A Hét 1962/2 (7. évfolyam, 26-52. szám)
1962-08-26 / 34. szám
ANDRÁSSY TIBOR: Szövőnő, linómetszet ijesztő hörgés, s végül egy utolsó, mélységes sóhajba fűi. Már nem hallja öreg párjának dorgáló feleletét: — Ugyan, ugyani Már hová Is mehetnék én innen édes gyerekeim? Negyvennégy hosszú esztendeig egymás mellett feküdtünk, hát ötökre is ott akarok majd pihenni mellette — int gyászos fejével a szoba felé. — Nem akarok senki terhére lenni I — s hajdani gyors gyerekfegyelmezö kezének anyás, parancsoló mozdulatával juhászítja a közbeszólni akarókat. — Tudom, tudom — legyint — de bírok én még dolgozni 1 Majd csak eldolgozgatok a szövetkezetben továbbra is, ahogy eddig, s így mellettetek leszek, István meg Imre — küld egy meleg pillantást a két legidősebb fiű felé. — Mellettetek leszek, ám a magam uraként — nyomja meg öntudatos büszkeséggel a szót. Nyáron a régi házban. S ha akarom, ti jöttök el hozzám valamennyien, nyaralni. S télen... télen meg majd eNellátogatok hozzátok én, egyiktől a másikhoz, ti messzire szakadtak. .. Persze, csak úgy, ha szívesen láttok — szerénykedik, de aztán, amikor a gyerekek ellenkezni próbálnak, újból a családanya ellentmondást nem tűrő hangján így szól: — Ne mondjatok semmit! így határoztam! Nekem jussom van itt maradni! Hirtelen figyelőn felkapja feketekendős fejét, ám a szobában halotti csönd... — Apátok! — sikolt szívdermesztő riadással, 'sarkonfordul s vele együtt gyorsan betódulnak valamennyien. Ott benn a hűvösítő, avult függöny piciny nyílásán át fürkészve besurrant egy elkésett kíváncsi napsugár, s belenézett a halálba békéit öreg Bolcsó kisimult arcába. Monoszlóny M. Dezső: Lltinapló Máskor vörösborként csurgóit a füvekre, de ma asszúborszín volt a naplemente. Mellettünk csokorként lobogtak a fák ma, ahogy a gondolat szót a szájra vágyna. S e dzsungelt csendben zakatolva rohant, apró játékképpen kormosán a vonat. Leselkedve futott, s a gyűlő homályba piros cérnát fűzött mozdonya parátsa. Végül is az éjjel önző alagútja köröttünk az eget egyszínűvé gyúrta. csak az emlékezés szemaforja fénylett, s piros-zöld szemével vissza-visszanézett. Az apák nevében Állati lényünkben temessük az észt? Az ösztön ősi iszapjába? Kenguruerszénybe, csigaházba? S míg zúg a jelen tetemrehívó viharja, árja, étket keresünk, mit énünk megemészt? En bókét ígérő hatalmát hirdetem az észnek. Azok nevében, kik a vulkánon raktak fészket, s a tűzön át új szőlővenyigékbe csempészik át a mézet, a jövőt dajkáló apák nevében mondom: a magam kényelmét csákánnyal lebontom, hogy híddá épüljek, amelyen a holnap lépdel nemesült eszmék új hitével. 11
