A Hét 1962/2 (7. évfolyam, 26-52. szám)
1962-08-19 / 33. szám
Hát elég, ennyi is nekünk: Kis batyu, — cifra holmi?! — Te, ki a szót sem rakhatod Szép mondatokba, — veled Munkába futnak a napok, S nyugalmad nem ismered. Emészt az idő, — véredet issza a föld, s az afkad Nem dúdol soha éneket: Össze szorítva hallgat. 'Agyadban rég kigyúlt pedig A gondolat, mi fényt vet Az útra, mely nagy teltekig Már mást is elvezérelt. Az útra, mely nagy tettekig Vezet, — de miért rettegik, S féltik lépéstől lábukat A cseperedő kis urak?! Mikor indultál, kelt a nap, Keletről áradt a fény, S az idő akárhogy szaladt, — Te, harcban edzett legény, Gyeplőjét keményen fogtad, S megváltozott az élet, Nyomodban megsokasodtak A nagytáblás vetések. — S most itt állsz, — kérded önmagad: Ml az, mi bút takar rád? Vetésed gyér, s kihull a mag, Mielőtt learatnád. — Szorongásodból felriaszt Csa-csa-csás táncos sereg, S nem bánják, félted, — pár pimasz A vetésedbe hempereg .., Íme, lelki vívódásod Válaszra lel, — nyomát látod, Ami ok, mi céltalanság: Hited, Eszméd megtagadják! Huligánok! — S lángol szemed, Lódulsz, hogy rájuk dobbanj, És jaj, a saját gyermeked Acsarkodik a legjobban. •— Ha lármát csapsz, — kinevetnek, Ha ütnél vissza ütnek, Es érzed a kínok benned Szörnyű orgiát Ülnek. Fordulsz, s a négy világtájra Öklödet fennen rázod, Es szakad az ifjúságra Szádból keserű átok. Villám szemeddel sújtanád, Ki rossz útra terelte, — S felejti illetni szád Azt, aki felnevelte. Felejted, — s miért felejted, Hogy a javát te akarod? Az utolsó fillérednek Hadd örüljön, — neki adod. Ruhát — olyant veszel neki, Milyen a legújabb divat, S bizony meg kell nézegetni: Melyik lányod, melyik fiad? Nadrág ezen, nadrág azon, Iskolát jár, — s már Amazon! Túl tesz koron, túl tesz, — noha Sakkban tarifa az iskola. Sakkban, — ám o mattra vezet, S késő, mire felismered! Zúg az élet, a nap ragyog, A fényből korcs áramlatok, S tévedt delejek zavarát Fogom fel, — s meglátom magát A napfoltot a fénykörön, S mint darabokra tört kövön, Csillan csak itt-ott, ami még Csábit, s parányit ami szép. « S kiáltok, — tán még idején: Törik a fény! Törik a fény! ""//'■"SS/SS"SSSS/SS///S/S//SSS//////SS/S//SS/////S//////S/S////SSSSS////SSS//S///SS////////////S////S/SS/SSS/S///S/S//SS//S/SS////SS/////S//S///SS//SSS//S/S/////SS/SS/SS//S, — Leköti az egész családot!... — Sokszor lefagy, elveri a jég!... — Csak a sok munka és alig valami a haszon!... — Ne sajnálja tőlünk senki azt a kis italt!... ^ — Nem, elvtársak, senki nem sajnálja maguktól a bort — vet véget közbeszólásával Krnosík a nekilóduló szóáradatnak. — De hogy visszatérjek Bognár bácsihoz, és az ő szavaival éljek, most már valóban helyben vagyunk!... Hely ben vagyunk, elvtársak, mert én itt, ezen a ponton látom a hibák gyökerét, a hiányosságok legfőbb okát. És Krnosík arról beszél nagy őszinteséggel és nyíltsággal, hogy a tagság nagy része kora ta'-asztól késő őszig a háztáji félhektárba és a szőlejébe öltminden erejét és munkakedvét. Azért jóval nagyobb a háztáji föld termése minden évben, mint a szövetkezeté. A termés egy részét eladják jó magas áron és kapnak érte egy rakás pénzt. Persze, a szövetkezet földjeire nem jut elég munkaerő, legyen szó bármilyen fontos és sürgős munkáról, de a szőlőhegy mindig teli van munkással. Aztán a bor szintén eladódik, akárcsak a kukorica. Ezek után igazán nem számít, hogy a munkaegység értéke csak hét-nyolc korona! Jut a mellékes haszonból bőven bútorra, motorkerékpárra, meg mindenre, amire szükség vanl Krnosík még azt vetette a szemükre, valami olyasmit fejtegetett, hogy a tagság nagyrésze csak szövetkezeti tag, de nem szövetkezeti paraszt! Meg hogy sárbatapossák a szövetkezet törvényeit, meggyalázák a szövetkezeti gondolatot. Aztán még arra is célzást tesz, hogy a tagság között még jócskán akad olyan kiskapitalista forma ember, aki csak élősködik és kizsákmányolja a szociálisfa társadalmat! Bognár József arcát csúnyára torzítja az ereiben száguldozó nyers erő. Ggy érzi, hogy Krnosík neki szánta minden szavát. Magával ragadja az indulata, s csőntos,^ bütykös öklével nagyot üt az íróasztal lapjára. Megugrik a tintásüveg fekete patakot ereszt az asztalra. De, a kutya űrfstenitl... ki ne merje mondani még egyszer, mert.. .1 Mit gondol, talán hatökrökkel van dolgai? ... Talán mi nem látunk tovább az orrunknál!?... Én vagyok a kiskapitalista?!... Én zsákmányolom ki a társadalmat?... Én, aki pólyás koromtól a földet túrom!?... Mi nem dolgozunk! Annyit dolgozunk, most is, mint az állat mert élni akarunk, érti az elvtársi?... Élni, emberhez méltóan!... — Értem, hogyne érteném, Bognár bácsi— mondja Krnosík félelmetes nyugalommal, bár érzi, hogy túlfeszítette a húrt és könnyen nekieshet ez a megvadult ember, de ő az igazságot akarta már egyszer megmondani, jót akar vele, a szövetkezeden akar segítni. Hát verjék meg, ha úgy tetszik nekik. Bátrán néz az emberek szemébe, és azt a nézetét fejti ki, hogy az igazság ostora éppen úgy csíp, min“: az igazságtalanságé, sok esetben még fájdalmasabban. Meg hogy az a baj, hogy az elvtársak csak a saját maguk által elképzelt Igazsághoz ragaszkodnak, nem néznek, de nem is akarnak mögéje nézni! Bognár kissé higgadtabban, bár még mindig haragosan támadja Krnosíkot: — Maga papol itt nekünk igazságról?... Maga?... Gondolkodik rövid ideig Bognár, hogy mível sérthetné meg Krnosíkot legjobban. Végül megleli ő Is az ostort. — Maga, aki hóna alá kapja a táskát és havi kétezerért mást sem fesz, csak futkározik?! Álljon közénk; fogja meg a kapa nyelét, a földeken mutassa meg, hogy milyen ember, ne ittt az irodában a szájával! Kényelmetlen, kínos helyzet alakul ki. Mindannyian érzik, hogy Bognár József túllőtt a célon. Egyúttal csodálják Krnosík nyugalmát. Valami megmagyarázhatatlan tisztelet féle érzés alakul ki az emberekben iránta. Ez az érzésük most még mélyen a tudatuk alatt van, mert hiszen az egyik pillanatban olyannyira gyűlölik, hogy képesek lennének megölni, a másik pillanatban meg halvány igazságot éreznek a szavában. A száraz, csontos Valkó próbálná tompítani a feszültség élét, bár magában igazat ad Krnosíknak, hiszen párszor már ő is összekapott Bognárral a szőlő miatt Magában örül is ennek a mai estének, elégtételfélét érez: „Lá*od, Bognár Józsi; nekem volt igazam!” Talán maga Bognár is megérezte Valkó gondolatát, olyan szemet vetett rá, hogy Valkó akaratlanul is behúzta a nyakát. Nem szólt semmit. Helyette Tamás áll fel az asztal sarkánál: —Józsi... azér‘ tiogyis mondjam..} szóval, te megsértetted az elvtársat. Mégis csak az állam embere, szóval.. > — Hát én mi vagyok?... Talán jeruzsálemii? — pat*og tovább Bognár, mint" az ostorhegy. — Ö is megsértett bennünket! — Nem úgy van az egészen, Józsi bácsil — emelkedik fel a székről Rostás, a nemzeti bizottság titkára. — Beszéljünk emberi módon egymással! Szálljunk' vitába, ha valamivel nem értünk egyett de ne gázoljunk bele durván senkinek a becsületébe! (Folytatjuk) 13
