A Hét 1962/2 (7. évfolyam, 26-52. szám)

1962-08-19 / 33. szám

Műkedvelő színjátszásunk: KÖZÜGY!

Befejezéshez közeledik a műkedvelő színjátszók központi szemléje, amely augusztus 16—26-án Hronovban tárja elénk az 1961/62-es esztendő termésének eredményét. Ismét elérkezett tehát az ideje, hogy mi is — magyar műkedvelők- az iglői szemle után öszszegyűjtsük a tapasztalatokat és jövőre már a tanulságokkal gazdagabban készítsük elő, főleg járásainkban, ezt a kultúránk színvonalát mérő ismeretterjesztési művészeti rendezvényt.

Az évente megismétlődő kerületi és központi szemlék kitűnő alkalmat adnak elsősorban járásainkban, hogy műkedvelő színjátszásunkról egyenlő időközökben áttekinthető helyzetképet kaphassunk. Tudjuk, hogy a művészi színvonal nem fejlődhet mindenütt egyszerre és egyenletesen. A tapasztalat azt mutatja, hogy kizárólag azok az állandóan és rendszeresen dolgozó csoportok tudnaa szervezetten, ellenőrzötten nevelni és művészi rangon szórakoztatni, amelyek már eljutottak oda, hogy mellőzik a végletek és hangulatok politikáját, és tudják, hogy a színpadi munka nevelő hatása nem választható el az élettől. A szocialista realizmusnak nincs szüksége kölcsönvett, különösen a polgári demokráciától átvett vagy az idealizált, romantikával túlfűtött, még sok esetben ránk testált formai eszközökre.

A szocialista közízlés csak úgy fejlődhet ki, ha az emberiség egyetemes kultúrája válik közkinccsé és megteremti a maga számára azt a társadalmi ízlésalapot, amely valóban hű követőjévé teszi a törvényeknek, az emberi művek őszinte hangjának igazságait. Ezért fontos és lényeges, hogy mielőbb előtérbe kerüljön a szakmai irányítás és a párt eszmei irányításának megfelelő módszere. Ugyanakkor háruljanak el más akadályok is, hogy műkedvelő színjátszásunk falvainkban és városainkban egyaránt, így megtisztultan teljesíthesse hivatását, a szocialista ember formálását, nevelését a színpadon és nézőtéren.

Még nem áll módunkban pontosan megállapítani, milyen mértékben járult hozzá az évi műkedvelői munka a paraszti tömegek tudatalakításához, a szocialista magatártás finom mozaikjának színesítéséhez és nemesítéséhez. Kétségtelen azonban, hogy segítette falvaink szocialista kialakulását, s hozzájárult ahhoz is, hogy a dolgozó tömegek világnézeti és érzelmi egysége az országépítés érzelmének egységével fonódjék össze, és minden szemszögből azon fáradozott, hogy érzékenyen reagáljon a mindennapok győzelmére és a győzelmeket kivívőkat minden emberi gazdagságukban, nagyságukban mutassa be. Legalábbis így tapasztalhattuk, részben a kerületi szemléken, ahová már csak az a néhány csoport jutott el, amely gondos és szakszerű szűrőn ment keresztül, s amely munkájának folyamatossága mellett magasabb célokat tűzött maga elé. (Különösen a nyugat-szlovákiai kerületben a „Barátsági serleg” példásan megrendezett versenyén: Modra-Pezinok-Szenc. Viszont kevésbé sikeresen Komáromban „A Szocialista Dráma Ünnepén”.)

Az új társadalmat építő ember gazdag lelkivilágának,, eszemei-erkölcsi profiljának bemutatása nélkül bármilyen színelőadás csak szegényesen

tükrözheti az eseményeket, amelyeknek a kommunizmus megvalósításáért folyó munkánk útjelzőinek kell lenniük. Semmi sem maradhat idegen, közömbös számunkra, ami foglalkoztatja a ma emberét. Egyetlen olyan probléma mellett sem haladhat el a marxista filozófia, szociológia, etika vagy szűkebb körben az esztétika művelője, amelynek megoldása, tanulmányozása elősegítheti az új ember nevelését. A nevelési cél, az oktatás tartalma, a szereplők és a nézők fejlettsége, a játék sajátosságai! mind olyan tényezők, amelyek meghatározzák, hogy műkedvelő színjátszásunk többé-kevésbé egységesen értelmezze az új színjátszás és színpadi művészet ismérveit. És ez nemcsak a drámaírók, rendezők, szereplők, bírálók vagy csupán a nézők magánügye, hanem mlndannyiunkké, tehát közügyi! És ezért a dramaturgián és a szervezésen, s ugyanolyan mértékben a művészi kivitelezésen múlik, hogy hazai magyar színjátszásunk eljuthat-e arra a magaslatra, amely ma már követelmény az átlagot jóval meghaladó járási szemlék sikeres lebonyolításához. Ehhez persze járásaink művelődési tanácsainak helyes koordináló tevékenysége, a művelődést otthonok és kultúrházak vezetőinek rendszeres és alapos szakképzése is szükséges még. Ezen a téren további engedményeket ma már nem adhatunk.

De menjünk talán sorjában.

Egy színdarab megválasztása, ha nem vagyunk elég körültekintők, nehézségbe ütközhet. Hiszen egy darab műsorratűzését több szempont határozza meg. Sokszor a rendezők és a szereplőkön kívül álló okok miatt valahol elakad. Az 1962—63-as drama'urgiai tervek nélkülözhetetlenül lényeges követelménye: tükröződjék bennük az a törekvés, hogy a színpad mint élő művészeti-publicisztikai fórum, megkönnyítse nézőinek az állásfoglalást, tájékoztassa őket a művészet nyelvén az időszerű kérdésekről.

Nem kétséges: ahhoz, hogy műsorpolitikánk, elkerülve az egyoldalúság veszélyét, sikeres legyen, olyan darabokat kell műsorra tűznünk, amelyek a mai emberről a mai emberhez szólnak, s amelyekben a néző feleletet kapjon mindarra, ami foglalkoztatja. Túlzottak-e talán ezek a követelmények? Korántsem. Éppen ideje, hogy színpadainkon tisztázzuk végre érzelmeinknek és gondolatainknak új viszonyát és tartalmát. Mint ahogy a természet nem tűri a közömbös álláspontot, a művészet sem tűrheti el azt az érzelmi és szellemi kényelmességet, amely nálunk még a legtöbb esetben a középszerűség szintjén mozog és — sajnos közömbös. Pedig aki fejlődésünknek és óriási változásainknak nem közvetlen tanúja és részvevője, az képtelen színpadon korszerűen játszani, rendezni, irányítani, nevelni.

Közoktatásügyi és művelődésügyi szerveink hatalmas összegeket fordítanak különböző tanfolyamok megszervezésére, ahol szakembereink oktatnak, irányítanak. Ennek ellenére még mindig nem kielégítő színjátszásunk színvonala, s ez annál sajnálatosabb, hogy legtöbb színjátszó-csoportunk figyelmen kívül hagyja a feladatok és szükségletek egyre terebélyesedő feltételeit, és csupán egyetlen célt ismer maga előtt: a „kasszaslikert”, az öncélú szórakoztatást. S kényelemből, hoz-; zá nem értésből megelégszik mindenféle selejttel, és minden irányítást mel-: lőzve, sőt ezt elutasítva, mereven ragaszkodik a naturalizmust eszményitő, régiesen túlfűtött káros, rendezvényekhez. Ha arra gondolunk, hogy a CSEMADOK közelmúltban lezajlott országos értekezletén, ahol eppen pártunk vezetői hívták fel a figyelmet azokra a feladatokra, amelyek egész népművelésünk, irodalmunk és művészetünk előtt állnak a szocialista életmód kiteljesítésének, a kollektivizálás befejezésének és a dolgozó tömegek szocialista tudatának formálásában, nem kis feladat hárul ránk, amikor ilyen követelményekkel állunk elő. Műkedvelő színjátszásunkat a követelményeknek megfelelően mind magasabb szintre emelhessük, feltétlenül szükség van arra is — a már említett tények mellett —, hogy irodalmi folyóirataink, napilapjaink és hetilapjaink, főleg kritikusaink, rendezőink, szakembereink rendszeresen és ne csak kampányszerűen foglalkozzanak a műkedvelők problémáival. S ezért úgy véljük, hogy miután a 6zínjátszók repertoárjának megfelelő színdarabok ideiében történő biztosítása megtörténik, amely ugyanolyan fontos feladat, mint a hivatásos színházaké, elengedhetetlenül szükséges, hogy a jövőben mint tanácsadó és véleményező szerv az írószövetség drámai szakosztálya is közvetlenül kapcsolódjék be a járási kultúrotthonok ez irányú tevékenységébe. Ugyanakkor a Népmflvelődési Intézet nemzetiségi osztálya, a CSEMADOK országos központja és esetleg más fórumok is, minél több szakoktatót küldjenek a helyszínre és kövessenek el mindent, hogy valamennyi járási székhelyen (12 járásról van szól) és a három kerületti központban is megfelelően képzett, magyarul is tudó módszertani szakembert alkalmazzanak, akik közvetlenül felelnek az élő, a mindennapi valóság kérdéseire feleletet adó, új ar-: célű műkedvelő színjátszásunkért.

A szlovák, de főleg a cseh műkedvelő színpadokon egyre Inkább érvényesül az értelmező és ábrázoló elvt alap, amely hatását a közönségre összpontosítja. Ez a színjátszás! modor gyakran epikus jellegű, sokszor jelképekben ábrázol, s így tömöríti a szerző mondanivalóját. Nem elégszik meg csupán az átélés eszközeivel, a pszlchológizáló kifejezésmódokkal, és oly-; kor a cselekvés rovására is, de min-' den esetben a szó és a gondolot párhuzamára épít. S ezáltal biztosítja a közönséggel való mélyreható kapcsolatát. Hogy az nálunk is így lehessen, először is változtatnunk kell előadásaink szervezési „hagyományain”, ki-' küszöbölvén minden olyan „külső” beavatkozást, amely legtöbb esetben megbénította vagy helytelen utakra vitte önkéntes színjátszóink munkáját.

Színjátszó csoportjaink eszmei-polH tikiai, sőt pedagógiai egységének kialakulása mellett jelentős feladata még műkedvelő színpadainknak az anyanyelvi művelség megfelelő szintjének biztosítása is. Minden szereplő beszéde, s így kiejtése is, példa a néző számára, tehát az elrettentő példákat maradéktalanul száműzni kell. Tudjuk, ez sem újdonság. Régi bűnünk a sokféle

„tájszólás”. A helyes magyar beszéd

valamennyi rendezőre, minden vonat-14