette. hogy csalja a férje. Egyszer megtalálta őket a lánnyal a folyóparton. Mégis képtelenségnek tartotta, hogy... Pedig így van, nem áltathatja többé önmagát. Szája kiszáradt, a feje szédült, égő gyűlölet lett úrrá egész lényén, mintha a

szivében egy haragos angyal gyújtott volna tüzet.

— Csal! Hát még ez Is, a durvaságán és" a pénztelenségen kívül? ... és egyfedél alatt kell vele élnem! Hallgatni a lélegzését. Undorral nézte duzzadt ajkát. Az asztalon egy kés feküdt. Vacsora után maradt ott. Éles volt. Az apja valaha disznóölésre használtaö Nézte a késit, mintha sohasem látta volna. Aztán a férfire esett a tekintete. Az inge ki volt gombolva és kissé félrecsúszott a szíve táján. — Bele kéne mártani és megforgatni benne. Akkor talán minden elmúlna. — Mogborzadt. Ö, aki egy egeret, de még egy pókot sem ütne agyon, mert sajnálja az életüket. Hangosan, fájdalmasan felzokogott. Belefűrta arcát a párnába, hogy meg ne hallják.

Most a kórházba ballagott. A kőkockák véget értek. Idegesen nyomta meg a kapu csengőjének gombját. A portás kissé nehézkesen döcögött elő, hogy beengedje. Ügy érezte, a pokol kapuját nyitja előtte, ez a vén ördög.

— Az egyik idáig üldöz, a másik sarkig nyitja előttem a kaput. A forrásból elfolyik a víz, patak lesz belőle, azután folyő. A természet rendje szerint. Az én gyermekem meghal i

fok, de tmég a másik is kicsi. Négyeze? koronáim van doktor úr.

— Az kevés.

— Itt a gyűrűm és az aranyláncom.

— így is kevés.

— Van egy perzsa szőnyegem. Odaadom azt is, de nem nagy. Nem akarok ezzel az emberrel élni többé. Nincsen több, ennyi az összes értékem, főorvos úr könyörüljön meg rajtam. Itt a pénz..,

— Kevés!

— Hát mit akar? — könyörgött Milada sírva.

— A gyereket!

— A gyereket? — kérdezte remegő hangon. Egy ember, ki az ő gyerekét akarja I

— De doktor úr a törvény... Az új törvény?

— Késő van, kisfiam, Ez a gyerek legalább négyhónapos, talán több is már, pár nap múlva megmozdul. A törvény értelmében csak három hónapig jöhet szóba a beavatkozás. De tegyük fel, hogy megtenném és maga meghalna. Elveszíteném a diplomámat, de én így is megkeresném a családom részére a kenyeret, hogyha követ törnék is. Nem szoktam testi munkához és nehéz lenne, de még nehezebb lenne, hogyha valami nyomná

Jaksics Ferenc rajza

Belépett a rendelőbe, ahová az ügyeletes nővér tessékelte. Bár jóleső meleg volt bent, számára most minden jéghidegnek tűnt. Csillogó, idegtépő, észbontó fehérség. Kis üvegszekrénykében százféle éles szerszám tolakodott szeme elé. Gúnyosak voltak, fényesek, hidegek. Arcuk nőtt, kezük, lábuk. Kegyetlen vigyorgással indultak feléje. Már érezte éles, kemény pengéjüket. Hányingere támadt.

— Gyilkosoki — sikoltotta. Hideg verejték gyöngyözött homlokán. Valahol nagyon messze nyílt az ajtó. Valaki nagyon messziről közeledett feléje. Megfogta a kezét. Meleg, megnyugtató hangon szólt hozzá.

— No, no! Hol vannak' azok a gyilkosok, fiacskám? Hadd bánjunk el velük. — Jóságos barna szemek néztek rá. Az őszes hajú, de kissé sápadt és nagyon rokonszenves vonásokkal megrajzolt arc bizalmat ébresztett a fiatalasszonyban.

— Nagyon boldogtalan vagyok, doktor úr!

— Beteg?

— Nem.

— Akkor talán lehet segíteni.

— Az uram megcsalt. Gyermeket váa íelkiismeretemet. Mert á maga szép fiatal élete igazán nyomná. Meglátja, hogyan fog örülni annak a másik kisfiúnak is, mert bizonyára az lesz. Nekem ' öt fiam van, az egyik rakoncátlanabb mint a másik, mégsem, adnám őket a világ minden kincséért.

Vannak pillanatok, amikor hihetlen gyorsasággal működik az agy és másodpercek alatt behozza hónapok mulasztását. Milada -lelkében hirtelen a csecsemőgondozó körvonalai rajzolódtak ki. Ä hatalmas, gyönyörű villa, a park végében. Látta a fiatal vezetőnő kedves, mosolygós arcát. Látásból ismeri. Látta magát reggelenként a gyárba sietni. Hogy ez mind nem jutott eddig az eszébe?! Közelebb ment az orvoshoz. A könnyek még ott égtek a szemén, az arcán, de az orvosra már egy reményteli szempár nézett.

— Aztán, ha nem talál jobbat, meghívhat keresztapának. Miért ne lenne egy keresztfiam is. Nem igaz? Milada hálásan fogja meg a feléje nyújtott kezét.

— Doktor úr, maga e legjobb ember a világon! Az ajtó halkan csukódott be mögötte, a kőkockák pedig szédületes gyorsasággal tünedeztek el lába alatt, mintha elsők akartak volna lenni nehéz lépéseinek megsegítésében.

1C