A Hét 1962/2 (7. évfolyam, 26-52. szám)
1962-09-23 / 38. szám
1-á-t-d-li-a-t á-r ► Kedves barátom! Nyílt levél kulturális és irodalmi kérdésekről. TTtoljára azt írtad nekem, hogy soronievő levelemben ‘ többet szeretnél olvasni irodalmi kérdésekről. Jogos kívánság és ami a legfontosabb, eleget is tehetek neki, mivel válogathatok a gazdagon kínálkozó anyagból. A RUDÉ PRÁVO-ban például Milos Vácik tollából olvastam egy átfogó elemző írást, amely felméri az idei esztendő derekáig megjelent mintegy harminc cseh verskönyv (tévedés ne essék, tényleg 30 kötetről van szó) termését. Számos kritikus azt állítja, hogy a mai olvasót már fárasztják a költemények. Ezzel ellentmond az az egyszerű tény, hogy például St. K. Neumann kötete huszonötezres, Frantisek Hrubín gyűjteménye tizenötezres példányszában jelent meg és a debütáló költők se panaszkodhatnak. Az azonban mit sem változtat azon a körülményen, hogy a vers.ermés jelentős részére erősen rányomta bélyegét a középszerűség. És nehogy azt gondold, hogy ez a középszerűség csak a hagyományos verselés híveit jellemzi. Távolról sem! Szürke és unalmas nem egy olyan kötet is, amelynek szerzője a legmodernebb köntösben páváskodik. Azt kérded, mi ennek a magyarázata? Egyszerű: az ilyen versekből hiányzik a felvillanyozó új gondolat és az élményanyag, a magával sodró érzelmi mélység, a sajátos, egyéni hangvétel. További, egyes költőknél elég gyakori rákfene az, hogy az ember verseiket olvasva olykor zavarba jön, nem tudja, hogy tulajdonképpen hol van a lírát a verssorokba tördelt prózától elválasztó határ. Tudom, te sem vagy a szabadvers ellenzője, ha valamilyen gondolati, illetve érzelmi meglepetést, felfedezést tartogat számunkra. De bizonyára aláírod Váciknak azt a következtetését, hogy a költészet végpontjához értünk, ha az ilyen versek csak azzal lepnek meg minket, hogy — nincs bennük semmi meglepő. S én tovább megyek. Egyetértek a cikkíróval abban Is, hogy sok költemény azért marad a felületen, mert a verselő nem látja tisztán azokat a konfliktusokat, örömöket és gondokat, amelyek a mai ember erkölcsi arculatát formálják. Tény az, hogy hazai magyar líránknak is nem egy képviselője vagy a régen kitaposott ösvényeket járja, vagy ha új útra lép, — elszíntélenedik, leegyszerűsíti a jelenségeket, „dicshimnuszokat” zeng, ahelyett, hogy bátrabban behatolna korunk drámai történésének forgatagába. A Szovjetunióban ebben a vonatkozásban is más a helyzet. Semmiképpen sem akarom azt a látszatot kelteni, mintha a költészetben a tartalmi és formai újítás kizárólag a fiatalok kiváltsága volna. Mindenesetre tény az, hogy főleg a fiatal szovjet költők, elsősorban Jevtusenko, Szosznora, Ahmaludina és Voznyeszenszkij versciklusai és kötetei hozzák a legtöbb újat, váltják ki a legszenvedélyesebb vitákat, ‘amelyekből előbb vagy utóbb törvényszerűen kikristályosodik az objektív igazság. T egutóbb például nagy vita kereskedett a szovjet kulturális lapokban Voznyeszenszkij költészetéről, főleg a ZNAMlÁ-ban megjelent szokatlan című ciklusáról: „Harminc elkalandozás a „Háromszögletű körte” — poémától.' A folyóirat tüneményes gyorsasággal eltűnt a piacról, utólag hozzájutni lehetetlen és a bírálók hada két szembe álló táborra oszlott. Idézek neked egy-két mondatot az elítélő véleményekből. N. Rogyicsev a LITYERATURAI ZSIZNY-ben: „A modernista-dekadens költészet vak utánzása.” A MOLODAJA GVARGYIJA kritikusa: „Voznyeszenszkij a »mit«-et, vagyis a tartalmat feláldozza a »hogyan«, a forma kedvéért.” V. Nazarenko a ZVEZDÄ- ban: „A szimboliszttka második vonala” a szovjet élettől idegen, dekadens, retrográd eszmei tartalom hordozója.” Ezzel szemben Nyikolaj Aszejev, a legidősebb szovjet költő a LITYERATURNAJA GAZETÁ-ban Voznyeszenszkij pártjára áll és a többi említett fiatal költővel együtt őt jelöli meg a Majakovszkij-i hagyományok legjobb k övetőjének. Különben az ÉLET ÉS IRODALOM 34. számában két részletet közöl ebből a vitatott kötetből és így bizonyos mértékig magad is állást foglalhatsz. Három a magyar igazság — így a közmondás, tehát maradjunk még egy pillanatig a költészetnél, úgyis únos-untalan azt mondjuk magunkról, hogy poéta nép vagyunk. Nem fárasztanálak már ezzel a témával, de mit tegyek, a PREDVOJ- ban olvastam egy cikket M. Dedinskytől és erről még feltétlenül be akarok neked számolni. A politikai líráról szól ez az írás és a szerző a félreértés elkerülése végett több ízben hangsúlyozza, hogy mit is sorol e fogalom alá. (Ugyanis az egész lírának és általában minden emberi tettnek elvitathatatlan a politikai jellege, hatása). Politikai lírának nevezi azokat a költeményeket, amelyek az újság, szavalás, rádió, és televízió útján az olvasók tömegeihez szólnak, célzatosan kerülik a bonyolultabb kifejezési formát, mert azonnal és közvetlenül akarnak hatni. Érdemes ezt a problémát érintenem, mert te is jól tudod, hogy míg a sematizmus fénykorában Itteni magyar sajtónkban is elburjánzott az a, nevezzük „tartalmi költészet”-nek, amelynek művészi aranyfedezete vajmi kevés volt, addig az utóbbi években ebből költőink javarésze úgy „okul”, hogy az igazi, a fajsúlyos politikai lírát lebecsüli, művelését rangon alulinak tartja. Egy felette érdekes könyvbírálatra is szeretném -hívni a figyelmedet. Ä világhírű szovjet kommentáríró D. Zaszlavszkij neve fémjelzi a NOVÁ DÓBA 35. számában megjelent, Delfinek és emberek című recenziót. A bírálat tárgya az USÄ-ban élő magyar szármázásű Szilárd Leó tavaly New York-ban megjelent könyve. Nem tudom ismeretes-e előtted, hogy Szilárd Leó világhírű atomtudós és biofizikus, aki részt vett az első atombomba megszerkesztésében és a háború után lelkismerete a békevédők milliós táborába vezette. Egyébként tu-"'' dományos-fantasztikus és szatirikus műveket ir, amelyek ugyan nem csillogtatnak művészi értéket, de hasznosak, érdekesek és eredeti humor fűszerezi őket. A fantasztikus regény különben rövlden arról szól, hogy a tudósok felfedezik, a delfinek értelmi képesség© meghaladja az emberi tudást, megismerik nyelvüket, a kormányok bevonják a delfineket a közügyek intézésébe és tanácsaik alapján a világ harminc észtén-; dő múlva eljut a teljes és általános leszerelésig. Ugye furcsa ötlet! Jelképes lényege az, hogy az embereknek okosabbakká kell válniuk, csak így kerülhetik el a pusztulást. Zaszlavszkij dicséri Szilárd derűlátását, békevágyát, nemes gondolatait, regényének varázsát. Ezzel szemben bírálja azt az utópisztikus regény-tételt, hogy a világot a tudomány hordozói és nem a tömegek menthetik meg. Sorait azzal zárja, hogy a szovjet emberek nézete szerint a béke győzelme sokkal hamarabb elérhető, mint a bölcs, de azért néha melléfogó regénydelfinek segítségével. Levelem végére hagytam a legérdekesebbet. A SVETOVÄ LITERATURA idei második számában közölte Leonyid Leonov, a neves szovjet író legújabb művét, amelynek címe „Mr. Mackinley menekülése”. Drámáról van szó, de forgatókönyvnek vagy elbeszélésnek is bátran nevezhetnénk. Történet© dióhéjban a következő. Mr. Mackinley, az egyszerű amerikai polgár menekülni akar ebből az atombomba veszélyeztette világból. Kapóra jön neki, hogy a tudósok felfedeznek egy . csodálatos gázfajtát, amelynek hatására az ember elalszik és az adaghoz mérten száz, vagy akár ezer év múlva fiatalabban, frissebben, vidámabban ébred fel egy egészen más világban. MacKinley nem szegény, de mégsem engedheti meg magának azt a luxust, hogy vásároljon ebből a csodaszerből. Képes volna rabolni, embert ölni, csakhogy hozzájusson, míg végül véletlenül megszerzi a szükséges összeget. S az utolsó éjszaka megálmodja, hogy a jövő roszszabb lesz a jelennél: atomháborúba torkol. MacKinley lemond a jövőről és egyszerű emberként folytatja életét. JiFí F. Fraőek a TVORBA 35. számában elemzi ezt a drámát és néhány rendkívül érdekes megálapításra jut. Nézete szerint Leonov műve határkövet jelént az irodalom eddigi fejlődésében. Korunk alapvető fontosságú témáját úgy dolgozza fel, hogy a jelképes mondanivalót szervesen egybefonja a fantázia világával és a szimbólumokat ugyanakkor a valóság síkján tudja közvetíteni. Továbbá teljesen újszerűén veti fel a jelen és a jövő kérdését. Mac- Kinley a borzalmas jövőből a mába menekül, Természetesen Leonov művéből világosan kiolvasható, hogy a jövő csak akkor lesz ilyen kilátástalan, ha lemondunk, a jelen harcairól. J. F. Fraftek rámutat arra, hogy ez az új nézőpont óriási irodalomelméleti újítást kezdeményez. Eddig a szocialista realizmust úgy magyaráztuk, mint a jövő szemszögéből felmért jelent. Ezen a ponton változtatnunk kell, mivel a jelen és a jövő összefogásé, dialektikus kölcsönhatása sokkal bonyolultabb ennél. A jelen a jövő hordozója, vagyis a jövőre a jelen prizmáién keresztül kell tekintenünk. Ennek a két nézőpontnak egymástól elválaszthatatlanul kell érvényesülnie. Kedves barátom! Remélem nem untattalak. Következő levelemben másról is lesz szó, nemcsak irodalomról. Addig is szívélyesen üdvözöllek: BÖNGÉSZŐ 14
