A Hét 1962/2 (7. évfolyam, 26-52. szám)
1962-09-23 / 38. szám
Amado művészete olyan, hogy miután ő megszerette Gábrielét, megszeretteti nemcsak Ilhéus lakúival, hanetri az olvasók millióival ist. Átolvastam az. eddig írtakat, és elmosolyodtam: olvasóim még azt találják hinni, összegezni akarom Amado munkásságát. azt hihetik, hogy Amado, miután akadémikussá lett és kiürítette adicsőség serlegét, valóban öreg, olyan, amilyennek a tizennyolcévesek képzelik. De arról szó sincs, nála még tart az érdeklődés kora. Továbbra is mohón éli az életet, vidám, néha féktelenül heves, néha töprengő ... Jorge Amadóval 1948-ban a Béke Híveinek első kongreszszusán, Wroclawban ismerkedtem meg. Már elmondhatta magáról, hogy megválasztották nemzeti kongresszusi képviselőnek a Brazil Írószövetség elnökének, elmondhatta, hogy a kommunista párt élvonalbeli aktivistája; akkor harminchat éves volt, de szénfekete hajával és- heves déli temperamentumával Jiatalabbnak látszott. Hol nem találkoztunk azóta! Kongresszusokon és konferenciákon — Párizsban, Varsóban, Stockholmban, Rómában ... Láttam gondterhelten dolgozni különféle bizottságokban és albizottságokban, amikor a béke hívei éjszakákon át tárgyaltak határozatszövegeket. Felkerestem Amadót Prága közelében az írók Házában. Egész nap írt, este pedig mulatságos történeteket mesélt, vagy kártyázott a kedélyes DrdáVal, miközben kölcsönösen csalással vádolták egymást — Drda jó svejki humorral, Jorge igazi déli szenvedéllyel. Santlagóban megvédett a chilei rendőrség provokációitól. Rio de Janeiróban kijött hozzám a repülőtérre — engem nem engedtek be a városba — kávémagot hozott; minden évben piros virágba borulnak a belőlük kelt csenevész kis bokrok, nézem őket és Jorge Amadóra gondolok. Az utóbbi években ritkábban szólal fel értekezleteken — ír. Ritkábban találkozom vele, de tudom: hűséges ember, s én nagyra becsülöm barátságát... Láttam fényképét, amelyen az akadémikus egyenruhát viseli. Néztem és elmosolyodtam. Ha ilyen díszes egyenruha jár a brazil akadémiai tagsággal, bizonyára — akárcsak Franciaországban — kard is tartozik hozzá. Nagyon jó: hadd Jelenjék meg ez a régi fegyver csak évente egyszer a „halhatatlanok” oldalán. Sok könyve túléli az egyenruhát, mert Jorge Amado az emberségért, az igazságért küzd, nem akadémikusi karddal, hanem tollal a kezében ... MARTH GYÖRGY: Prága, Kisoldal — linómetszet l ^S'SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS/SSSSSSSSSSSSSSSSSyXSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS/SSSjrSSS/SS.'SSSSSSSSSSSSSSSSSS/SSSSSSSSSSSSSSSSS/SSS/S/SSSS/SSSSSSSSSSSSSSSSSSASSSS/S/S/SSj ' bízott feladat gyors teljesítésére. Azért csak ül, ül mozdulatlanul, mintha fenekéhez talpalták volna a kisszéket. A lépcsőkön lefelé ejtegetve lábát, huncutul mosolyog kis, pörge bajusza alatt a borosgazda: „No, öreg, akármilyen ügyben jöttél, ezt nem úszód meg szárazon!”... S a legjobbik borából visz fel. Csobog, csobog a két pohárba a borocska, nézi, nézi az apró emberke. Szájában összefut a nyál, száraz, vékony nyakán munkálkodni kezd az ádámcsutkája, aztán egy kis bíztatásra belekapaszkodik a jókora komapohárba. Egy pillanatra még fény felé emeli a poharat, összeszűkült szemével átlövi a bort — így próbálja fékezni a mohóságát — aztán: — Isten, isteni — s a pohár tartalma már lenn is van. — Nos, milyen? — bújik ki Bognárból a jó borosgazda kíváncsisága. — Hallod, Józsi, én biz elfelejtettem megkóstolni — mondja az öreg nagy komolyan, de foghíjas szája nyomban jóízű nevetésre nyílik. Vele nevet Bognár is, miközben újra telitölti az öreg poharát. — No, talán majd most sikerül megkóstolnia! Most már nem kell biztatni az öreget. Szorítja a poharat,szorítja, mintha a kezéhez bilincselték volna: a világért sem, válna meg tőle. A második kancsó után az öreg kissé távolabb húzódik a kályhától. Ellenséges szemmel méregeti: — Csak úgy önti a meleget a nyavalyás!... Vízkereszt táján biztosan összerántana mellette a görcs! — mormogja Bállá bácsi magában, és rendkívül sokat dolgozik a bajszával. Már olyan hegyes az egyik ága, mint a vasvilláé. — Hanem jó egy italod van, Józsi fiam! Sok szép nóta megteremhet, benne, elhiheted, ha én mondom!... — Néha-néha már megbotlik az öreg nyelve. A harmadik kancsó után Bállá bácsi a harctéri emlékeit kezdi mesélni. Olyan hős, mint ő, kettő sem akadt a harctérén. Soha még nem futamodott, hacsak nagyon nem volt muszáj. Állítólag egyszer elfogott három olaszt, olyan - vele egyívású formák voltak. Nagyon szépen néztek rá, eleresztette őket, menjenek amerre a szemük lát. Hát az egyik megköszönte neki a szívességét, kissé eltávolodva golyót röpített a vállába. — Itt a helye, megnézheted... Mai napig is bennem kódorog az olasz golyója! Hanem ha még egyszer a szemem elé kerülne...! Igaz, hogy előbb én eresztettem utánuk vagy hármat, mondom, hadd igye^ kezzenek, meg oszt kíváncsi is vótam, hogy tud az olasz szaladni... Nem nagyon iparkodtak, hanem visszafordultak oszt... a többit már tudod? A negyedik kancsó felénél tartanak. Az öreg alatt már meg-megmozdul a kisszék, mintha most - kezdené a járnitanulást. Akkor kezdődik a baj, amikor az öreg rá akar gyújtani, mert a gyufásdoboz kiesik a 'kezéből. Utána nyúl, de nem éri el: — Hjnye, az anyád!... hova a csudába pottyantál? No, nézd, az apja teremtésit... Ez bizony megfiadzottü! Egy szakajtóval lett belőle ... A nagy nyújtózkodásban térdre esik. Bambán körülnéz, hogy ne?n látta-e valaki, aztán ismét a dobozra összpontosítja minden figyelmét. Harmadszorra sikerül rátapintania. — Megvagy már, istenit a fajtádnak ... I — Moét kezdődik a nagyobbik munka: visszaülni a székré. Rettenetes szuszogás' közepette, pár percnyi erőlködés után végre sikerül az ülepével visszátapogatódznia a kisszékre. Alighogy felegyenesedik, dobbantani akar, de nem meri megkockáztatni. Ahelyett bütykös ujját löki a magasba és énekelni kezd: „Virágos kert az én szivem”... — Ezt kezdi, ezt fújja, mintha nem dalolhatná a: „Kidőlt a fa mandulástól”-t, vagy „Hideg szél fúj édesanyám”-ot. Bezzeg, ha a fiatalok mambót fütyülnek, rájuk pirít. — Hát maga ezt is tudja, Bállá bácsi? — kérdi Bognár. — Mért ne tudnám!?... Az irodában naponta ötször is felteszem a masinára ... Arra való, hogy óbégasson, ha egyszer az ember füle megkívánja a cocializmus-. ban!... Nahát, kutyistenit a masinájának!... Hát ezt tudod-e, Józsi gyerek!? „Mindönkit eefelednek eccer ...” Nekiereszti a hangját amúgy betyáro-: san. Az ember ki sem nézné az apró em-: berkéből, hogy ekkora hangja legyen. Bognár határozottan jól érzi magát, Ütött segít is az öregnek. „ .. . mással is kibírjuk, ha egyszer úgy muszáj ...” Bállá bácsi, amikor befejezi a dalt —t minden átmenet nélkül — hirtelen zokongni kezd. Peregnek a könnyei. — Mi lelte, Bállá bácsi? — érdeklődik Bognár József nagy komolyan. — Semmi... semmi, fiam, csak eszem-: be jutott az a nóta, hogy: „ ... öregfiú, húszéves már sosem 16- hecc ...” Szipog még egy keveset, aztán meg-: csendesedik. (Folytatjuk) 13
