A Hét 1962/2 (7. évfolyam, 26-52. szám)
1962-08-26 / 34. szám
Haldoklik az öreg Bölcső ... Halálon Innen, de léten túl van már, csupán torkából tör fel szünet nélkül a kínos hörgés reggel óta, mint a lezáródó életsorompó figyelmeztető jelzése... S két eres, aszott, dolgos keze kaparja maga felé, kaparja egyre a csíkos dunyhecihát. így kapart zsugori módon egész életében... A régimódi ágy végében meghatódott belenyugvással gubbaszt élete párja, az Izsmér agyővá töpörödött, egykor kicsattanó szépségű Zajdó Izsmér... Az öreg Bölcső Péternek már megbomlottak az érzékel, nem érez, nem lát, csupán a múlt többnyire szomorú emlékei villannak időnkint lidérces fénnyel, no meg süketülő füle fogja fel rendszertelenül a világ utolsó neszeit... Az egyre gyengülő, szakadozott szívverés figyelmezteti, hogy végére ért apró sikerekkel s nagy küzdelmekkel teli életének. Igen, igen... Űk is tudják. Ott kinn a konyhában összegyűlt már az egész család. Az ő családja. Hat gyermeke feleségestől, férjestül. A k'sunokák gondtalanul kinn kergetőznek az udvaron... Negyvenöt évvel ezelőtt is így jöttek össze. Annak idején az ő apja haldoklót! ugyanígy, ugyanebben a szobában, s ő, az akkor húszegynéhány éves fiatal Bölcső Péter ott kinn — marakodott. Csúnyán veszekedtek a testvérek a még meg sem halt apa szegényes jussa felett. Kié mi legyen, ki mit kapjon, mit szerezzen a gazdáját vesztő vén viskó nyomorúságából, mit kaparjon magának... ZSÍROS ISTVÁN! Jussolók ö foggal és körömmel elszántan harcolta ki magának azt a házat meg két hold földet. Mórlngolt az asszonytól is egyet. Aztán szerzett hozzá még hármat. Lehetett volna bizonnyal több Is, ám akkor... akkor... nem jöhetett volna a világra a hat szép gyerek. Igen... csupán csak egy. Egy egyetlenke, legfeljebb mondjuk kettő a falu bevett szokása szerint. Vagy föld, vagy gyerek! Ez volt akkor a komisz paraszti sors kegyetlen törvénye. Hangokat hall haldokló füle. A konyhába húzódott testvéreknek, a gyerekeinek suttogása Immár ingi'ült veszekedésbe bomlik... — fussolnak már, jussolnak — gondolja hűlő agyával tehetetlenül, s szeretné felfogni a feléje szálló szapora szavak értemét. — Akárhogy Is prészmltáltok — csattan türelmetlen eréllvel a dundi „vakarcs“, a kis Magda metsző hangja — én vagyok a legfiatalabb, ígv hát egyedül csak nekem van jogom hozzá és punktum! — Nocsak, no — brummog fel István morcos hangja —, akkor ezek szerint azt hiszem, Inkább nekem, mert én meg a legidősebb vagyok, ha nem tudnád! — Idősebb, fiatalabb...! Eh! Ez Igazán nem számít márl — tüzel a serény kezű Margit. — Hanem, vedd tudomásul, csak az, hogy kinek van rá a legnagyobb szüksége! Te, István brigádvezető vagy a helybeli szövetkezetben, Imre meg agronómus, ugyanott Sándor tanár a városban, Klári férje orvos Felfajuban, Magdáé a gépgyárban mérnök, csak én meg az uram vagyunk egyszerű munkások! Csak mi ketten! — Cö... cö... cö... — sziszeg gúnyosan foga között fejét ingatva Imre. — Munkások! Szegény munkások! Egy ilyen vadonatúj pompás au tóval 1 — Autó? Az is valami! Neked Is lehetne régen — vág nővérét védőn bátyja felé az autósok szolidaritásával a szenvedélyes úrvezető, Klári. — Még ingyen sem kell — legyint fi'tymálón Imre. — De mivel én itt helyben lakom, tehát igenis — nyomja meg a szót —, nekem van jussom hozzál — A juss — vág a szó a halálverítéktől harmatos homlok mögött bomlásnak induló agyba. — Mit jussolnak vajon? A vályogos házat? Az ócska vedlett bútort? — De gyerekek — csitítja őket a szelíd lelkű Sándor. Mire való ez az értelmetlen veszekedés? Ügy csináltok éppen, mint — talán olvastátok — az egyik Móricz Zsigmond novellában az a két fiú — magyaráz katedrás hangon. — Már végigosztottak mindent a gyatra örökségből, tarisznyát, pipát, miegymást, s nem volt már semmi, s akkor az udvaron észrevették a korhadó birkaitató vályút. Azt egyik sem hagyta a másiknak s erre — szétfűrészelték, mégpedig — hosszába... Csúnya, elszomorító dolog ez, halljátok! Szegény édesapánk, még le sem hunyta a szemét, s tt már is acsarkodtok... Pedig akármit is mondtok, ha valakinek igénye lehet rá — emelte a hangját — akkor az egyedül én vagyok, s ebből egy jottányit sem engedek! Ezt véssétek jól az esztekbe! Egy jottányit sem! Itt kár minden szóért! — Dirigálj a diákjaidnak, tanár úr! — szikrázik Ingerülten Magda. — Ugyan már milyen alapon lenne rá épp neked igényed? Az én férjem is diplomás ember, nemcsak te vagy az, így hát ebből a szempontból minkettőnknek egyforma igényeink lehetnek, de én... — Ohó! Számít az valamit, hogy valaki diplomás vagy nem diplomás — vág szavába felpaprikázva Margit. Tessék végre tudomásul venni a legfontosabbat, hogy ma már a munkásosztály társadalmunk vezető rétege... — De kiiskoláztak, kishugom — gúnyolódik közbe István — hát a paraszt az kutya? Arról nem hallottál valamit, ebben az iskolában? De egyet el ne felejts! Hogy apánk halála után én mint legidősebb leszek a család feje, tudd meg s épp azért... — A család feje? — csapnak rá egyszerre az asszonyok. — Hát még mit nem fundálnál ki! Kellene, ugve? Elhalászni az orrunk előli Hallottak már ilyet! Elsősorban mi jöhetünk számításba, a lányai... — Soha! Értitek soha! — erélyeskedik szokatlan hévvel a máskor olyan csöndes szavú Sándor. — Megmondtam, egy jottányit sem engedek a jussomból 1 Az ágy végében feketében gunnyaszló öregasszony is megérezhetett valamit útnak Induló életpárja ropjiant keservéből, mert csöndes bánattal szipogni kezdett. Ott kinn azonban annál Inkább dúlt a testvércsata. Most már azzal sem törődtek, hogy behallatszik-e vagy sem a betegszobába a hangjuk. Egymás szavába vágva torkolták le az ellenvetéseket. — Ti már örököltetek egyszer — figyelmeztette Margitot az elsöszülött jogán István. — Az apósod ott lakik veletek. .. — Ezek szerint akkor Sándorék is, mert náluk meg az anyósa lakik — állapította meg tárgyilagosan Klári. — így hát Margit és Sándor, amúgy sem jöhetnek számításba — szögezte le Imre — csakis én, mert itt helyben lakom, én... — Ugyan kérlek... Végeredményben az én férjem orvos, tromfol haragtól reszketve Klári. — S neki elvégre arra van szüksége... — Lári-fári — ellenkezik néniével elszántan Magda. — Be kell látnotok, hogy nekem piciny gyerekem van, s újból dolgozni szeretnék. — Van bölcsőde — jelenti ki megfellebbezhetetlen tömörséggel István, majd így folytatja: — De minden érv mellettem szól! Legidősebb vagyok, helyben lakom, még sohasem örököltem, nagy családom van, hát így csak én jöhetek számításbal — Elég! — gurul dühbe a szelíd Sándor. — Ez mind csak üres beszéd! Hiába hordtok össze hetet-havat! Döntsön anyánk! — Ügy is van! Igaz! Persze hogy! Ez lesz a legjobb! Nagyon jó! — helyeselnek váratlan egyetértéssel egyszerre a testvérek. — Döntsön az anyánk! Az elkeseredett vitától már csaknem síró Magda, mint a legfiatalabb helyzetében erősen bizakodva már ugrik is szapora fürgeséggel s bekedveskedik a nyitott ajtón: — Anyuci édes! — Ne haragudjon, de magával akarjuk megbeszélni. Tessék csak kijönni egy pillanatra ide közénk. Csak egy percre — suttog be cicás hizelkedéssel. Az öregasszony sóhajtva szedelőzködik fel az ágy végéből s szemeit tanácskérő pillantással rettenetesen hörgő urára veti, majd mint egy fekete árnyék puha papucsában nesztelenül kitipeg a hűvösre függönyözött szobából. A konyhában fiai, lányai, rögtön körülveszik s mindegyik a maga roppant igazát próbálja most már neki, egyedül neki bebizonyítani. Nagy a hangzavar, mert valamennyi egyszerre, a többit túllicitálva beszél. Benn a magárahagyott haldokló tompuló fülébe újra a könyörtelen, kegyetlen, immár vádolón gyűlöletes maró szó jut el: — Juss! — juss! Igen is! Jussom van hozzá! — kiabálja túl valamennyit az Iskola gyerekzsivajához szokott, zajban edzett Sándor. — Maga döntse el, édesanyám, szíve szerint, hogy melyikünkhöz fog költözni... Maga az egyedül Illetékes ebben! Csönd telepedik az elhangzottak után a kis lakásra. Várakozó döntést áhítő csönd s benne a szorongás forró ólompatakja folyik szét... A haldokló szobájába Is behullanak az erélyes szavak... — Juss — kopog a haldokló gyengülő fülébe a hajdani átkozott, ám most újdonat új, megmásult értelmet kapott szó. — De hiszen... az anyjukat... az édesanyjukat... a jóságos... a kedves... Izsmért... őt akarják jussolni. Hát ezért a harc... a veszekedés... hát ezért... A megfáradt, elnyűtt öreg férfiarcori könnypatakok folynak végig, azután azok is megállnak... Mindinkább lassul, mindinkább szelídül, mindinkább halkul, csöndesedik az 10