A Hét 1962/2 (7. évfolyam, 26-52. szám)
1962-08-19 / 33. szám
CSONTOS VILMOS; Napfoltok Mikor kiderült, — húsz éve lassan, Fénybe mártottam kérges tenyerem, A vén dűlöút piros pipacsban Legeltette meg szomorú szemem. Fáradt voltam, — régen nem pihentem. Felhők alatt kergettek napjaim. Száraz kenyeret hiába ettem: Nem bírták el a kaszát — karjaim. Ve a nap, a nap csodát tett velem, Erőt adott, kedvet, s ajkamra dalt... S hol álltam, láttam azon a helyen Ölelkezni a szlovákot — magyart! * Megbékélésről zengett énekünk, Szívünkre népek öröme csordult: Szabad hazában szabadok leszünkI — Cellánk ajtaja tártra csikordult. — S azóta lassan Megizmosodtunk. Csobogtunk kis patakokban, S egy mederbe folytunk, Nagy jolyóvá nőttünk, S a célunk a tenger; — A mélység és a magasság, A béke és a szabadság, És a boldog ember! * Zúg a folyó, — árad, — partja jó anyai ölben tartja, Csendesíti, inti jóra, — S a parti fák Büszkén néznek a folyóra. * Zúg az élet is, — nap ragyog. — A fényből korcs áramlatok, S tévedt delejek zavarát Fogom fel, — s meglátom magát A napfoltot a fénykörön, S mint darabokra tört kövön, Csillan csak itt olt, ami még Csábít, s parányit ami szép ,., S látom az embert, —Fiatal még, A folyó zúghat, — Miatta jég Páncélja is takarhatja, S akár beomolhat partja ... ö El, — s élvezel bolondja, Furcsa kedvét napra bontja: Legyen foltja. Kiáltok, — tán még idején: Törik a fényi Törik a fény! Nagy sürgés-forgás kellene, — Nem ily tétova léptek, Korbácsként vág a Kor szele, Gyávák azok, kik félnek, S akik dadognak dal helyett, Magukra ajtót zárnak, Árnyékba vetnek fekhelyet, S széplány karokban hálnak ... — Ha virrad, — fonnyadt testüket Teregetik a napra, — Zúghat a szél, — fülünk süket, S kezük ölbe van rakva. Dolgozzon más — úgy mondanák, Ha szólani mernének ... Csendesen mások asztalát Ülik körül és élnek. Abból élnek, mit te, meg én Viszünk az élet tenyerén, S mihez annyi társ egyre tesz, — S miattuk az több mégse lesz. Mintha tespedne életünk, Es ezt kell megdalolni? VfS'rr//SfS/S/SSSSSSSS/SSfSSSS/S/SSS//SS//ySSSSS.SSSSSSSJSSSS/SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSfSS*/SSSS//S/SSS////SSSSSSSSSSS/SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSfSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSJySSySSSSSSS, // TUZVIRA' LOVICSEK BÉL/ — Német elutárs a kérdésével most fején találta‘a szöveti Mielőtt azonban választ adnék, a felvetett kérdésre, engedjék meg, hogy én is megkérdezhessek valamit! — Tessék, csak tessék! — biztatják többen is egyszerre. — Hány hektárt tesz ki a szőlőhegy? — hangzik Krnoslk ajkáról a kérdés. Bognár József felveti a fejét, mintha darázs csípné: már ez is a szőlőt piszkálja I? A többiek meg némi csodálkozással néznek össze: „Hát ebből meg mi a nyavalyát akar kihozni!?“ Jakab Marika olyanformán néz körül, mintha engedélyt akarna kérni a válaszra, s kissé félénken mondja ki a szót: — Huszonnégy hektár. — Van-e olyan család a faluban, melynek nincs szőleje? — teszi fel az újabb kérdést Krnoslk. Ismét összenéznek az emberek, Bognár kezdi magát kényelmetlenül érezni. Most Rostás, a titkár válaszol: — Olyan tizenöt, húsz család körül lehet, akinek nincs egy talpalatnyi szőleje sem — Ezek mind szövetkezeti tagok? — Igen, mind azok... Azaz nem is: a Páper Imre Ostraván dolgozik... Krnosfk most váratlanul az elnökhöz fordul: — Neked hány ár szőlőd van, Valkó elvtárs? Valkő Péter előbb nyel egyet, nagyot mozdul sovány, vékony nyakán az ádámcsutkája, zavart mozdulattal nyúl a zse* bébe cigaretláért: — Hát... — nyögi nehezen, közben rágyújt és a mennyezet felé fújja a füstöt.— ...olyan húsz-huszonkét ár körül... De nincs rendesen beállva, meg aztán otelló az egész... Aztán Krnoslk minden jelenlevőre rámutat, csak Bognárra nem és várja a válaszokat, s a válaszok egymás után peregnek : — Huszonöt... — Harminc ... — Tizenhét.... Rostás Béla elnézően mosolyog: — Nekem nincs szőlőm, de a bort azért szeretem I Bognár pulykavörösen ül egy Ideig, és várja a kérdést, de Krnosfk úgy ül és néz maga elé, mintha róla megfeledkezett volna. A kormosszemű ember nem győzi kivárni a kérdést, Krnosíkhoz fordul: — Engem meg sem íérdez? Krnoslk Bognárra emeli a tekintetét. Kivár a válasszal, gondolkozik. Csak az az átkozott mosoy ne bujkálna örökké a szája körül — gondolja magában Bognár, s harag önti el a mellét. — Minek kérdezzem? vonja meg a vállát Krnosfk-, anélkül is tudom: pontosan ötven ár a szőleje... Tiszta oltvány... Évente huszonöt-harminc hektoliter bora terem... Egyrészét megissza, a többit meg eladja... így van? Bognárt meglepi, de meg is haragítja Krnoslk tájékozottsága: — Pontosan úgy van, ahogy mondja! — szól megkeményedve rövid szünet után Bognár. — Terem szépen borom, de meg kell azért dolgozni keményen, elhiheti az elvtárs! — Ha nem mondja is elhiszem, — mosolyog Krnosfk — Nagyon sok munka van a szőlővel: metszés, nyitás, kapálás, kötözés, permetezés, szüretelés... Aztán a hordok rendben tartása, a bor kezelése... Mindez rengeteg munka, gond fáradság... Az év minden szakában leköti az embert. Különösen, ha ötven árról van sző... és egyedül van az ember! — No, ugye már helyben vagyunk 1 — sodorint egyet pörge, fekete bajuszán Bognár József kissé fölényeskedő gasztussal, mert úgy érzi, hogy a járási em-: bér fölé kerekedett. Krnoslk elkomolyodó arcát látva a többiek is felélénkülnek, szinte egymás szavába vágva hangoskodnak, kivéve Marikát meg Valkót, és a titkárt. Talán csak ők hárman sejtik, hogy hová akar kilyukadni Krnosfk. — Szakadásig dolgozhat benne az ember?
